Mi van a táskámban?

Mindig is szerettem az ilyen "mi van éppen a pakkomban" jellegű képeket és blogbejegyzéses szösszeneteket. Pinteresten és Instán előszeretettel nézegetem ezeket a képeket, és emlékszem, hogy régebben Molyon is volt egy ilyen gyűjtőpolc, de most akárhogy vadásztam, nem találtam meg azt a bizonyost, pedig az is biztos, hogy én is pakoltam rá. 

Rajongok a csatos táskákért, és ez a rajongás más kiskoromban is fenn állt. Van rólam egy fénykép, kb 3-4 éves lehetek, tesóm óvodai ballagásán vagyunk, és Mamám táskájával mászkálok körbe-körbe az udvaron. Az már más kérdés, hogy a táska pántja olyan hosszú volt nekem, hogy a kavicsos talajt érintette, illetve valamilyen okból kifolyólag a nyakamban lógatva hurcibáltam... Lényeg a lényeg, már gyerekként is bolondultam az ilyen táskákért, és már akkor is el akartam tulajdonítani a Mamámét. Őszintén szólva, nem tudom mi lett az övével, viszont pár hete a Hádában tett látogatásom során találtam egy kísérteties mását, és tudtam: én ezt ott nem hagyom. Nem mellesleg kapóra is jött, hiszen másnap esküvőre mentünk, oda meg csini ruhához csini táska dukál. 

És hogy miért ezek a dolgok vannak per pillanat a táskámban? Egyik kedves barátnőm egy villámlátogatást eszközölt, mielőtt kiköltözne a férjével Svájcba, és tartottunk neki egy utólánybúcsút, városban dorbézolással és borfesztivállal egybekötve. Csak a legfontosabbak kellettek a táskába: szájkence, kulcs, pénztárca, iratok és táblagép. Még jó, hogy jó mély a szütyő, így kényelmesen elférnek benne. 

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ó, mily mérges lettem, hogy a táblagépen eltűnt a félig megírt bejegyzés. Kezdhettem megint az elejéről, de igaziból nem bánom, mert ez egy olyan sztori, amiből érdemes ismételni. Bármilyen formában.

forrás: moly.hu

Ez az a könyv, ami után nincsenek rendes szavaim. Molyon másfél soros értékelés se tellett tőlem, mert csak hümmögni és nyöszörögni tudok, ha eszembe jut. Nem azért, mert olyan botrány rossz, ó, nem-nem, épp az ellenkezője. Az utóbbi évek legklasszabb sztorija. Hallottam már hírét, hogy a svédek jó könyveket írnak, de azt a legvadabb álmaimban se gondoltam, hogy ennyire fantasztikusat. Röviden és tömören, saját példányt akarok, amit lapjaira olvasok. Sőt, jelen pillanatban ott tartok, hogy szívesen megtanulnék svédül, hogy eredetiben olvassam. De beszéljünk egy kicsit erről az egészről is, amiről igazából olyan nehéz nyilatkozni. Paradoxon, igaz?

Adott hősünk Ove, aki 59 éves és Saab-ot vezet. Ő jellegzetesen az a fazon, aki ha tehetné, a nap 24 órájából 25-öt morgással töltene. Nem mondhatni, hogy pártolja ezt a mai digitalizált világot, és igazából számára mindenki mamlasz, aki nem tud utánfutóval tolatni... vagy éppen nem képes segítség nélkül összetákolni az IKEA-bútorokat, pedig ő, még egy könyvespolcot is készített a feleségének. Sokat puffog, és mérgelődik, de a legnagyobb baja az egész világgal az, hogy már Sonja nincs benne. Valójában Ove csak egyet szeretne: hagyják nyugodtan meghalni. Persze, ez sem megy könnyen, hiszen ott vannak a szomszédok, aki ebben a ténykedésében rendszerint megakasztják, illetve egy ágrólszakadt macska is rendszeresen megzavarja a terveit.

