html

2015/11/29

Meggyes mascarpone golyó

Tegnap óta kókuszgolyóra vágyok, vagy legalábbis olyan golyó formájú sütire, amiben van meggy. Maradt még itthon mascarpone a fehér csokis pitéből, azt meg nyilván nem akarom, hogy idejekorán megromoljon. Lekvárból is csak szilva akad, és feleslegesen kezdtem bele a nagyüzemi golyó gyártásba, mert kakaóport sem találtam. Végül, a spájz és a hűtő sütihez való tartalmát vegyítettem. 

Hozzávalók: kb 250 gr mascarpone, 6 ek porcukor, 10-15 dkg darált keksz, 2 ek. vaníliás cukor, 5 ek meggybefőtt, 1 citrom leve, kókuszreszelék a forgatáshoz 

Elkészítés: A mascarpone-t, a vaníliás cukrot és a porcukrot simára keverem. A darált kekszet hozzákeverem, majd hozzáadom a meggyet is. Az én ízlésemnek így elég édes volt a massza, így kifacsartam egy citrom levét és azt is elkevertem a kekszes eleggyel. Nekem nagyon bejön ez a citromos ízvilág, hasonlít a citromos álom sütire, amit főként nyáron fogyasztanak a népek. Ezt a masszát bő egy órára hűtőbe tettem, majd golyókat formáztam belőle, amiket kókuszreszelékben hempergettem meg. Az elkészült golyókat még visszaraktam a hűtőbe. 


2015/11/26

John Green: Papírvárosok

Szó se róla, szeretek olvasni. Mit szeretek, egyenesen rajongok érte, legszívesebben oltárt építenék neki. Szeretem a könyvek tapintását, a polcok közti bolyongást, az első szippantást a legújabb szerzemény lapjaiból. Valójában egy dolog van csak, amit nehezen tudok helyretenni. Nem tagadom, mindig is szerettem az ifjúsági irodalmat – de abból is csak a minőségi fajtát értékelem – viszont az utóbbi időben, magamon is meglepődöm, mennyire nem mutatok hajlandóságot, a komfort-zónámból való kimozdulásra. Mindig eszembe jut, hogy kéne valami olyat is olvasni, amivel „büszkén villoghatok a villamoson”, aztán a harmadik oldal környékén rendszeresen ráeszmélek: marhára nincs hangulatom ahhoz a stílushoz. Végül így esett a rémeset, hogy a Papírvárosok mellett döntöttem, á lá John Green. 

Eddigi megfigyeléseim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a John Green által írt regények mellett nehezen lehet elmenni szó nélkül. Két regényt olvastam eddig tőle, az egyik a jelenlegi, a másik pedig a Csillagainkban a hiba. Mind a két esetben pozitív és negatív kritikák tömkelege fedezhető fel az internet bugyraiban, de semleges véleményt csak elvétve találtam. Leginkább utálat - vagy éppen az imádat tárgyát képezik a történetek. Egyszerre terjednek olyan megnyilvánulások az íróról, mi szerint „mennyire jól kifejezi, mi megy végbe egy tinédzser lelki világában” mások meg legszívesebben eltiltanák mindennemű emberi interakciótól, nehogy valaki maradandó sérüléseket szerezzen. Nem fogom erősíteni se a gyűlölködők, se a rajongók táborát, hiszen, amennyire szerettem a Csillagainkban a hibát, addig ennél annyiszor húztam a számat, hogy félek, végképp eltorzul az arcom.



Adott egy gimnazista lány (Margo), aki mindenki szerint egy fogalom, mondhatni híre bejárta az egész világot. Nyilván van egy pasi is (Quentin, röviden Q), aki babszemjankó méretű kora óta ismeri a leányt, hiszen egymás tőszomszédságában élnek. Nem mellesleg kb ezóta szerelmes is az említett hölgyeménybe. És ahogy az lenni szokott, gyerkőcként még közeli pajtásai egymásnak, aztán ahogy megtinédzseresednek, más irányba mennek tovább, és úgy tűnik, a népszerű Margo megfeledkezik cseppet sem menő, csendes barátjáról. Változás akkor indul be Q mókuskerék-szerű életében, mikor Margo ninja-nak álcázva beszökik Q ablakán, hogy egy kalandokat rejtő estére invitálja. Aztán másnap Margo eltűnik és megkezdődik a végtelenben elhintett kenyérmorzsák összegyűjtögetése, amivel még Jancsi és Juliska is hazatalálna. 

