Ismeritek a történetet, igaz?
Először jött a könyv, aztán nyilván csináltak belőle filmeket is az egész
sorozatból. Mert igen, ez is sorozat, egy igazi trilógia, amivel manapság
teljes mértékben telítve van a könyvpiac. Jó lenne már olyan sztorikat – is –
olvasni, amik nem csak sorozat-mivoltuk miatt eladhatóak. De nem is erről
akartam írni igazán.
Van ez a sorozat, ami a távoli
jövőben játszódik az egykori Észak-Amerika helyén – nevezzük Panemnek – melyet
a különböző éhínségek és háborús borzalmak után különféle funkciókkal ellátott
körzetekre osztották, s mind e fölött a Kapitólium uralkodik. Fellázadtak a
fővárossal szemben, de elbuktak, így ennek emlékeztetőjéül minden évben megrendezik
az Éhezők Viadalát. A tizenkét körzetből egy tinédzser fiút és egy lányt
sorsolnak ki, akik nemcsak megküzdenek sorstársaikkal, de meg is ölik a játék
résztvevőit, hisz, csak egy kerülhet ki győztesként. Mindezt élő egyenes
adásban, a felmenők szeme láttára. Izgalmas sztori? Szerintem is. Bár nem is
annyira, mint azt eredetileg gondoltam.
Ahhoz képest, hogy szeptemberben
csak egy könyvet tudtam elolvasni, ezt a sorozatot szűk 3 hét alatt betermeltem
a következő hónapban. Nem egy esetben munkában is olvastam – öhm… két hívás
között - de erről hangosan nem beszélünk. Elég belemerülős, izgulós sztoriról
van szó, meg kell hagyni, és akik látták vagy éppen olvasták a történtet,
tudják miről is hadoválok. Nagyon tetszett, hogy ez a valóságshow témát nem
csak említés szintjén mutatják be, hogy a viadalokat kötelező nézni az ország
minden lakosának, hanem érzékelteti, hogy a médiában mennyire más minden, mint
aminek látszik, illetve ha egy bizonyos történést más megvilágításba helyezünk és még más szövegkörnyezetet társítunk hozzá, teljesen más jelentést, értelmezést
nyer az egész helyzet. (Pl. első kötetben Katniss pirulása az interjúk során.) Örültem
volna, ha a média véleményformáló és alakító hatása nagyobb jelentőséget kap,
mint amennyit, bár így is díjazom, mert ifjúsági kategóriában ilyenről még nem
olvastam.
Azonban engem sem a karakterek –
kivétel Peeta, Haymitch és Prim - sem a cselekmény nem hozott lázba annyira,
hogy kedvencnek könyveljem el. Példának okáért, Katniss stílusa rohadtul
zavart, néha előadta a kemény, megközelíthetetlent, máskor meg döntésképtelen,
mint egy önállótlan tinilány, főleg ha a két srác kerül előtérbe. Hatalmas
előnye a sztorinak, hogy irdatlanul olvastatja magát, ha nem így lenne
esélyesen nem ennyi idő alatt történt volna meg a befejezés. Zavar, hogy nem
igazán jött át, hogy a három regény által mit is akart igazán üzenni Suzanne
Collins. A háború rossz? Pipa, eddig is tudtam. Ha a kicsiket elnyomják egy idő
után besokallnak és forradalmat generálnak? Láttunk ilyet már a
történelemkönyvek oldalain is, nem újdonság ez sem, így nekem továbbra is
kérdőjel, mi is az üzenet a három kötet alatt. Nem mellesleg az embertekintetű
mutánskutyák furák.
Tetszik, hogy az első kötet, Az éhezők viadala rendelkezik azokkal a
tulajdonságokkal, ami egy trilógia első köteténél elengedhetetlen: a
szereplőkkel megismertet, felkelti az érdeklődést és a viadalos jeleneteket
egészen izgalmasra alakítja. Viszont: borzasztóan irritál a szöveghasználat.
Nem vagyok kibékülve az E/1 alkalmazásával, mert így csak Katniss szemszögéből,
egyoldalúan ismerjük meg a szereplőket, ami ilyen kaliberű történeteknél nem az
igazi. Sokan említették bloggerek közül, hogy nagyon jó a könyv
nyelvhasználata, de én borzasztóan slendriánnak éreztem. Legyen egy kicsit laza
a „tök jó” és egyéb kifejezések használatával, de mégis legyen komoly, hiszen
egy disztópiáról van szó, ahol gyerekeket mészárolnak le élő egyenes adásban…
valahogy ezt így, ebben a formában nem tudom összeegyeztetni.
Aztán ahhoz képest, hogy az első
kötetet még izgalmasnak találtam, a második – Futótűz - már mélypontnak könyvelhető el. Nagyon lassúnak éreztem
az elejét, és ahhoz képest, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek a Nagy Mészárlásra
szavakban, valahogy nem teljesedik ki a tettekben. Nyilván, a karakterek már
tudják, hogy mire számítsanak, hisz már egyszer átélték ezt a szituációt, és az
is érzékelhető, hogy valami turpisság van a háttérben a forradalom
kibontakozásával kapcsolatban, hisz annyira nem történik semmi és valahogy
egyszerre minden óramű pontosságúnak tűnik a viadallal kapcsolatban. Ennél a
kötetnél éreztem a leginkább, hogy a történésekhez képest rengeteg a szöveg,
ami igazi pluszt nem ad hozzá. Max annyit, hogy megtudjuk, Katniss kedvenc
színe, a zöld. Nekem is, wooow.
Őszintén szólva félve kezdtem
neki A kiválasztott, vagyis a
befejező kötetnek, mivel kb mindenhonnan azt hallottam, hogy a sorozatnak ez a
legnagyobb mélypontja. Ehhez képest ezt élveztem a legjobban, bár sokszor már
úgy éreztem, ha még egyszer meglátom leírva, hogy a Fecsegőposzáta – igen, így nagy kezdőbetűvel - végérvényesen elkap
a kétoldali agyhúgykő. Nem mondom azt, hogy méltó befejezésről van szó, viszont
100%-ig korrektnek tartom, főleg, hogy Suzanne Collins úgy alakította a két
főszereplő lényét, hogy a forradalom végeztével nem egész emberként tértek
vissza a „való világba”, ergo testileg és mentálisan egyaránt megszenvedték a
viadalt és a forradalmat egyaránt. Bizonyos haláleseteket sajnáltam, mások meg
annyira nem érintettek meg, hogy valójában azt sem tudom, miért írta bele azt a
szereplőt a történetbe, hisz a cselekmény alakulásához nem tesz hozzá
semennyit, no offense. Szerintem határozottan jót tesz ennek a trilógiának ez a
boldog-szomorú vég, a testi-lelki sérülésekkel és az egyéb veszteségekkel
egyaránt.
Úgy vagyok ezzel a
regénysorozattal, hogy egyszer mindenképpen érdemes volt elolvasni. Talán pár
év múlva újra nekikezdek. Izgalmas volt, akadtak kedvelhető karakterek és erős
jelenetek, de hiányolom bizonyos helyeken a kidolgozottságot, és a valós
mondanivalót – de az is lehet, hogy ezt csak én nem vettem észre, és mindvégig
az orrom előtt volt. És igen, jól tudom, írjak jobbat, ha tudok, de úgy vagyok
vele, hogy olvasóként az író nekem, az olvasónak ír, így a semleges vélemény is
vélemény.
