html

2016/05/22

Mi van a táskámban?

Mindig is szerettem az ilyen "mi van éppen a pakkomban" jellegű képeket és blogbejegyzéses szösszeneteket. Pinteresten és Instán előszeretettel nézegetem ezeket a képeket, és emlékszem, hogy régebben Molyon is volt egy ilyen gyűjtőpolc, de most akárhogy vadásztam, nem találtam meg azt a bizonyost, pedig az is biztos, hogy én is pakoltam rá. 

Rajongok a csatos táskákért, és ez a rajongás más kiskoromban is fenn állt. Van rólam egy fénykép, kb 3-4 éves lehetek, tesóm óvodai ballagásán vagyunk, és Mamám táskájával mászkálok körbe-körbe az udvaron. Az már más kérdés, hogy a táska pántja olyan hosszú volt nekem, hogy a kavicsos talajt érintette, illetve valamilyen okból kifolyólag a nyakamban lógatva hurcibáltam... Lényeg a lényeg, már gyerekként is bolondultam az ilyen táskákért, és már akkor is el akartam tulajdonítani a Mamámét. Őszintén szólva, nem tudom mi lett az övével, viszont pár hete a Hádában tett látogatásom során találtam egy kísérteties mását, és tudtam: én ezt ott nem hagyom. Nem mellesleg kapóra is jött, hiszen másnap esküvőre mentünk, oda meg csini ruhához csini táska dukál. 


És hogy miért ezek a dolgok vannak per pillanat a táskámban? Egyik kedves barátnőm egy villámlátogatást eszközölt, mielőtt kiköltözne a férjével Svájcba, és tartottunk neki egy utólánybúcsút, városban dorbézolással és borfesztivállal egybekötve. Csak a legfontosabbak kellettek a táskába: szájkence, kulcs, pénztárca, iratok és táblagép. Még jó, hogy jó mély a szütyő, így kényelmesen elférnek benne. 




2016/05/17

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ó, mily mérges lettem, hogy a táblagépen eltűnt a félig megírt bejegyzés. Kezdhettem megint az elejéről, de igaziból nem bánom, mert ez egy olyan sztori, amiből érdemes ismételni. Bármilyen formában.

forrás: moly.hu
Ez az a könyv, ami után nincsenek rendes szavaim. Molyon másfél soros értékelés se tellett tőlem, mert csak hümmögni és nyöszörögni tudok, ha eszembe jut. Nem azért, mert olyan botrány rossz, ó, nem-nem, épp az ellenkezője. Az utóbbi évek legklasszabb sztorija. Hallottam már hírét, hogy a svédek jó könyveket írnak, de azt a legvadabb álmaimban se gondoltam, hogy ennyire fantasztikusat. Röviden és tömören, saját példányt akarok, amit lapjaira olvasok. Sőt, jelen pillanatban ott tartok, hogy szívesen megtanulnék svédül, hogy eredetiben olvassam. De beszéljünk egy kicsit erről az egészről is, amiről igazából olyan nehéz nyilatkozni. Paradoxon, igaz?

Adott hősünk Ove, aki 59 éves és Saab-ot vezet. Ő jellegzetesen az a fazon, aki ha tehetné, a nap 24 órájából 25-öt morgással töltene. Nem mondhatni, hogy pártolja ezt a mai digitalizált világot, és igazából számára mindenki mamlasz, aki nem tud utánfutóval tolatni... vagy éppen nem képes segítség nélkül összetákolni az IKEA-bútorokat, pedig ő, még egy könyvespolcot is készített a feleségének. Sokat puffog, és mérgelődik, de a legnagyobb baja az egész világgal az, hogy már Sonja nincs benne. Valójában Ove csak egyet szeretne: hagyják nyugodtan meghalni. Persze, ez sem megy könnyen, hiszen ott vannak a szomszédok, aki ebben a ténykedésében rendszerint megakasztják, illetve egy ágrólszakadt macska is rendszeresen megzavarja a terveit.

