html

2010/07/28

Jodi Picoult - Törékeny


Ismét előtérbe került egy könyv, amiről nehéz írni. Mindezt persze nem azért, mert annyira tetszett volna, hogy egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat egy értelmes bejegyzéshez. Rövid egyszerűséggel azt kell állítanom csalódást okozott Jodi Picoult Törékeny című könyve.

Mondhatni, elég szép múlt áll a hátunk mögött az írónővel. Természetesen nem a köztünk szövődött mély barátságról beszélek, hanem mindarról a rajongásról, ami bennem kialakult az első általa írott könyv elolvasása után, ami A nővérem húga volt. Ezután sorra elolvastam a Magyarországon megjelenő műveit, sőt, két angol nyelvű példányt is magam mögött tudhatok. Persze mindegyik könyvében fellelhetők kifogások mind a karakterek - , mind a cselekmény alakulása miatt, de egyik regénynél sem esett meg az, ami ebben az esetben; képtelen voltam ráhangolódni a történetre az állandó déja vu érzés miatt.

Adott egy súlyosan beteg csonttörékeny kislány, Willow, s az őt körülőlelő, de mégis darabokra hulló családja. Anyja (Charlotte) minden erejével azon van, hogy jobb jövőt biztosítson számára, s közben megfeledkezik mindenről, így a férjével való kapcsolatáról, s arról, miként kellene törődnie egy tinédzser lány lelki fejlődésével. A kezdet kezdetén még szimpatikus hölgy átalakul egy megszállott személlyé, aki bármi áron véghez akarja vinni a terveit, s nem lényeg, ha ahhoz be kell perelnie a legjobb barátját Pipert, aki korábban a nőgyógyásza volt. Azt mondja, hogy ő egy katolikus, hívő ember, sosem vetette volna el a gyermekét, s nem is a pénz miatt perel, egyszerűen csak jobb és könnyebb életet akar biztosítani a lánya számára. A kérdés ellenben mégis felmerül; mindennek a megvalósítása nem a pénz segítségével működik? Hiszen a Biblia is ezt mondja; Minden bűnnek gyökere a pénznek szerelme. Tulajdonképpen miről is beszélünk? Tudja egyáltalán Charlotte, miért is indította el azt a pert?

Ez a kettősség, ami az anyában kialakult, folyamatosan zavart okozott bennem, Sean-t az apát a többi olvasóval ellentétben nem tudom nem szimpatikusnak tartani, s egyetlen kérdés volt bennem; miként fognak rájönni Amelia titkára. Vajon meddig képes a lány elmenni, hogy végre észrevegyék őt is a szülei? Egyáltalán; képesek lesznek-e változtatni a szülők mindazon a „nemtörődömségen” amivel a lányukat körülvették?

Tetszik a napló jelleg, ami megjelenik; ebben a regényben is a főbb szereplők szemszögéből ismerhetjük meg a cselekmény szálait, de mégis olyan, mintha egy valamire koncentrálnának írás közben; Willow-nak akarják elmesélni mindazt, amit átéltek.

Nem tudom azt mondani, hogy nem jó történet, mert az nem lenne igaz, hiszen minden megvan benne, ami egy jó könyvhöz kell. Szimplán azt kívánom, bárcsak kevesebb Jodi Picoult könyvet olvastam volna korábban, és ne hangolódtam volna rá mindarra a csűrre és csavarra, amit a könyveiben fel szokott használni. De az is lehet, hogy még keveset tapasztaltam még a világból, s nem tudom, anyaként miként cselekednék egy hasonló helyzetben. Mindezek miatt az értékelésem; 6/10

2010/07/23

Díjat kaptam - Kreatív blogger

Halljátok, nagyon durva dolog történt; Kreatív Bloggerina lettem több ember ajánlásával. Én, aki soha semmiféle díjat nem kaptam, ráadásul most indítottam a Route 66-en a Blogomat. :) Szóval, most örülök, mint a majom a farkincájának, és ezennel köszönetet szeretnék mondani nekik; zakkant, mazsa, Norin, trícia. Köszi szépen Molyányok.
Ja igen, ehhez egy játék is kapcsolódik, ami így néz ki:

