Mióta megláttam Molyon, azóta akartam. Hogy miért? Leginkább azért, mert az Eleanor és Park olyannyira meggyőzött, hogy bizton állítom: Rainbow Rowell csak jó YA-kat ír. És hogy volt-e csalódás? Csak magamban, mert ad egy, elég sokáig halogattam az olvasást, ad kettő, annyira kuszák a gondolataim, hogy per pillanat Cath-hez tudom magam hasonlítani, hiszen több órája nyöszörgök a bejegyzés fölött, de nem igazán akarnak megformálódni a mondatok. Pont úgy érzem magam, mint amikor a novellát próbálkozik megírni Piper tanárnőnek, de valahogy a mondatok képtelenek az önállósodásra.
Sose olvastam még fanfiction-t, őszintén szólva nem is érdekel a műfaj, még azután sem, hogy elolvastam, ezt a regényt - igazából a Simon & Baz jelenetek nem igazán kötöttek le. A karakterek és a történés valahogy jobban meghatározza a kedvelési szintet: adott egy ikerpár (Cath & Wren), akik a gimi végéig mindent együtt csinálnak. Mondhatni egymás beépített legjobb barátai. Külsőre azonosak, jellemük teljes mértékben különböző, ám rajongásuk tárgya ugyanaz. Simon Snow és annak varázslatos világa, akit mi egyszerű földi halandók leginkább Harry Potterhez tudunk hasonlítani. A lányokat egyedül neveli az apjuk, miután a felesége nem tudott megbirkózni a házasság és az anyaság szerepével - mivel az ikrek ekkor 8 évesek voltak, így értelem szerűen ez a trauma végigkíséri a fejlődésüket. Igazából mindenki egy kicsit labilis, és hát maga a főszereplő, Cath a leggyengébb láncszem, aki csak akkor tud feloldódni, ha elmerül a fanfiction világban. Nagyon görcsös, magának való, és azáltal még zárkózottabbá válik, mikor a testvére közli vele: örülne, ha az egyetemen külön szobában lennének. Aztán nyilván jönnek a furábbnál furább szereplők és szituációk, és persze A Fiú (csupa nagy kezdőbetűkkel, igen) aki aztán segít neki kibillenni ebből a zárkózott helyzetből.
Olvasmányos, vicces és szerethető és valamilyen szinten könnyen magunkra ismerős a könyvbe oltott
 |
| Annyival jobb ez a borító! |
rajongással. Mert igen, van az úgy, hogy meglátok valamit, és még igazán nem is tudom mi az valójában, de mégis felkelti az érdeklődésemet és egyből átjár az a rajongással teli bizsergető érzés. Rendszeresen tapasztalom, hogy elolvasok egy sztorit, ami olyannyira magával ragad, hogy hetekkel - de leginkább hónapokkal - később is azon agyalok, mert képtelen vagyok kilépni a történetből, mintha én magam is szereplővé alakultam volna az olvasás következtében, és mivel sikeresen helyt álltam a saját magam által koordinált szereplőválogatáson, így fejben tovább játszódik a történet, a csavarokkal, ahogy nekem tetszik. Mások színészek és zenészek tekintetében vannak hasonló elmélyedéssel: mire véget érne a lejátszás, már többet tudunk az adott színész/zenész tulajdonságairól, mint a saját személyünkről. Egy alternatív világba képzeljük ezeket a karaktereket, ahol mi is jól ismerjük őket, sőt közeli jó barátságot ápolunk velük, pedig a valóságban nem is ismerjük őket…. főleg nem a fiktív karaktereket. Valahol ebben az alternatív világban tengődik a könyv főszereplője, Cather, aki bármennyire is esetlen, nagyon szerethető.
De persze nem lenne YA a YA, ha nem lenne benne egy pasi (Levi), aki kedves, aranyos, mindent feláldozó típus, és persze úgy néz ki, hogy hajjajj. (Bár őszintén szólva, nem nagyon tudom elképzelni, hogy annyira hujjujj és hajjajj lenne az úriember, valahogy az említett felkopaszodás és magas homlok kettőse túl élénken él a fantáziámban.) Vitatkozhatunk rajta, hogy létezik-e ilyen tökéletesnek titulált pasi vagy sem, de én úgy gondolom, hogy Rainbow Rowell csak megírt egy olyan karaktert, akivel nincs több célja, mint hogy megtestesítse azt a személyt, aki képes a jelenlétével kibillenteni Cath-et a zárkózottságából. Úgy látom, hogy ő nem több, mint ami: egy közel tökéletes srác, aki Cath-nek ideális. Másnak már kevésbé.
 |
| pinterest.com |
Összességében egy nagyon kedves, szerethető történet, ami szerintem nem akar több lenni, mint ami: egy szórakoztató történet, vicces szereplőkkel, de mégis olyan hátteret mutat be a magányosság által, ami miatt azonosulunk a sztorival, mert már megéltük. Akár többször is.
 |
| pinterest.com |
Sose olvastam még fanfiction-t, őszintén szólva nem is érdekel a műfaj, még azután sem, hogy elolvastam, ezt a regényt - igazából a Simon & Baz jelenetek nem igazán kötöttek le. A karakterek és a történés valahogy jobban meghatározza a kedvelési szintet: adott egy ikerpár (Cath & Wren), akik a gimi végéig mindent együtt csinálnak. Mondhatni egymás beépített legjobb barátai. Külsőre azonosak, jellemük teljes mértékben különböző, ám rajongásuk tárgya ugyanaz. Simon Snow és annak varázslatos világa, akit mi egyszerű földi halandók leginkább Harry Potterhez tudunk hasonlítani. A lányokat egyedül neveli az apjuk, miután a felesége nem tudott megbirkózni a házasság és az anyaság szerepével - mivel az ikrek ekkor 8 évesek voltak, így értelem szerűen ez a trauma végigkíséri a fejlődésüket. Igazából mindenki egy kicsit labilis, és hát maga a főszereplő, Cath a leggyengébb láncszem, aki csak akkor tud feloldódni, ha elmerül a fanfiction világban. Nagyon görcsös, magának való, és azáltal még zárkózottabbá válik, mikor a testvére közli vele: örülne, ha az egyetemen külön szobában lennének. Aztán nyilván jönnek a furábbnál furább szereplők és szituációk, és persze A Fiú (csupa nagy kezdőbetűkkel, igen) aki aztán segít neki kibillenni ebből a zárkózott helyzetből.