Azt már említettem, hogy Ove (ejtsd: Üve), elég sokat morog. Ha éppen nem a napi 25 órás morgását gyakorolja, akkor az élő fába is beleköt. A lakónegyedben tilos a járműforgalom! Mindenki hülye, aki japán márkájú autót vezet. Ő sosem lesz az az ember, aki azzal törődik, mások minek nevezik. Minden baromság, ami nem fér bele az értékrendjébe. Első olvasatra pont olyan ő, akikről a köztudatban olykor így nyilatkozunk: egy baromi idegesítő vén trotty. Amibe lehet, abba beleszól, mindenről meg van a maga véleménye, még akkor is, ha nem is konyít egy kicsit sem a témához, és nagyon kényszeres - nem éppen az a karakter, akit olyan könnyen meg lehetne kedvelni. Aztán ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, elég világosan kirajzolódik, hogy ez pont olyan, mint amit Shrek mond az ogrékról. Olyanok, mint a hagyma, vagyis rétegekkel teli. Lehet, hogy az első x oldalon nehezen tudunk megbarátkozni Ove természetével, de minél többet megtudunk róla, a múltjáról, az apjával való viszonyáról, hogy miként találkozott Sonjával, aki később a felesége lett, vagy éppen arról, hogy miként lett Ove az aki, egyre inkább feloldódik az olvasóban is ez a fajta irritáltság, és azon kapja magát, hogy odaadással olvassa mindazt, ami ehhez a magányos kis öregemberhez kapcsolódik, akinek valójában hatalmas a szíve. Bennem példának okáért annyira átalakult ez a kezdeti "ellenszenv", hogy az utolsó 50 oldalt olvasva csak bőgtem, mint egy albán szamár, és borzasztóan örültem, hogy a részemnek tudhatom, ezt a történetet. (Végül aztán odakucorodtam Gé ölébe, aki csak pislogott rám, hogy mi bajom van. Aztán csak hagyta, hogy kibeszéljem magamból ezt a lenyűgöző történetet.)


forrás: pinterest.com


Sonja és Ove párosára tökéletesen illik az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Míg a férfi szűkszavú, és mogorva, addig a felesége cserfes, életvidám, és a nehéz körülményei sem keserítik meg. Tulajdonképpen Sonja rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, ami Ovéból hiányzik. Míg ő zsebre dugott kézzel taposta az életet, addig felesége táncolt. Ove fekete-fehérben látta a világot, eközben Sonja színessé tette azt. Ő volt Ove összes színe. Ove megtestesíti azt a jellemet, aki még ha nehezen is tudja kimutatni az érzelmeit, mérhetetlenül tud szeretni.

Ez a sztori rengeteg érzelmet megmozgat. Voltak jelenetek, amiken fetrengve nevettem, aztán pár sorral odébb, már a könnyeimet törölgettem. Volt, hogy a meghatottságtól, máskor pedig a nevetőgörcstől. Tetszett, hogy a mogorvasága ellenére, mégis átalakult valamelyest a jelleme, leginkább a szomszédai közbenjárásával, mert valamit mindig el kellett intézni a részükre. És ha már a szomszédoknál tartunk, említést kell tenni az iráni Parvaneh-ről, aki leginkább elősegítette, hogy Ove kibillenjen a magányából. De ott van minden egyes karakter, akiket megmozgat a történet: Jimmy, Adrian, Parvaneh férje és gyerekei, Anita és Rune... olyan történet ez, amiben nem lehet kedvencet avatni, mert... mert egyszerűen képtelenség. Ha majd elolvassátok, akkor megértitek.  :) Egyszerre bírál, és tanít, na és persze átformál a regény. Meg úgy egyáltalán, eléggé elgondolkodtat. Lehet, hogy elfogult vagyok, de minden tetszett benne. A múlt és jelen váltakozása, hogy nem csak Ove gondolataiba láthattunk bele, hanem Sonjáéba is. Mert igazából, amit ő szeret Ove-ban, valahol azt szeretem én is:
De Sonja számára Ove nem az a mogorva, szögletes és harapós ember volt, mint másoknak. Az ő számára mindig azt a pár kusza rózsaszín virágot jelentette, amit az első vacsorájuk alkalmával kapott tőle. Amikor úgy feszült a széles, szomorú vállain az apja barna öltönye. És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött, hogy ő ezt választja. Igaz, hogy Ove nem írt hozzá verseket, nem adott szerenádot, nem hozott drága ajándékokat. De soha semelyik másik fiú nem utazott hónapokon keresztül, naponta több órát rossz irányba, csak mert szeretett mellette ülni, és hallgatni őt.
És amikor Sonja belekarolt Ovéba, akinek a karja olyan vastag volt, mint az ő combja, és addig csiklandozta, míg a mogorva fiú arcán fel nem ragyogott egy mosoly, akkor valami dalolni kezdett Sonjában. Olyan volt az a mosoly, mintha egy ékszert körbezáró kő robbant volna szét. És ezek a pillanatok csak az övéi voltak. (152. oldal) 