1. Meg kell köszönni. - pipa
2. A logót ki kell tenni a blogomra. - pipa
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam. - pipa
4. Tovább kell adnom 7 embernek. - 6, de pipa
5. Be kell linkelnem őket. - pipa
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot. - pipa

Nekik szeretném továbbadni: Netelka, Amadea, hóvirág, timuja, FFG Két hiány van, remélem nem lesz fejvesztés :P



És akkor 7 dolog rólam:
1. Megmagyarázhatatlan vonzalmam van a Pán Péter történetekhez.
2. Reggelire müzlit vagy pirítóst eszek évek óta.
3. Nagy álmom egy Könyves Kávéház létesítése.
4. Szenvedélyesen szeretek futni.
5. Hegedűn és furulyán egyaránt játszom.
6. Fotóriporternek készülök.
7. 2010.május 23-án volt a Bemerítésem (keresztelőm).

A feladathoz kapcsolódó játék:
Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!

1. Csodaidők összes
2. Bernhard Schlink: A felolvasó
3. Dallos Sándor: A nap szerelmese / Aranyecset
4. Jenny Downham: Before I Die
5. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei
6. Eleanor H. Porter: Az élet játéka
7. Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők
8. John Steinbeck: Egerek és emberek
9. Jane Austen: Büszkeség és balítélet
10. Hubert Selby: Rekviem egy álomért
+1 a ráadás: Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója

2010/07/20

lóhere a láthatáron

So, az utóbbi időben érzékeltem, hogy elég nehézkesen megy az angol nyelv csínja és bínja, annak ellenére, hogy megértem mindazt, amit mondanak nekem, de arra reagálni már kevésbé tudok. Bezzeg az én időmben - két éve - pontosan az ellenkezője volt igaz. Ezért nekikezdtem ennek a lóherés csodamicsodának. Ugye milyen szép?




Biztosan az elfogultság beszél belőlem, hiszen zööööld és ír...

2010/07/17

Csodaidők 4 - Hazatérők


Eljött ez a nap is és hát befejeztem. Őszintén szólva kényszeredetten teszem vissza a polcra, mivel valójában nincs is kedvem nagyon mást olvasni – túl sokat nyújtott ez a négyes, amit egy ideig nem nagyon tud más iromány pótolni. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mivel képtelen vagyok azt írni, hogy minden úgy történt, ahogyan az a képzeletem képernyőjén lejátszódott, hanem annál sokkal, de sokkal jobban, így bizton állíthatom, hogy felesleges a Harry Potterhez hasonlítgatni, hiszen tudjuk, hogy a Csodaidők simán lekörözné! Jöhetek olyan szállóigékkel, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt, meg minden jó, ha jó a vége, de mindezek nem fednék le teljes mértékben a kötetek értékét, ami olyan, mint amit a Master Card reklámban szoktak hajtogatni; felbecsülhetetlen.

Az emberek gyakran dobálóznak olyan mondatokkal, hogy „ezt meg ezt a részt igazán kihagyhatták volna, semmi sem történik” és egyéb hasonlóságok, de az is biztos, hogy ez egy kivétel, mint a fehér holló; nem untam egyetlen sort sem, minden egyes vesszőnél izgatottan lestem, vajon mi lesz a következő tagmondatban. Egyetlen kifogásom van csak, de ez is csak inkább magamra vonatkozik; miért nem lettem hamarabb rajongó?

Persze én sem vagyok teljesen normális, hiszen az egész tetralógiát három, az az három, hét alatt toltam be a kicsiny buksimba, ami bő 1600 oldalt jelent, így nem is csodálkozom rajta, ha nem lehet velem értelmesen beszélni. Igyekszem a beszélgetéseimbe beleszőni a Csodaidőket, hogy az ismerőseimmel és barátaimmal egyaránt megismertessem a történetet, hiszen ez így nem állapot. Máris sikerként könyvelem el, hogy egyik barátnőm kölcsönkérte az első részt, mert tetszettek neki az idézetek amiket megosztottam. Semmi kétség; teljesen megfertőzött a történet, de ez az a fajta betegség pont olyan, amit bármikor szívesen elviselek.