Azt már említettem, hogy Ove (ejtsd: Üve), elég sokat morog. Ha éppen nem a napi 25 órás morgását gyakorolja, akkor az élő fába is beleköt. A lakónegyedben tilos a járműforgalom! Mindenki hülye, aki japán márkájú autót vezet. Ő sosem lesz az az ember, aki azzal törődik, mások minek nevezik. Minden baromság, ami nem fér bele az értékrendjébe. Első olvasatra pont olyan ő, akikről a köztudatban olykor így nyilatkozunk: egy baromi idegesítő vén trotty. Amibe lehet, abba beleszól, mindenről meg van a maga véleménye, még akkor is, ha nem is konyít egy kicsit sem a témához, és nagyon kényszeres - nem éppen az a karakter, akit olyan könnyen meg lehetne kedvelni. Aztán ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, elég világosan kirajzolódik, hogy ez pont olyan, mint amit Shrek mond az ogrékról. Olyanok, mint a hagyma, vagyis rétegekkel teli. Lehet, hogy az első x oldalon nehezen tudunk megbarátkozni Ove természetével, de minél többet megtudunk róla, a múltjáról, az apjával való viszonyáról, hogy miként találkozott Sonjával, aki később a felesége lett, vagy éppen arról, hogy miként lett Ove az aki, egyre inkább feloldódik az olvasóban is ez a fajta irritáltság, és azon kapja magát, hogy odaadással olvassa mindazt, ami ehhez a magányos kis öregemberhez kapcsolódik, akinek valójában hatalmas a szíve. Bennem példának okáért annyira átalakult ez a kezdeti "ellenszenv", hogy az utolsó 50 oldalt olvasva csak bőgtem, mint egy albán szamár, és borzasztóan örültem, hogy a részemnek tudhatom, ezt a történetet. (Végül aztán odakucorodtam Gé ölébe, aki csak pislogott rám, hogy mi bajom van. Aztán csak hagyta, hogy kibeszéljem magamból ezt a lenyűgöző történetet.)

forrás: pinterest.com

Sonja és Ove párosára tökéletesen illik az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Míg a férfi szűkszavú, és mogorva, addig a felesége cserfes, életvidám, és a nehéz körülményei sem keserítik meg. Tulajdonképpen Sonja rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, ami Ovéból hiányzik. Míg ő zsebre dugott kézzel taposta az életet, addig felesége táncolt. Ove fekete-fehérben látta a világot, eközben Sonja színessé tette azt. Ő volt Ove összes színe. Ove megtestesíti azt a jellemet, aki még ha nehezen is tudja kimutatni az érzelmeit, mérhetetlenül tud szeretni.

Ez a sztori rengeteg érzelmet megmozgat. Voltak jelenetek, amiken fetrengve nevettem, aztán pár sorral odébb, már a könnyeimet törölgettem. Volt, hogy a meghatottságtól, máskor pedig a nevetőgörcstől. Tetszett, hogy a mogorvasága ellenére, mégis átalakult valamelyest a jelleme, leginkább a szomszédai közbenjárásával, mert valamit mindig el kellett intézni a részükre. És ha már a szomszédoknál tartunk, említést kell tenni az iráni Parvaneh-ről, aki leginkább elősegítette, hogy Ove kibillenjen a magányából. De ott van minden egyes karakter, akiket megmozgat a történet: Jimmy, Adrian, Parvaneh férje és gyerekei, Anita és Rune... olyan történet ez, amiben nem lehet kedvencet avatni, mert... mert egyszerűen képtelenség. Ha majd elolvassátok, akkor megértitek.  :) Egyszerre bírál, és tanít, na és persze átformál a regény. Meg úgy egyáltalán, eléggé elgondolkodtat. Lehet, hogy elfogult vagyok, de minden tetszett benne. A múlt és jelen váltakozása, hogy nem csak Ove gondolataiba láthattunk bele, hanem Sonjáéba is. Mert igazából, amit ő szeret Ove-ban, valahol azt szeretem én is:

