html

2016/05/17

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Ó, mily mérges lettem, hogy a táblagépen eltűnt a félig megírt bejegyzés. Kezdhettem megint az elejéről, de igaziból nem bánom, mert ez egy olyan sztori, amiből érdemes ismételni. Bármilyen formában.

forrás: moly.hu
Ez az a könyv, ami után nincsenek rendes szavaim. Molyon másfél soros értékelés se tellett tőlem, mert csak hümmögni és nyöszörögni tudok, ha eszembe jut. Nem azért, mert olyan botrány rossz, ó, nem-nem, épp az ellenkezője. Az utóbbi évek legklasszabb sztorija. Hallottam már hírét, hogy a svédek jó könyveket írnak, de azt a legvadabb álmaimban se gondoltam, hogy ennyire fantasztikusat. Röviden és tömören, saját példányt akarok, amit lapjaira olvasok. Sőt, jelen pillanatban ott tartok, hogy szívesen megtanulnék svédül, hogy eredetiben olvassam. De beszéljünk egy kicsit erről az egészről is, amiről igazából olyan nehéz nyilatkozni. Paradoxon, igaz?

Adott hősünk Ove, aki 59 éves és Saab-ot vezet. Ő jellegzetesen az a fazon, aki ha tehetné, a nap 24 órájából 25-öt morgással töltene. Nem mondhatni, hogy pártolja ezt a mai digitalizált világot, és igazából számára mindenki mamlasz, aki nem tud utánfutóval tolatni... vagy éppen nem képes segítség nélkül összetákolni az IKEA-bútorokat, pedig ő, még egy könyvespolcot is készített a feleségének. Sokat puffog, és mérgelődik, de a legnagyobb baja az egész világgal az, hogy már Sonja nincs benne. Valójában Ove csak egyet szeretne: hagyják nyugodtan meghalni. Persze, ez sem megy könnyen, hiszen ott vannak a szomszédok, aki ebben a ténykedésében rendszerint megakasztják, illetve egy ágrólszakadt macska is rendszeresen megzavarja a terveit.

Azt már említettem, hogy Ove (ejtsd: Üve), elég sokat morog. Ha éppen nem a napi 25 órás morgását gyakorolja, akkor az élő fába is beleköt. A lakónegyedben tilos a járműforgalom! Mindenki hülye, aki japán márkájú autót vezet. Ő sosem lesz az az ember, aki azzal törődik, mások minek nevezik. Minden baromság, ami nem fér bele az értékrendjébe. Első olvasatra pont olyan ő, akikről a köztudatban olykor így nyilatkozunk: egy baromi idegesítő vén trotty. Amibe lehet, abba beleszól, mindenről meg van a maga véleménye, még akkor is, ha nem is konyít egy kicsit sem a témához, és nagyon kényszeres - nem éppen az a karakter, akit olyan könnyen meg lehetne kedvelni. Aztán ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, elég világosan kirajzolódik, hogy ez pont olyan, mint amit Shrek mond az ogrékról. Olyanok, mint a hagyma, vagyis rétegekkel teli. Lehet, hogy az első x oldalon nehezen tudunk megbarátkozni Ove természetével, de minél többet megtudunk róla, a múltjáról, az apjával való viszonyáról, hogy miként találkozott Sonjával, aki később a felesége lett, vagy éppen arról, hogy miként lett Ove az aki, egyre inkább feloldódik az olvasóban is ez a fajta irritáltság, és azon kapja magát, hogy odaadással olvassa mindazt, ami ehhez a magányos kis öregemberhez kapcsolódik, akinek valójában hatalmas a szíve. Bennem példának okáért annyira átalakult ez a kezdeti "ellenszenv", hogy az utolsó 50 oldalt olvasva csak bőgtem, mint egy albán szamár, és borzasztóan örültem, hogy a részemnek tudhatom, ezt a történetet. (Végül aztán odakucorodtam Gé ölébe, aki csak pislogott rám, hogy mi bajom van. Aztán csak hagyta, hogy kibeszéljem magamból ezt a lenyűgöző történetet.)


forrás: pinterest.com


Sonja és Ove párosára tökéletesen illik az a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Míg a férfi szűkszavú, és mogorva, addig a felesége cserfes, életvidám, és a nehéz körülményei sem keserítik meg. Tulajdonképpen Sonja rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, ami Ovéból hiányzik. Míg ő zsebre dugott kézzel taposta az életet, addig felesége táncolt. Ove fekete-fehérben látta a világot, eközben Sonja színessé tette azt. Ő volt Ove összes színe. Ove megtestesíti azt a jellemet, aki még ha nehezen is tudja kimutatni az érzelmeit, mérhetetlenül tud szeretni.

Ez a sztori rengeteg érzelmet megmozgat. Voltak jelenetek, amiken fetrengve nevettem, aztán pár sorral odébb, már a könnyeimet törölgettem. Volt, hogy a meghatottságtól, máskor pedig a nevetőgörcstől. Tetszett, hogy a mogorvasága ellenére, mégis átalakult valamelyest a jelleme, leginkább a szomszédai közbenjárásával, mert valamit mindig el kellett intézni a részükre. És ha már a szomszédoknál tartunk, említést kell tenni az iráni Parvaneh-ről, aki leginkább elősegítette, hogy Ove kibillenjen a magányából. De ott van minden egyes karakter, akiket megmozgat a történet: Jimmy, Adrian, Parvaneh férje és gyerekei, Anita és Rune... olyan történet ez, amiben nem lehet kedvencet avatni, mert... mert egyszerűen képtelenség. Ha majd elolvassátok, akkor megértitek.  :) Egyszerre bírál, és tanít, na és persze átformál a regény. Meg úgy egyáltalán, eléggé elgondolkodtat. Lehet, hogy elfogult vagyok, de minden tetszett benne. A múlt és jelen váltakozása, hogy nem csak Ove gondolataiba láthattunk bele, hanem Sonjáéba is. Mert igazából, amit ő szeret Ove-ban, valahol azt szeretem én is:
De Sonja számára Ove nem az a mogorva, szögletes és harapós ember volt, mint másoknak. Az ő számára mindig azt a pár kusza rózsaszín virágot jelentette, amit az első vacsorájuk alkalmával kapott tőle. Amikor úgy feszült a széles, szomorú vállain az apja barna öltönye. És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött, hogy ő ezt választja. Igaz, hogy Ove nem írt hozzá verseket, nem adott szerenádot, nem hozott drága ajándékokat. De soha semelyik másik fiú nem utazott hónapokon keresztül, naponta több órát rossz irányba, csak mert szeretett mellette ülni, és hallgatni őt.
És amikor Sonja belekarolt Ovéba, akinek a karja olyan vastag volt, mint az ő combja, és addig csiklandozta, míg a mogorva fiú arcán fel nem ragyogott egy mosoly, akkor valami dalolni kezdett Sonjában. Olyan volt az a mosoly, mintha egy ékszert körbezáró kő robbant volna szét. És ezek a pillanatok csak az övéi voltak. (152. oldal) 

forrás: pinterest.com

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése