Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Gyerekként mindig arra vágytam, hogy legyen egy legjobb barátom, aki azon túl, hogy fiú, és végigkíséri a felcseperedésemet – értelem szerűen - élete szerelmének tart, összeházasodunk, hiszen mindig is egymásról álmodtunk és persze végül boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Igen, pont úgy, mint ahogy az a mesékben lenni szokott - esélyesen túl sok tündérmesével tömték töpörödött törpördög lényemet. Nyilván egy idő után „megtanultam”, hogy ilyen csak a mesékben van, és le is tettem az álomról... ami aztán az egyetem beköszöntével valósággá vált. Megtalált legjobb fiú barát, pipa. Esküvő? Szintén letudva. Boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Dolgozunk rajta, de még mindig nehezen viseli, hogy nem vagyok akkora Star Wars fan, mint ahogy az „elvárható” lenne. 

Lényeg a lényeg, ez a Cecelia Ahern történet egy fiú (Alex) és egy lány (Rosie) barátságát mutatja be a felcseperedésüktől kezdve egészen kb a nyugdíjas éveik kezdetéig. Alex orvosnak készül egész életében, míg Rosie rajong a szállodákért, minden álma egy olyan vendéglátó-ipari egység létrehozása, aminek ő a vezetője és a vendégei óhajait lesheti éjjel és nappal. Egész életükben rajongtak a másikért, tulajdonképpen a legtöbb lépésüket ahhoz igazították, hogy a másik részes lehessen benne. Nyilván egyszer valahol el kell csúsznia ennek az idilliségnek, hogy történet is szülessen belőle, de spoilerezni nem áll szándékomban. Egyelőre.

Bájos történetnek tartom a regényt minden létező bosszantó momentumával együtt. Hatalmas előnye a sztorinak a könnyen olvashatóság, valamint a levélregényes stílus, ami az évek alatt folytatott levelezések, képeslapos jókívánságok és egyéb chat-beszélgetések alapján körvonalazódik.Viszont ez utóbbi enyhe hiányérzetet produkál számomra, tekintve, hogy egy-egy beszélgetés között éves ugrások is vannak. Főként azért idegesít, mert tök jó, hogy leírják mennyi idő telt el egy-egy levél között, viszont olyan olvasó vagyok, aki szereti tudni, hogy mi történik az átmeneti időszakban. Ezektől a hiányos részektől nekem darabosnak tűnik a sztori, olykor egészen döcögős. Viszont nem csak Rosie és Alex irományai jelennek meg, hanem a mellékszereplőké is: Ruby (Rosie 10 évvel idősebb barátnője), Katie (Rosie lánya), Rosie szülei és testvére Stephanie, Josh (Alex fia) Toby (Katie legjobb barátja gyerekkorától fogva). Tetszik, hogy az üzenetekben másokat is megszólaltat az írónő, biztosítva a laza hangvételt. Rosie chat-es beszélgetéseit tapétaként kéne hasznosítani, jó kis röhögős perceket biztosítana mindenkinek, aki hajlandó elolvasni a falra írtakat. Nagyon tetszett az anya-lánya kapcsolat jelentősége Rosie és az édesanyja, valamint Rosie és Katie kapcsolatában is. Igen-igen, tisztában vagyok vele, hogy fiktív szereplőkről van szó, ennek ellenére mégis, ha egy dolgot választhatnék, amit eltulajdonítanék a saját életemre nézve, biztosan ez lenne. 

Azon túl, hogy botrányosan olvasmányos sztoriról van szó, akadnak benne olyan zavaró tényezők is, amik mellett képtelenség elmenni. Az egyik ilyen, a Szívek szállodája párhuzam Rosie esetében. Ismerős karakter mások szerint is? Az egyedülálló tinédzser anya, aki szállodát szeretne nyitni, a lánya a legjobb barátnője, és rajta kívül mindenki tudja, hogy ki a Férfi, aki hozzá tartozik, de ő nyilván nem látja a fától az erdőt, meg egyébként is, hárítani mindig egyszerűbb... És persze az említett állandó hárításból fakad Rosie és Alex gyakori szerencsétlenkedése. A legtöbb csaj nehezen viseli, ha egy csávó nem képes a tettek mezejére lépni és elmondani, mi is a valódi helyzet. Utáltam, hogy legalább 40 évet kellett egymásra várniuk, főleg annak fényében, hogy mindenki tisztában van vele, hogy ők összetartoznak, így az újabbnál újabb fordulatokat felesleges rétes nyújtásnak tartom. Szó se róla, szeretem én a rétest, de nem igazán ebben a formában. 

Édes-bús, igazi egyszer olvasós történet ez, amit, ha éppen elkap a hangulat, biztos maximálisra értékel az ember, hiszen milyen vicces és aranyos, nem mellesleg húúúú és háááá, viszont emellett megjelennek a fent említett hibák, amik bennem hiányérzetet és bosszankodást keltett. Fura leírni, de a film ezúttal tényleg jobb. 

Karácsonyra hangolódás 1.0

(Megjegyzendő: ötletem sincs mennyi pont nullás verziója lesz ennek a hangolódásnak, de az elmúlt éveket nézve, ez a kör egészen ígéretesre sikeredett.) 

Ritka pillanatok egyike, amikor a felajánlott lehetőségeket abban a pillanatban meg kell ragadni, ahogyan azok elhangzanak. Így esett, hogy tegnap avatást tartottunk, az az Ő, a felajánló bevállalta, hogy önszántából megnéz velem egy olyan filmet, amit - még ha cím alapján nem is ítélünk - sosem nézett volna meg, mert biztosan nyálas, és már látott belőle pár percet, de az is túl sok volt, és különben is, én még nem néztem meg olyan filmet, amit ő szeretett nagyon. Ez így nem egészen igaz, ugyanis a "nagyon szeretném, hogy megnézd filmek" listája nemcsak elkészült, de néztünk is már meg róla filmeket, de többnyire elaludtam, ami nem a filmek minőségét szimbolizálja, hanem az alvóképességem "kiválóságát". Szóval a lényeg, hogy megnéztük az egyik kedvenc karácsonyi filmemet. Valahogy így zajlott a párbeszéd...  

- Mi a baj? Rossz kedved van? - Ő. 

- Igen, egy picit. Megint fáj a hasam. - én.

- És mitől lenne jobb? ... Megnézzük az Igazából szerelmet? Jól fontold meg, nem gyakran kínálom fel ezt a lehetőséget. - Ő, nevetve. 

- Jó... De amíg megkeresem, főzöl pudingot? De előre szólok, nem kommentálhatod a filmet, és nem is kritizálhatod egyetlen momentumát sem. Sőt, tudom, hogy élvezni és szeretni fogod. Még nevetni is fogsz rajta. - én, igazi mosolybogyóként a gondolatra, hogy megnézzük a filmet. 

- Majd meglátjuk... . Ő, sejtelmesen mosolyogva. 

... amit majdnem végigkuncogtunk, akárcsak a filmet. És még ha kedvenc filmmé nem is avanzsálódott, fontos megjegyezni, hogy megkaptam ígéretként, hogyha lesz valamikor a közeljövőben a tévében, megnézhetjük még egyszer. És igen, tipikus, hogy a kedvenc jeleneteimet, végigkacarászta, de nem baj, megteheti, mert tudja: To me you are perfect. 

Nicholas Sparks: Az utolsó dal

Hónapok óta az első poszt. Magyarázkodásba nem bonyolódom, de ilyen az, amikor az ember képtelen télen olvasni. Aztán meg hirtelen azt veszi észre, hogy elveszett a tavaszban, és hiányzik az olvasás. Így most itt vagyok, és írok. Legalábbis megpróbálkozom vele.