De Sonja számára Ove nem az a mogorva, szögletes és harapós ember volt, mint másoknak. Az ő számára mindig azt a pár kusza rózsaszín virágot jelentette, amit az első vacsorájuk alkalmával kapott tőle. Amikor úgy feszült a széles, szomorú vállain az apja barna öltönye. És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött, hogy ő ezt választja. Igaz, hogy Ove nem írt hozzá verseket, nem adott szerenádot, nem hozott drága ajándékokat. De soha semelyik másik fiú nem utazott hónapokon keresztül, naponta több órát rossz irányba, csak mert szeretett mellette ülni, és hallgatni őt.
És amikor Sonja belekarolt Ovéba, akinek a karja olyan vastag volt, mint az ő combja, és addig csiklandozta, míg a mogorva fiú arcán fel nem ragyogott egy mosoly, akkor valami dalolni kezdett Sonjában. Olyan volt az a mosoly, mintha egy ékszert körbezáró kő robbant volna szét. És ezek a pillanatok csak az övéi voltak. (152. oldal) 

forrás: pinterest.com

9+1 kedvenc filmzene

Szeretem a zenéket. Igaz, jóval kevesebbet hallgatom, de még mindig rajongással tölt el egy-egy különleges dallam, ahogy belemászik a fülembe, a fejembe, majd a szívembe. Lehet az kellemes zongorajáték, vagy hosszú perceken át tartó ütőket megrepesztő dobszóló, bizsergető érzéssel tölt el, ahogy felfedezek egy újabb jól megkomponált dalt. Éppen ezt szeretem a filmzenékben is: ahogy a háttérben meghúzódik, de mégis kialakítva egy jellegzetes összhangot, bennem például még egy drasztikus érzelmi hullámvasutat is beindítva. Képes vagyok órákon sőt, heteken át újra és újra meghallgatni ugyanazt a dalt, ami minden egyes meghallgatásnál újabb gondolatokat hoz elő belőlem. Persze, ezzel a körülöttem lévőket az őrületbe kergetem, de mire találták ki a fülhallgatókat, ha nem az ilyen esetekre? Nem mellesleg: szívesen lennék karmester, hogy egy-egy ilyen megkomponált csodát egyszer én vezényelhessek le. 

1, Hans Zimmer: Lost but Won
Rush - Hajsza a győzelemért (2013)

A Forma 1-es versenyeknek ez az egyedüli megnyilvánulása, amit izgalmasnak tartok. Kiváló film, még jobb színészi játék, az operatőri munkáról nem is beszélve. Régóta dühös vagyok, hogy egy negyed Oscar-ra se jelölték, de ez van, rétegfilm. Hans Zimmer-t pedig azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni.

2, Rachel Portman: We Had Today
Egy nap (2011)

3-4, Alexander Desplat: Statues & Courtyard Apocalypse
Harry Potter és a Halál ereklyéi (2011)

Még egy könyves adaptáció, de nem tehetek róla, bármennyire is jellegzetes zenét írt John Williams a Harry Potter-történetekhez, bármikor meghallom a fent linkelt dallamok valamelyikét, onnantól kezdve képtelenség szót érteni velem. 

5, Hans Zimmer: Time
Eredet (2010)

Nincs ember a földön szerintem, aki ezt ne hallotta volna. Végtelenített hallgatásra kiválóan alkalmazható. 

6, The Chronicles of Narnia: The Battle
Narnia krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény (2005)

7, August's Rhapsody
August Rush (2007)

Különleges film, még különlegesebb zenei aláfestéssel, amikor a modern és a klasszikus irány keveredik egymással. Ez a nagy koncert pedig a végén, egészen lábujjbizsergetős. 

8, Adrian Johnston: Game of Cricket
Becoming Jane (2007)

Anne Hathaway egyik kevésbé ismert filmje, melyben szívszerelme nem más, mint James McAvoy. Jane Austen feldolgozások között kétségtelenül a legjobb. 