Történésekben és csavarokban továbbra sem fukarkodik a történet; a főszereplők ugyanazok maradtak (Judy, Giin, Yaan) rengeteg lepel lehull, többekről kiderül, ki is valójában, a sok-sok kérdés, ami felmerült olvasás közben megválaszolttá válik, de azért továbbra is vannak benne kérdéses elemek, amelyek csak még izgatottabbá teszik az olvasót és hagyja, hogy a saját fantáziája szerint alakuljon a szereplők jövője, még így, a sorozat lezártával is. Örülök, hogy a szereplők továbbra sem tökéletesek, hogy mindannyiuknak megvannak a maguk gyenge pontjaik, amelyekkel tisztában is vannak, s nem akarják mindenáron elfogadtatni a saját álláspontjukat, a másik véleményét is hagyják érvényesülni. Az írónő (Eta) nem azt jeleníti meg ahogyan kellene viselkedni az embereknek, hanem azt, ahogy az egyes embertípusok reagálnak egy-egy szituációra, feltárva ezzel minden erősségüket és gyenge pontukat, s hogyan lehet emberként viselkedni, nem valami istenségnek.

Szeretem, ahogy a hit és a vallás kérdése megjelenik mind az 1600 oldalon, ahogy a család fontosságát ábrázolja, ahogy a nehéz helyzetben is össze kell tartani, és mindazt ahogyan a családon belüli legfontosabb üzenet megfogalmazódik a történet végén; mindent meg lehet bocsátani, s a család örök. Tetszett, ahogy a Tékozló Fiú története megjelenik, s valahogy emiatt a bibliai utalás még nagyobb jelentőséggel bír nálam; S végül nem marad más, csak a szeretet.

Köszönöm az élményt, sok ilyet kívánok még, várom a következő - csak részben - idekapcsolódó kötetet és csak egyetlen kívánságom van; egyszer had dedikáltathassam a könyveimet!
10/10

SPOILER
Ez a zene, annyira a Nies hangulatára emlékeztet;

2010/07/13

Csodaidők 3 - Árulás


A csűröktől és csavaroktól továbbra sem mentes történet mindenféle várakozásomat felülmúlta és hiába ajnároztam eddig is kedvemre a sorozatot, mindaz, amit az elmúlt napokban átéltem, az nem írható – pontosabban fogalmazható – meg normális épkézláb szavakban, de azért igyekszem megregulázni a fogalmazókészségemet.

Csodaidők 3, Te csodás! Az következő sorokban továbbra is dicsérhetlek, hogy mennyire olvastatod magad, hogy a politikát élvezetessé tudtad tenni egy olyan antipolitikus egyednek is mint személyem, hogy olyan szereplőket, akikkel a körülmények miatt nem szimpatizáltam, képes voltál megszerettetni, hogy izgalmakban ismételten bővölködtél, és nem egyszer nem találtam a hangomat a meglepetéstől, vagy éppen a padlóról kellett az államat összekaparnom... Röviden; zseniál. Viszlek én még magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre.

Továbbra sem szolgálok újdonsággal, ha a 3 főszereplő kilétéről írok; Judy élete olyan fordulatot vesz, ami rémálmaiban sem fordult elő, Giin-re végre rátalál a boldogság Maryaa személyében, és ki hinné, de még Yaan-nal is elkezdtem szimpatizálni. Tetszett, a megvalósítás, ahogy mind a hárman megtapasztalták a veszteséggel járó nehézségeket és az, ahogy Judy átélte ugyanazt, mint annak idején Giin, amikor magához vette; mind a kettejüket kényszerítik egy olyan gyerek örökbefogadására, akiről azt hiszik, hogy semmi közük, de mégis kialakul egy sajátos kötődés, aminek nem tudnak parancsolni.