Alapvetően szeretem John Green stílusát, nem a megszokott olvasmányos módon ír – legalábbis számomra nem – hanem rákényszerít a gondolkodásra. Legalábbis nálam ezt a hatást érte el eddig mind a két regényével. Alapvetően nem akarom a Csillagainkban a hibához viszonyítani ezt a sztorit, hiszen ég és föld a kettő, nem csak történetileg, hanem stílusát tekintve is. Majdhogynem azt is meg lehet kockáztatni, hogy olyan, mintha két különböző ember klaviatúrájából pottyant volna elénk a történet. Viszont nem tudok elvonatkoztatni attól az érzéstől, mi szerint JG egy nagyon izgalmas és furfangos történetet akart kreálni, mindezt oly módon, hogy kidolgozatlanul hagy kb mindent a történetben és a főbb mondanivalóknak sem kreál feltétlenül jó színt a sztoriban. (Engem kifejezetten idegesített, hogy Margo állandó mehetnékje azzal le van tudva, hogy menjen csak, ha már a szülei úgysem fektetnek energiát a gyerekük megismerésébe. Nem mellesleg Q szülei, mint a másik véglet szintén nem nevezhető meggyőzőnek, olyan érzésem volt végig, mintha be lennének tépve a szülők, az állandó tejbetök vigyorral az arcukon és hogy annyira engedékenyek a fiukkal szemben.) Ellenben tetszett a papírváros-papírember kifejezés, valamint a Walt Whitman-versek által előhozott metaforikus utalások jelenléte, hogy valóban nem minden és mindenki az, akinek, és aminek látszik. Alapvető meggyőződésem, hogy mindenki álarcokat visel, és senki sem meri teljesen felvállalni a saját valóságát, mert fél az elutasítottságtól, és nem akarja, hogy a róla kialakult tökéletes – vagy éppen tökéletlen kép – valami változást hozzon a jelenlegi felállásba. 

– Ezt mindig olyan nevetségesnek tartottam. Hogy valakik azért akarjanak veled lenni, mert jól nézel ki. Mintha a reggeli gabonapelyhedet is a színe, és nem az íze alapján választanád ki. (52. oldal) 

Lényeg a lényeg, nem mondanám, hogy bűn rossz könyv, de jónak se tudnám titulálni. Nyilván vannak benne momentumok, melyeket jónak érzek, de többnyire ezt elnyomja az a hiányos érzés, ami a road trip alatt is végig bennem dübögött, pedig minden ilyen jellegű történet olvasásakor tű van a bugyimban, mert rögtön indulnék, hogy részese legyek az utazásnak. 

U.i.: Nem bírom a filmes borítót. Nem tudok elvonatkoztatni, hogy nem Howard Wolowitz-ot látom, bár őt kedvelem. 

2015/11/20

Fehér csokis sütim

Említettem már, hogy rajongok a fehér csokoládéért? Egymás iránti rajongásunk - mert nyilván ő is annyira szeret engem, mint én őt - akkor kezdődött, mikor gyerekkoromban kialakult egy betegségem, mi szerint nem ehettem paradicsomos ízesítésű dolgokat és csokoládét, mert öhm... rosszul lettem tőlük, és ez még enyhe megfogalmazás. Volt még egy dolog, de arra nem emlékszem, ez a kettő volt a legmeghatározóbb, mert már akkor is úgy ettem a csokit, mint Gombóc Artúr és a ketchup-ot is tubus számra ettem a sült krumplihoz. Áthidaló megoldásként született a megoldás - ha már valamilyen módon pótolni kell a csoki iránti sóvárgásomat - történjen az fehércsoki alakban. Mindenki megnyugtatására: bő egy év alatt kikúráltak, így visszatért minden az eredeti kerékvágásba. 

Eredeti terv szerint holnap szülinapozni mennénk, és oda készítettem eredetileg a sütit. Aztán hosszas egyeztetés után vel arra jutottunk, hogy inkább csináljam meg itthoni fogyasztásra, a szülinapon úgyis lesz torta, meg torta és még egy kis törta, meg minden egyéb egészségtelen finomság. Tudjátok: inkább pocsékba menjen, mint kárba. Így indultam neki reggel megvenni a hozzávalókat. Itt érdemes megjegyeznem, hogy ennél a jól bevált, sokszor elkészített receptnél amit el tudtam rontani, azt meg is tettem, bár esélyesen az is közre játszik, hogy egy huzamban 7 napot dolgoztam (összesen 61 órát) és majd 10 óra alvás után is úgy érzem, mintha ki lennék purcanva. 

Hozzávalók: 1 zacskó édes keksz, 200 ml habtejszín, kb 200 gr mascarpone, 1 tábla fehér csoki (100 gr), 5 dkg vaj, cukor

A vaj a hűtőben, a cukor pedig a pulton csücsül 


Elkészítés
- A zacskó kekszet összedaráltam késes darálóban (ne legyen liszt állagú, hanem inkább darabos). A vajat közben egy bögrébe pakoltam és hagytam a mikrónak, hogy megolvassza. A kekszhez adtam kb. 1 ek cukrot, összekevertem az olvasztott vajjal és a piteforma aljában egyenletesre egyengettem. 