9, John Powell: Forbidden Friendship
Így neveld a sárkányodat (2010)

+ 1, Yann Tiersen: J'y suis jamais alle 
Amélie csodálatos élete (2001)

Most komolyan: van, akinek ehhez még nem volt szerencséje? Amúgy meg Yann Tiersen munkásságára alapvetően érdemes figyelni, mert nagyon különleges a dallamvilága. 

forrás:pinterest

Olvasásaim #10

Április: a hónap, ami leginkább a Reading Challenge jegyében telt el. Összesen 13 könyvet olvastam - ami valójában 11 - ebből 7 a fent említett kihíváshoz volt szükséges. Egyet nem fejeztem be, mert egyszerűen pocsék, illetve akad még egy, de ez átcsúszik májusra, de ez utóbbit fix, hogy nem hagyom félbe, ahhoz túl jó. 

Befejeztem

1, Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Reading Challenge)

Nagy sajnálatomra tipikusan az az eset, amikor a trailer jobban tetszett, mint maga a könyves kivitelezés.

2, Kerstin Gier: Silber – Az álmok első könyve (Reading Challenge) 

Rövid töprengés után arra jutottam, hogy bírom Kerstin Gier-t. a stílusa könnyed, vicces, és csupa cukiságot képes kerekíteni az olvasóinak. Engem már az Időtlen szerelem trilógiával megvett, de ez is határozottan ígéretesnek tűnik.

3, Stephenie Meyer: Breaking Dawn – Hajnalhasadás (Reading Challenge) 

Hm... fogalmazzunk úgy, hogy "ezt aztán jól végiglapoztam". N+1 évvel korábban angolulnagyon szerettem ezt a sorozatot, de valahogy mára megkopott a ragyogása.

4, Rainbow Rowell: Fangirl (Reading Challenge) 

Az idei év egyik kedvence. Fanfiction ide vagy oda, ezt csak ajánlani tudom. Nem akarok hatalmas litániát kerekíteni ide - korábban már megtettem - de már most azt tervezgetem, hogy újra kellene olvasni, csak ezúttal angolul. 

5, E. Lockhart: A hazudósok (Reading Challenge) 

Akárhogy gondolkodom rajta, még mindig a Gazdagok és szépek egyik epizódjához tudom hasonlítani a sok közül. Nem volt rossz, de nem vagyok maradéktalanul elégedett. Nem mellesleg igaz, amit Dr. House előszeretettel hangoztat: mindenki hazudik. 

6, Eve Ainsworth: 7 nap

Ifjúsági a javából, és jobb lenne, ha nem olyan lenne, mint amilyen, de mivel pontosan olyan, így kevésbé tetszett, mint ami a témát illetően kijárna neki. Jó sztori, egészen jó karakterekkel, aktuális problémákkal tarkítva, de túl gyors lezárás, mintha az író nem tudnám, hogyan lehetne egy valósághű lezárást kerekíteni.

7, Jennifer E. Smith: Milyen lesz a búcsú után?

Van egy Fiú. És persze a Lány. Nem mellesleg az utolsó otthon töltött napjuk az egyetem kezdete előtt. És van Jennifer E. Smith, aki tud jó szerelmes regényt írni. Túl sok meglepetést nem okoz, viszont kellemes olvasni, a szereplők feleannyira sem idióták, mint más ifjúsági sztorik esetében, és itt tényleges problémákról van szó, nem csak mondvacsinált kreálmányokról. 

8, Gordon Ramsay: Nem piskóta (Reading Challenge)

Kicsi esélyt látok rá, hogy valaha is ennék a főztjéből - nem mondom, azért elfogadnám - ellenben emberileg egy nagyon szimpatikus, leállíthatatlan emberről olvashattam. Az áprilisi olvasások közül a másik kedvenc, ezt bizton állíthatom. Bővebben, ITT.

9, Katie McGarry: Pushing the Limits – Feszülő húr

Váltott szemszögű sztorik? Keblemre mindet! De hogy komolyra is fordítsuk a szót: egy YA, amiben tényleges problémák vannak, így mentes mindenféle rózsaszín vattacukor-felhőt idéző végkifejlettől. Persze meg van a boldog vég, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt megálmodnánk. 