Ebben a részben kifejezetten hiányoltam a korábbi kötetekből megszokott – és egyben nagyon hasznos - Kislexikont, hiszen a sok szereplő – na meg az álnevek - miatt gyakran megkavarodtam, és olykor a bolygók közti barangolásnál is jól jött volna ez a segédeszköz, de mindez nem ront a regény színvonalán. Továbbra is izgalmas, jó színvonalú, és fantáziadús... és nem mellesleg élvezhető, nem egy tipikus sablonra íródott történet, hanem egyedi hangvétellel megáldott. Sajnálom, hogy az itthoniak körében nem olyan elterjedt ez a történet, mint ahogyan azt megérdemelné, de bízunk egy – vagyis inkább több - külhoni megjelenésben is. Addig is előszeretettel ismertetem meg ismerőseimet ezzel a sorozattal, hátha...
Nekem: 10/10

Egyébként az alant megjelenő zene tökéletesen érzékelteti a könyv hangulatát:

2010/07/11

Csodaidők 2 - Kiszakadtak


Olvasás közben végig ez zakatolt a fejemben; „- Ó te jó ég! Hát én nem vagyok normális, hogy ezt a sorozatot be akartam adni antikváriumba.” Örök hála és egy egész anyamedve, a molyok ajánlásának (különösen @sztimi53) és bátorításának a megvételre. Nélkülük valószínűleg sosem tudtam volna elmerülni ebben a világban.

A történet továbbra is a három főszereplő (Judy, Giin és Yaan/Paul) szemszögéből van levezetve, de a körülmények nagy mértékben megváltoztak; Judy nagykorúság és házasság előtt áll, Giin továbbra is folytatja politikai törekvéseit, Yaan pedig még az elején egyre unszimpatikusabbá válik a katonai „kötelességei” miatt, de szerencsére az ő jelleme és gondolkodásmódja is átalakul a cselekmény kibontakozása során.

Ahogy olvastam, képtelen voltam nem ráhangolódni erre a különleges világra. Megint hasonló élményeim voltak, mint az első résznél, és nem kellett azon fáradoznom, hogy megértsem a szereplőket; teljesen rá tudtam hangolódni a frekvenciájukra, megértettem érzéseiket és gondolatvilágukat egyaránt. Giin ragaszkodása a lányához tovább növelte bennem a szimpátiát – alapból ő a kedvenc szereplőm meg a veje – amit még a politikai megnyilvánulások sem tudtak elnyomni. Sőt, még ezeket a részeket is érdeklődve olvastam, hiszen oldalról-oldalra újabb összefüggésekre derült fény, emiatt gyakran vettem észre, hogy valahonnan a padlóról kell összekaparnom az államat. Kezdetben – meg a közepén is kicsit – idegennek éreztem magamtól Judy-t az állandó lázadása miatt, és gyakran igenis gyerekesnek találtam viselkedését a férjével szemben, de minden bizonnyal hasonlóan makacs lennék, ha elrendezett házasságba kellene belemennem. Yaan továbbra sem tartozik a kedvenceim közé, de az a mód, ahogy Esterrel beszél, Robert Jordan és Maria kapcsolatára emlékeztetett ami rögtön megmelengette lelki világomat.

Mint oly sok olvasótársam, magam is megriadtam a végén kibontakozó tragédiától, és nehezen vettem tudomásul, hogy kedvesebbnél kedvesebb karakterektől kell megválnom. Viszont Görgey Etelkának ismét piros pont jár, hiszen egészen eddig nem tudtak olyan folytatásos regényt adni a kezembe, aminek ha nem olvasom el a következő részét, akkor hasonló tüneteket produkálok a megmakkanáshoz. Köszöntem az élményt, kezdem is a harmadik kötetet.
9/10