- Közben beizzítottam a sütőt, hagytam picit bemelegedni, majd kb 10 perc alatt megsütöttem. 
- A fehér csokit kockákra tördeltem, egy bögrébe pakoltam, majd erre ráöntöttem a habtejszínt. beraktam a mikróba kb másfél percre olvasztásra. 
- A habtejszínes olvasztott csokis elegyet egy tálba öntöttem, majd a szoba hőmérsékletű mascarpone-t is hozzáadtam. Ízlés szerint lehet hozzáadni cukrot, én kb 1 evőkanálnyit adtam hozzá, így, feleslegesnek érzem a többet. 
- A kekszes rétegre öntöttem a fehér csokis krémet, ezt is nyilván elegyengettem, majd a hűtőbe teszem egy estére. 

Hű társam a mascarpone elegyengetésben


U.i.: "Kéne" még a tetejére mandula díszítésként, de lusta vagyok elmenni a boltig. 

2015/11/01

Olvasásaim #5

Októberben egy hangyabokányival többet tudtam olvasni, mint az azt megelőző szeptemberben, de még mindig nem érzem az igazinak a mennyiséget. Összesen négy könyvet olvastam el, ebből három, egy sorozathoz tartozik. 

Őket olvastam
- Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?
- Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia (erről részletesebben ITT lehet olvasni) 

Folyamatban
- Csukás István: Süsüke újabb kalandjai

Nem mellesleg: október 31-ről sose a Halloween fog beötleni:


Visszanézős #5

Úgy érzem, ez a hónap (október) határozottabban jobban tetszett, mint az elődje. Van kedvem írni, olvasni, jókat röhögök magamon és legszívesebben folyton kreálnék. Csak az  a fránya átképzés ne lenne - őszintén szólva rettegek tőle.

- Volt lakásavatónk társasjátékpartival egybekötve. Éljen a BANG! 
- Volt első ebédvendégünk. Igaz, nem úgy alakult, ahogy valójában terveztük, de nyilván a kivétel erősíti a szabályt. 
- Áldom annak a nevét, aki kitalálta a citromleves létét. Mostantól ő lesz az egyik kedvenc levesem. 
- Most többet olvastam, mint előző hónapban. Fejlődés, nem igaz? :)
- Ahogy visszagondolok az októbere, el kell ismernem: túl sok habzsidőzsis napot tartottam. Főleg, ha azt nézzük, hogy több mint fél napra haza tudtam menni, otthonlétem második napján Mamám reggelire pizzát sütött. Délben el is készült na meg be is termeltük. Aztán volt itt gigaadag somlói galuska is. Meg túrórudi rengetegek. Szó se róla, ekkor volt az óraátállítás is.
- A Lidl-ben most árulnak olyan karamellát, aminek folyékony a közepe. Undorítóan finom.
- Pályáztam meg több munkát, mindeddig sikertelenül, de nem adom fel a reményt. 
- És ha már a reménynél tartunk: befejeztem Az éhezők viadala trilógiát, amiről ITT olvashattok bővebben, ha szeretnétek.
- Korábban nem igazán voltam elragadtatva a Milka csokiktól. Ez most hivatalosan is megszűnt. Állítólag van ennek olyan verziója, ami karamell helyett málnát rejt... hajjajj.



- Horgoltam sálat, és sapkát is, de úgy tűnik, még mindig nem éltem ki a kreatív energiáimat, még mindig nonstop alkothatnék állapotban vagyok. 
- Hosszas módosítgatások után végre tetszik a blog jelenlegi színvilága. Legalább 20 féle színkombóval és variációval próbálkoztam, de egyik se nyert meg igazán. Aztán felfedeztem a pixlr-t, ami a photoshop online verziója és egyből felelevenítettem a pixeles képekhez kapcsolódó szenvedélyemet. A színvilág kialakítása meg az átvariálások után végre leírhatom: ez most én vagyok. Egészen addig, amíg nem kezd el megint tű lenni a bugyimban.
- Betegszabi zéró hanggal. Érthető módon Call Centerben nem ajánlatos úgy dolgozni, ha csak suttogni tud az ember.
- Továbbképzés, amely kihat a hónap végétől a következő hónap közepéig. Nemszeretem, nemakarom, mentsetekmeeeeeeg. 
- Sütöttem muffint, ami minden elfogultság nélkül, de szuperjóság lett. Sőt, ami még durvább, 3 nap múlva is csak picit lett "fújtós" állagú, de egy bögre tej mellé rögtön megszünteti ezt az érzést.
- Szomorú, de tény: még mindig csak azokat a teákat tudom rendesen beízesíteni, amik a végén piros színt öltenek. Ez különösen érvényes a Milford almás-fahéjas (Winter Delight) ízvilágára.
- Jó is az, ha az ember tud saját magán nevetni. Főleg, ha egy olyan székre ülsz le, aminek az ülőke része "kijár", és mire észbe kapsz, már be is borultál az asztal alá. És az eredmény? Tenyérnyi lila folt a jobb térdem fölött.
- Tizenkilenc év után tegnap utaztam utoljára diákként.