10, Tamara Ireland Stone: Time Between Us – Elválaszt az idő (Reading Challenge) 

Egy YA, amiben a főszereplő leányzó végre nem ostoba? Pipa! Egyedi sztori, egyedi történésekkel és felépítéssel? Pipa sokpontnulla. Még ha akadnak benne logikai buktatók, mégis az egyik legerősebb vöröspöttyös YA. 

11, Samantha Young: Dublin Street

Hm... komolyan elgondolkodtam, miért is olvastam végig. És bármennyire is vallom, hogy nem hagyok félbe sorozatot, ez esetben kivételt teszek - elég volt belelapozgatnom, és még az életkedvem is elszállt. 

Befejezetlen

12, Alessandra Torre: Black Lies – Sötét hazugságok

Egy sztori, amiben nem csak a szereplők, de minden egyéb tekintetben taszít. Az idei éves top csalódásai közé mondhatni nagyon könnyen bekerült. 

13, Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Per pillanat nem akarom befejezni.. túl sok érzelmet billent fel bennem. 

Gordon Ramsay: Nem piskóta

A legvagányabb séf élete

Ő az a híresség, akit csak név és foglalkozás alapján tudtam mindig is beazonosítani, ennél többet sose tudtam róla, és nem is igazán érdekelt - egy ideje már túlléptem a tiniként jellemző rajongáson, és nem olvasok utána minden híresen hírhedt személynek az internet berkeiben. Nekem ő csak egy szakács - én kérek elnézést, séf - aki híres. Hogy miért? Nem érdekelt különösebben. Aztán a múlt héten ment egy Konyhafőnökre kísértetiesen emlékeztető műsor - időközben utánakerestem: MasterChef - és megborzongatta az érdeklődésemet, nem mellesleg az idei Reading Challenge listámon is szerepel a könyv, szóval vegyítsük a kellemeset a hasznossal. Volt a megnyilvánulásaiban valami, amitől azt gondoltam, jobb lenne, ha előrébb hoznám a Nem piskótát, mint ahogy azt eredetileg terveztem. 

moly.hu

Alapvetően nem vagyok egy nagy főzős. Körülbelül minden máshoz van türelmem, csak ehhez nem, sokkal inkább sütök sütit, vagy éppen húst, csak ne kelljen órákon át a konyhában tötymörögni, hogy megfőzzek pl egy levest. A sütésben pl. azt bírom a legjobban, hogy összekeverem a hozzávalókat, elvégzem hozzá az előkészületeket - vajazd ki a tepsit, melegítsd elő a sütőt, meg kevergesd össze a hozzávalókat aztán pedig öntsd bele a formába - és máris megszabadultam a hosszú perceken át tartó konyhai téblábolástól. Ezzel szemben, ha főzésről van szó, órák mennek el, hogy aztán 10 perc alatt nyoma se legyen a megfőzött ételnek, mert Gé feneketlen gyomorral bír, és mindet betermel. :) Szóval lényeg a lényeg, a főzést nem igazán nekem találták ki. Most már értem, mit él át Mamóm hétről-hétre, mikor megkérdezi, hogy Mi legyen az ebéd? - mi pedig rendszeresen azt válaszoljuk: nem tudjuk. Már a menü megtervezése is idegtépő tud lenni, nem hogy maga az elkészítés!

Istenigazából nem akadtak elvárásaim a sztorival kapcsolatban, valahogy az elején egynek tűnt a többi Reading Challenge-s könyv közül, viszont nagyon pozitívan csalódtam. Több helyen olvastam, illetve a könyvben is többször hivatkoznak rá, hogy mennyire idegesítő Ramsay stílusa, mert non-stop ordít, káromkodik, meg képtelenség vele lépést tartani. Valójában én az ilyen jellegű káromkodásokat inkább viccesnek tartom, bár esélyesen éles helyzetben, ha nekem mondana hasonlókat... hm, már kevésbé találnám humorosnak. A keze alatt tuti sose dolgoznék, már alapból a főzéshez való hozzáállásom miatt sem.

pinterest.com
"Ez a rák olyan nyers, hogy hallom, ahogy énekli: Ringat a víz!"