forrás: pinterest.com

2016/05/07

9+1 kedvenc filmzene

Szeretem a zenéket. Igaz, jóval kevesebbet hallgatom, de még mindig rajongással tölt el egy-egy különleges dallam, ahogy belemászik a fülembe, a fejembe, majd a szívembe. Lehet az kellemes zongorajáték, vagy hosszú perceken át tartó ütőket megrepesztő dobszóló, bizsergető érzéssel tölt el, ahogy felfedezek egy újabb jól megkomponált dalt. Éppen ezt szeretem a filmzenékben is: ahogy a háttérben meghúzódik, de mégis kialakítva egy jellegzetes összhangot, bennem például még egy drasztikus érzelmi hullámvasutat is beindítva. Képes vagyok órákon sőt, heteken át újra és újra meghallgatni ugyanazt a dalt, ami minden egyes meghallgatásnál újabb gondolatokat hoz elő belőlem. Persze, ezzel a körülöttem lévőket az őrületbe kergetem, de mire találták ki a fülhallgatókat, ha nem az ilyen esetekre? Nem mellesleg: szívesen lennék karmester, hogy egy-egy ilyen megkomponált csodát egyszer én vezényelhessek le. 

1, Hans Zimmer: Lost but Won
Rush - Hajsza a győzelemért (2013)

A Forma 1-es versenyeknek ez az egyedüli megnyilvánulása, amit izgalmasnak tartok. Kiváló film, még jobb színészi játék, az operatőri munkáról nem is beszélve. Régóta dühös vagyok, hogy egy negyed Oscar-ra se jelölték, de ez van, rétegfilm. Hans Zimmer-t pedig azt hiszem, nem kell senkinek sem bemutatni.

2, Rachel Portman: We Had Today
Egy nap (2011)

3-4, Alexander Desplat: Statues & Courtyard Apocalypse
Harry Potter és a Halál ereklyéi (2011)

Még egy könyves adaptáció, de nem tehetek róla, bármennyire is jellegzetes zenét írt John Williams a Harry Potter-történetekhez, bármikor meghallom a fent linkelt dallamok valamelyikét, onnantól kezdve képtelenség szót érteni velem. 

5, Hans Zimmer: Time
Eredet (2010)

Nincs ember a földön szerintem, aki ezt ne hallotta volna. Végtelenített hallgatásra kiválóan alkalmazható. 

6, The Chronicles of Narnia: The Battle
Narnia krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény (2005)

7, August's Rhapsody
August Rush (2007)

Különleges film, még különlegesebb zenei aláfestéssel, amikor a modern és a klasszikus irány keveredik egymással. Ez a nagy koncert pedig a végén, egészen lábujjbizsergetős. 

8, Adrian Johnston: Game of Cricket
Becoming Jane (2007)

Anne Hathaway egyik kevésbé ismert filmje, melyben szívszerelme nem más, mint James McAvoy. Jane Austen feldolgozások között kétségtelenül a legjobb. 

9, John Powell: Forbidden Friendship
Így neveld a sárkányodat (2010)

+ 1, Yann Tiersen: J'y suis jamais alle 
Amélie csodálatos élete (2001)

Most komolyan: van, akinek ehhez még nem volt szerencséje? Amúgy meg Yann Tiersen munkásságára alapvetően érdemes figyelni, mert nagyon különleges a dallamvilága. 


forrás:pinterest

2016/05/02

Olvasásaim #10

Április: a hónap, ami leginkább a Reading Challenge jegyében telt el. Összesen 13 könyvet olvastam - ami valójában 11 - ebből 7 a fent említett kihíváshoz volt szükséges. Egyet nem fejeztem be, mert egyszerűen pocsék, illetve akad még egy, de ez átcsúszik májusra, de ez utóbbit fix, hogy nem hagyom félbe, ahhoz túl jó. 