2010/07/06

Elfogyott a Nap


Twilight Saga: Eclipse - Napfogyatkozás

Folytatásos regényeknél a téma és a szereplők adottak, sőt talán még a bonyodalom is, de erről inkább később. Bár az is lehet, hogy inkább nem.
Valójában nem is akartam magyarul a kezembe venni, míg meg nem láttam egyik barátném polcán a magyar verziót. Gondoltam; üsse kavics, lesz a mi lesz, és végső soron ezért is született eme bejegyzés.
A történetet mindenki ismeri, hiszen a csapból is ez folyik, így inkább nem elemezném „az egyszerű lelkivilágú lányt, akiben nincsen semmi különös” illetve a „minden női szívet megdobogtató ló helyett Volvo-n ügető herceg” jellemét.
Eleve fenntartásokkal indultam neki a könyvnek, mivel egy évvel ezelőtt, még az érettségi időszak kellős közepén inkább ennek az angol kiadását bújtam, minthogy bármiféle tankönyvszerűséget is a kezembe vegyek és azt kell mondanom, hogy az eredeti verzió valamilyen szinten, de megfogott. Persze nem állítom, hogy teljes katarzist éltem át, de tény és való, hogy nem tartottam annyira borzasztónak ezt a kötetet, sőt; a négy könyv közül továbbra is ez a legkorrektebb. Igaz ami igaz, már akkor is zavart Bella állandó nyökögése, de viszonylag hamar túl tudtam tenni magam rajta. Nem szeretem, hogy a hatszáznemtomhány oldalas könyveben négyszázon arról van szó, hogy melyikük mennyire szép, mennyire szeretik egymást, a vámpírok és vérfarkasok egymásnak nem barátai így Bella fúj, erre ne is gondolj, és nekünk csak az a legfontosabb, hogy biztonságban legyél Bella. Már a második olvasásra is unalmasak voltak ezek a frázisok, de a későbbiekben még bosszantóbbak voltak. Körülbelül olyan érzésem támadt, mintha az írónő azért ismételtet egyes dolgokat annyiszor, hogy az olvasók biztosan megértsék, hogy miről is van szó, közben minden annyira nyilvánvaló.
Ahogy említettem feljebb a szereplők számomra túl sokat és látványosan szenvednek egy-egy téma kibontakoztatásában, emiatt olykor bugyutának tűnnek, ahogy nem válik rögtön nyilvánvalóvá számukra mindaz, ami az olvasónak már réges-rég leesett. A cselekmény előismerete ellenére vártam, hátha történik valami izgalmas is a bő lére eresztett történetben, de valahogy nem akaródzott jönni. Igazi felüdülés volt a kedvenc jól fordított vicceim olvasása, meg az öröm, amikor rádöbbentem, hogy a karakterek akiket megszerettem, magyarul is olyanok, mint ahogy azt eredeti alapján elképzeltem. Szeretem, hogy a főhőssel képtelen vagyok azonosulni, ellenben a mellékszereplőkkel; valahol Alice és Emmett lényében önmagamat látom, hiszen a verebek is azt csiripelték, hasonlóan idegesítő kis szörnyeteg tudok lenni, főleg ha ehhez hozzátesszük nem létező humorvilágomat. Jó volt olvasni, ahogy a mellékszereplőknek is több „rivaldafény” jut – gondolok itt Rosalie-ra, de főként Jasperre, akit folyton lenéznek a nehézségei miatt – és végre ők is meg tudják mutatni, hogy több van bennük, mint amit hagynak kibontakoztatni. Ellenben Jacob-ot továbbra sem tudom kedvelni; erős volt bennem a bizalom, hogy valamelyik szereplő egyszer csak jön egy péklapáttal és fejbe kólintja, persze mindhiába.
Tetszésileg elég vegyes érzelmeket táplálok, hiszen nem tudok kibékülni az állandó nyökögéssel, Edward önfeláldozó törődésével, és a mellékszereplők kicsi mozgatásával, de mégis van a történetben valami, ami miatt nem tudok megfeledkezni róla... egyfajta bizalomféle, ami azt mondatja, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, nem is volt olyan rossz. Valószínűleg a jó poénok és a szeretett karaktereim is hozzátesznek, de tízes skálán így értékelem: 7/10.

Egyébként ez a kedvenc mondatom a könyvből:
Bundájának minden szőrszálából áradt az elégedettség. (568. oldal)