Igazából nekem a könyv elejétől kezdve szimpatikus, nem csak a szókimondása miatt, amit sokan kritizálnak vele kapcsolatban. Tetszik az élethez való hozzáállása: fontos számára a családja, a tőle telhetőt megteszi értük, és gürizik értük., és még a nézeteltéréseit is képes félretenni, azért, hogy a másik félből valaki jobb válhasson. Ha fele annyira lennénk kitartóak, mint ő, esélyesen nem csak kergetnénk az álmainkat, hanem egy részüket már meg is éltük volna... merni nagyot álmodni, és hogy ezt milyen nehéz a gyakorlatba is átültetni! Jó dolognak tartom, hogy még ha valakit meg is viselnek a körülményei, nem hagyja, hogy az határozza meg és az irányítsa a lépéseit, hanem inkább tovább lendíti, és nem adja fel, hanem megy előre töretlenül, egyedül a célt látva maga előtt. Meglepő, de egyáltalán nem száraz, sőt, az eddigi legolvasmányosabb életrajz, amit olvastam, még ha akad is benne egy jó adag utalás, amiről azt se tudom, hogy éppen eszik vagy isszák. Külön öröm, hogy nem tarkította ilyen-olyan csúcsgasztronómiás receptekkel a kötetet, mert az nem hogy meghozta volna a kedvem a főzéshez, hanem még inkább eltántorít. 

Lehetne még sok-sok ódát zengeni a könyvről, hogy mennyire olvasmányos, meg szókimondó és mennyire nagyon-nagyon őszinte, ezt most inkább mellőzném. Röviden és tömören: elolvasni mindenképpen érdemes. 

Rainbow Rowell: Fangirl

Mióta megláttam Molyon, azóta akartam. Hogy miért? Leginkább azért, mert az Eleanor és Park olyannyira meggyőzött, hogy bizton állítom: Rainbow Rowell csak jó YA-kat ír. És hogy volt-e csalódás? Csak magamban, mert ad egy, elég sokáig halogattam az olvasást, ad kettő, annyira kuszák a gondolataim, hogy per pillanat Cath-hez tudom magam hasonlítani, hiszen több órája nyöszörgök a bejegyzés fölött, de nem igazán akarnak megformálódni a mondatok. Pont úgy érzem magam, mint amikor a novellát próbálkozik megírni Piper tanárnőnek, de valahogy a mondatok képtelenek az önállósodásra.

Sose olvastam még fanfiction-t, őszintén szólva nem is érdekel a műfaj, még azután sem, hogy elolvastam, ezt a regényt - igazából a Simon & Baz jelenetek nem igazán kötöttek le. A karakterek és a történés valahogy jobban meghatározza a kedvelési szintet: adott egy ikerpár (Cath & Wren), akik a gimi végéig mindent együtt csinálnak. Mondhatni egymás beépített legjobb barátai. Külsőre azonosak, jellemük teljes mértékben különböző, ám rajongásuk tárgya ugyanaz. Simon Snow és annak varázslatos világa, akit mi egyszerű földi halandók leginkább Harry Potterhez tudunk hasonlítani. A lányokat egyedül neveli az apjuk, miután a felesége nem tudott megbirkózni a házasság és az anyaság szerepével - mivel az ikrek ekkor 8 évesek voltak, így értelem szerűen ez a trauma végigkíséri a fejlődésüket. Igazából mindenki egy kicsit labilis, és hát maga a főszereplő, Cath a leggyengébb láncszem, aki csak akkor tud feloldódni, ha elmerül a fanfiction világban. Nagyon görcsös, magának való, és azáltal még zárkózottabbá válik, mikor a testvére közli vele: örülne, ha az egyetemen külön szobában lennének. Aztán nyilván jönnek a furábbnál furább szereplők és szituációk, és persze A Fiú (csupa nagy kezdőbetűkkel, igen) aki aztán segít neki kibillenni ebből a zárkózott helyzetből.

