Gyerekként mindig arra vágytam, hogy legyen egy legjobb barátom, aki azon túl, hogy fiú, és végigkíséri a felcseperedésemet – értelem szerűen - élete szerelmének tart, összeházasodunk, hiszen mindig is egymásról álmodtunk és persze végül boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Igen, pont úgy, mint ahogy az a mesékben lenni szokott - esélyesen túl sok tündérmesével tömték töpörödött törpördög lényemet. Nyilván egy idő után „megtanultam”, hogy ilyen csak a mesékben van, és le is tettem az álomról... ami aztán az egyetem beköszöntével valósággá vált. Megtalált legjobb fiú barát, pipa. Esküvő? Szintén letudva. Boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Dolgozunk rajta, de még mindig nehezen viseli, hogy nem vagyok akkora Star Wars fan, mint ahogy az „elvárható” lenne.
Lényeg a lényeg, ez a Cecelia Ahern történet egy fiú (Alex) és egy lány (Rosie) barátságát mutatja be a felcseperedésüktől kezdve egészen kb a nyugdíjas éveik kezdetéig. Alex orvosnak készül egész életében, míg Rosie rajong a szállodákért, minden álma egy olyan vendéglátó-ipari egység létrehozása, aminek ő a vezetője és a vendégei óhajait lesheti éjjel és nappal. Egész életükben rajongtak a másikért, tulajdonképpen a legtöbb lépésüket ahhoz igazították, hogy a másik részes lehessen benne. Nyilván egyszer valahol el kell csúsznia ennek az idilliségnek, hogy történet is szülessen belőle, de spoilerezni nem áll szándékomban. Egyelőre.
Bájos történetnek tartom a regényt minden létező bosszantó momentumával együtt. Hatalmas előnye a sztorinak a könnyen olvashatóság, valamint a levélregényes stílus, ami az évek alatt folytatott levelezések, képeslapos jókívánságok és egyéb chat-beszélgetések alapján körvonalazódik.Viszont ez utóbbi enyhe hiányérzetet produkál számomra, tekintve, hogy egy-egy beszélgetés között éves ugrások is vannak. Főként azért idegesít, mert tök jó, hogy leírják mennyi idő telt el egy-egy levél között, viszont olyan olvasó vagyok, aki szereti tudni, hogy mi történik az átmeneti időszakban. Ezektől a hiányos részektől nekem darabosnak tűnik a sztori, olykor egészen döcögős. Viszont nem csak Rosie és Alex irományai jelennek meg, hanem a mellékszereplőké is: Ruby (Rosie 10 évvel idősebb barátnője), Katie (Rosie lánya), Rosie szülei és testvére Stephanie, Josh (Alex fia) Toby (Katie legjobb barátja gyerekkorától fogva). Tetszik, hogy az üzenetekben másokat is megszólaltat az írónő, biztosítva a laza hangvételt. Rosie chat-es beszélgetéseit tapétaként kéne hasznosítani, jó kis röhögős perceket biztosítana mindenkinek, aki hajlandó elolvasni a falra írtakat. Nagyon tetszett az anya-lánya kapcsolat jelentősége Rosie és az édesanyja, valamint Rosie és Katie kapcsolatában is. Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy fiktív szereplőkről van szó, ennek ellenére mégis, ha egy dolgot választhatnék, amit eltulajdonítanék a saját életemre nézve, biztosan ez lenne. 
Azon túl, hogy botrányosan olvasmányos sztoriról van szó, akadnak benne olyan zavaró tényezők is, amik mellett képtelenség elmenni. Az egyik ilyen, a Szívek szállodája párhuzam Rosie esetében. Ismerős karakter mások szerint is? Az egyedülálló tinédzser anya, aki szállodát szeretne nyitni, a lánya a legjobb barátnője, és rajta kívül mindenki tudja, hogy ki a Férfi, aki hozzá tartozik, de ő nyilván nem látja a fától az erdőt, meg egyébként is, hárítani mindig egyszerűbb... És persze az említett állandó hárításból fakad Rosie és Alex gyakori szerencsétlenkedése. A legtöbb csaj nehezen viseli, ha egy csávó nem képes a tettek mezejére lépni és elmondani, mi is a valódi helyzet. Utáltam, hogy legalább 40 évet kellett egymásra várniuk, főleg annak fényében, hogy mindenki tisztában van vele, hogy ők összetartoznak, így az újabbnál újabb fordulatokat felesleges rétes nyújtásnak tartom. Szó se róla, szeretem én a rétest, de nem igazán ebben a formában.
Édes-bús, igazi egyszer olvasós történet ez, amit, ha éppen elkap a hangulat, biztos maximálisra értékel az ember, hiszen milyen vicces és aranyos, nem mellesleg húúúú és háááá, viszont emellett megjelennek a fent említett hibák, amik bennem hiányérzetet és bosszankodást keltett. Fura leírni, de a film ezúttal tényleg jobb.