Befejeztem

1, Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei (Reading Challenge)
Nagy sajnálatomra tipikusan az az eset, amikor a trailer jobban tetszett, mint maga a könyves kivitelezés.

2, Kerstin Gier: Silber – Az álmok első könyve (Reading Challenge) 
Rövid töprengés után arra jutottam, hogy bírom Kerstin Gier-t. a stílusa könnyed, vicces, és csupa cukiságot képes kerekíteni az olvasóinak. Engem már az Időtlen szerelem trilógiával megvett, de ez is határozottan ígéretesnek tűnik.

3, Stephenie Meyer: Breaking Dawn – Hajnalhasadás (Reading Challenge) 
Hm... fogalmazzunk úgy, hogy "ezt aztán jól végiglapoztam". N+1 évvel korábban angolulnagyon szerettem ezt a sorozatot, de valahogy mára megkopott a ragyogása.

4, Rainbow Rowell: Fangirl (Reading Challenge) 
Az idei év egyik kedvence. Fanfiction ide vagy oda, ezt csak ajánlani tudom. Nem akarok hatalmas litániát kerekíteni ide - korábban már megtettem - de már most azt tervezgetem, hogy újra kellene olvasni, csak ezúttal angolul. 

5, E. Lockhart: A hazudósok (Reading Challenge) 
Akárhogy gondolkodom rajta, még mindig a Gazdagok és szépek egyik epizódjához tudom hasonlítani a sok közül. Nem volt rossz, de nem vagyok maradéktalanul elégedett. Nem mellesleg igaz, amit Dr. House előszeretettel hangoztat: mindenki hazudik. 

6, Eve Ainsworth: 7 nap
Ifjúsági a javából, és jobb lenne, ha nem olyan lenne, mint amilyen, de mivel pontosan olyan, így kevésbé tetszett, mint ami a témát illetően kijárna neki. Jó sztori, egészen jó karakterekkel, aktuális problémákkal tarkítva, de túl gyors lezárás, mintha az író nem tudnám, hogyan lehetne egy valósághű lezárást kerekíteni.

7, Jennifer E. Smith: Milyen lesz a búcsú után?
Van egy Fiú. És persze a Lány. Nem mellesleg az utolsó otthon töltött napjuk az egyetem kezdete előtt. És van Jennifer E. Smith, aki tud jó szerelmes regényt írni. Túl sok meglepetést nem okoz, viszont kellemes olvasni, a szereplők feleannyira sem idióták, mint más ifjúsági sztorik esetében, és itt tényleges problémákról van szó, nem csak mondvacsinált kreálmányokról. 

8, Gordon Ramsay: Nem piskóta (Reading Challenge)
Kicsi esélyt látok rá, hogy valaha is ennék a főztjéből - nem mondom, azért elfogadnám - ellenben emberileg egy nagyon szimpatikus, leállíthatatlan emberről olvashattam. Az áprilisi olvasások közül a másik kedvenc, ezt bizton állíthatom. Bővebben, ITT.

9, Katie McGarry: Pushing the Limits – Feszülő húr
Váltott szemszögű sztorik? Keblemre mindet! De hogy komolyra is fordítsuk a szót: egy YA, amiben tényleges problémák vannak, így mentes mindenféle rózsaszín vattacukor-felhőt idéző végkifejlettől. Persze meg van a boldog vég, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt megálmodnánk. 

10, Tamara Ireland Stone: Time Between Us – Elválaszt az idő (Reading Challenge) 
Egy YA, amiben a főszereplő leányzó végre nem ostoba? Pipa! Egyedi sztori, egyedi történésekkel és felépítéssel? Pipa sokpontnulla. Még ha akadnak benne logikai buktatók, mégis az egyik legerősebb vöröspöttyös YA. 

11, Samantha Young: Dublin Street
Hm... komolyan elgondolkodtam, miért is olvastam végig. És bármennyire is vallom, hogy nem hagyok félbe sorozatot, ez esetben kivételt teszek - elég volt belelapozgatnom, és még az életkedvem is elszállt. 



Befejezetlen

12, Alessandra Torre: Black Lies – Sötét hazugságok
Egy sztori, amiben nem csak a szereplők, de minden egyéb tekintetben taszít. Az idei éves top csalódásai közé mondhatni nagyon könnyen bekerült. 

13, Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
Per pillanat nem akarom befejezni.. túl sok érzelmet billent fel bennem.