A találkozás a könyvvel szimpla volt, mondhatni egyszerű, valójában egy szülinapi buli keretein belül, mikor az ünnepeltnek ajándékba adtam a Leghosszabb út című Nicholas Sparks kötetet. Szó szót követett és egy másik pajtásné egy héttel később kezembe illesztette a címben feltüntetett példányt, miközben már meg is feledkeztem róla. Aztán elmerültem a buszon olvasás rejtelmeiben, és végül ott is ragadtam. Mármint nem a buszon, hanem a könyv biztosította vattacukorfelhőben.

Dióhéjban a történet

Adott egy lázadó tinilány, aki nem áll szóba az apjával, és mit ad az Isten, az érettségi után apunál kell tölteni a nyárat. Mivel a lány, Ronnie, nem ismer senkit az új közegben, így azoknak a társaságát keresi, akik leszólítják őt. Egy ideig minden jó, de aztán jön a csűr és csavar szerű bonyodalom, így természetesen minden megváltozik... persze bekopogtat a szerelem is szódáspohárral a kézben, és tanulságként levonod; mindenkinek van egy nem is gondoltad volna sztorija.

Nem ez volt az első Nicholas Sparks könyvem, viszont ez az eddigi négy regény közül sok tekintetben kiemelkedik. Mikor nézegettem az értékeléseket, elgondolkodtam, hogy ugyan miért kap ennyire pozitív értékelést egy olyan könyv, amit részben Miley Cyrus ihletett... (bocsánat, de ilyen tekintetben nagyon gonosz és kritikus vagyok... ). És mint ahogy említettem volt, nekikezdtem a szokásos buszon olvasásnak, és viszonylag gyorsan magával ragadott a történet. Nem feltétlenül a történet, vagy a megfogalmazás, hanem az a lágy, kedves hangulat - ha lehet egyáltalán ilyet mondani - ahogyan az író tálalni szándékozik a történéseket. Ettől függetlenül a téma eléggé tipikus, olykor nagyon sablonos, és viszonylag könnyen kiszámítható, hogyan és miként lesz vége a dolgoknak. És szerintem csak Mr Sparks képes elérni a könyveivel, hogy az utolsó oldalakat végigpetyeregjem, bárhol is legyek. Jelen esetben a buszon. :D Kedvenc karakter mindenképpen Steve, az apa lesz, bármennyire is esetlen a kezdetekben. Valamilyen szinten példaértékű számomra a magatartása, ahogyan foglalkozott a gyerekeivel, és azzal a pár emberrel, akik körülötte mozgolódtak. Mivel a regény lapjai azt mondják, hogy sokat olvasott Bibliát, így akarva, akaratlanul egy igevers jut róla eszembe: „Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsoltárok 37,7) Kicsit vicces, kicsit komoly, sokmindenre kapható, bevállalós figura, aki nem mellesleg kedveli a zongorás komolyzenét. A képzeletbeli képernyőmön halk szavú emberként jelent meg, aki még ha akarná, akkor se lenne képes felemelni a hangját. Bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen jóhiszemű... :) A filmet kb fél évvel korábban láttam, emiatt kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, mert hát nem volt éppen egy pozitív élmény... Persze olvasás közben, nagyban befolyásolt a karakterek elképzelésben a korábban nyújtott látvány. Greg Kinnear tökéletes választás volt az apa szerepére, a Will-t játszó srác is a helyén volt – bár a jellemét egyáltalán nem tudtam megkedvelni – és Ronnie, mint Miley Cyrus nem lopta be magát a szívembe. Talán majd legközelebb, egy másik filmmel. Szóval, mindent egybevetve, van benne életszag, bármennyire is vattacukor és Holywood. Nem mellesleg jellemábrázolásból és pozitív csalódásból továbbra is ötöst kap Mr Sparks.

5/4

U.i.: Az író hitbeli hovatartozását illetően továbbra sem tudok napirendre térni...