Olvasmányos, vicces és szerethető és valamilyen szinten könnyen magunkra ismerős a könyvbe oltott

Annyival jobb ez a borító!

rajongással. Mert igen, van az úgy, hogy meglátok valamit, és még igazán nem is tudom mi az valójában, de mégis felkelti az érdeklődésemet és egyből átjár az a rajongással teli bizsergető érzés. Rendszeresen tapasztalom, hogy elolvasok egy sztorit, ami olyannyira magával ragad, hogy hetekkel - de leginkább hónapokkal - később is azon agyalok, mert képtelen vagyok kilépni a történetből, mintha én magam is szereplővé alakultam volna az olvasás következtében, és mivel sikeresen helyt álltam a saját magam által koordinált szereplőválogatáson, így fejben tovább játszódik a történet, a csavarokkal, ahogy nekem tetszik. Mások színészek és zenészek tekintetében vannak hasonló elmélyedéssel: mire véget érne a lejátszás, már többet tudunk az adott színész/zenész tulajdonságairól, mint a saját személyünkről. Egy alternatív világba képzeljük ezeket a karaktereket, ahol mi is jól ismerjük őket, sőt közeli jó barátságot ápolunk velük, pedig a valóságban nem is ismerjük őket…. főleg nem a fiktív karaktereket. Valahol ebben az alternatív világban tengődik a könyv főszereplője, Cather, aki bármennyire is esetlen, nagyon szerethető.

De persze nem lenne YA a YA, ha nem lenne benne egy pasi (Levi), aki kedves, aranyos, mindent feláldozó típus, és persze úgy néz ki, hogy hajjajj. (Bár őszintén szólva, nem nagyon tudom elképzelni, hogy annyira hujjujj és hajjajj lenne az úriember, valahogy az említett felkopaszodás és magas homlok kettőse túl élénken él a fantáziámban.) Vitatkozhatunk rajta, hogy létezik-e ilyen tökéletesnek titulált pasi vagy sem, de én úgy gondolom, hogy Rainbow Rowell csak megírt egy olyan karaktert, akivel nincs több célja, mint hogy megtestesítse azt a személyt, aki képes a jelenlétével kibillenteni Cath-et a zárkózottságából. Úgy látom, hogy ő nem több, mint ami: egy közel tökéletes srác, aki Cath-nek ideális. Másnak már kevésbé.

pinterest.com

Összességében egy nagyon kedves, szerethető történet, ami szerintem nem akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató történet, vicces szereplőkkel, de mégis olyan hátteret mutat be a magányosság által, ami miatt azonosulunk a sztorival, mert már megéltük. Akár többször is.

pinterest.com

Táblagépre tokot!

Tudom-tudom, instagramon már több hete megmutattam a Minnie Mouse ihlette tablet tokot, de őszintén szólva, a többheti betegségek nem igazán csalogatják elő belőlem az internetezési kedvet. Öt-tíz perc, és ezzel le is van tudva az aznapi online-lét. Olykor még ennyi se. Most pedig itthon vagyok - letudtam mára a gyökérkezelés sok pont nullás fordulóját is - az idő jó, a madarak pedig nekem csicseregnek, mert tudják, hogy szeretem őket hallgatni. 

Az alap ötlet pinterestről származik, mégpedig innen, de teljesen ugyanolyat nem akartam. A piros alapot mindenképpen meg akartam változtatni, illetve a figura méretén is szándékoztam módosítani. A tok "teste"pedig ezekből a technikákból született: egy sor single crochet (sc, magyarul rövidpálca) és egy sor double crochet (dc, egy ráhajtásos pálca). 

Sajnos a szélek összeöltésénél nem lett a legszebb, de ha azt nem figyeljük, tetszik a végeredmény, különösen a sárga szín, ami árnyalatban eléggé hasonlít Minnie cipőjére... ;) Nem mellesleg, ez itt a reklám helye: olvassatok Fangirl-t, mert nagyon jó!