Anthony Burgess – Gépnarancs

Kimutathatatlan tetszési index. Ritka az a fajta regény – legalábbis nálam – amit már az első fejezet után be akarok vágni a sarokba. Nem! Nem! És nem! De mégis igen. Folyamatosan üvölt a fejemben a könyvben használt orosz szleng, nem értek az egészből semmit és próbálom felfogni; tényleg ennyire durva világban élünk? Félre teszem, aztán adok Alexnek még egy esélyt... Végül ha röviden foglalom össze, ez van:

"Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet." /Péld.:4,23/

De azért gondoltam egy merészet a befejezéskor, és a következő napo(ka)t megfigyeléssel töltöttem. Fel is szálltam a villamosra vagy a buszra – éppen ami jött - és csak mentem előre, figyelve a tizenéveseket. Beszéd, gesztikuláció, hanghordozás, reakciók. Ilyesmi. És tényleg le kellett akadnom; vannak ilyen fiatalok. A villamos a „bazdmeg”-től hangos és csak pislogsz, mint hal a szatyorban, mert nem érted, miről is beszélnek a többiek. Persze ez a csoporttársaknál is előfordul, ha nem egy társaságban mozogtok. Érteni persze megérted őket – akárcsak a regényt – de ha a valódi nyelvet használnák, minden jobb lenne és érthetőbb.

Összeszedetlen gondolatfoszlányok.

Sokat törpöltem a könyvön. Elsősorban felfoghatatlan számomra, mi lehet abban élvezetes, ha valaki megver valakit, csakis és kizárólag szórakozásból. Egyáltalán mi ebben a vicces? Aztán meg rájöttem; alkalmanként kiosztottam volna egy-egy tolcsókot Alexnak, de végül tudatosult: visszaütne. Aztán azon is leakadtam, hogyan lehet egy 15 éves kölök annyira félelmetes, hogy a saját szülei is tartanak tőle? A klasszikus zene iránti rajongásáról az úri jellemvonás jutott eszembe: Alex a saját köreiben mégiscsak úr...

Nem is tudom eldönteni melyik volt a rosszabb: amikor ő kegyetlenkedik, vagy amiket vele tesznek?

Persze, mint a könyvek többségében, itt is megjelenik az író személyes élménye: az amerikai katonák a világháború idején megerőszakolták és megverték Burgess feleségét, amiből a nő sose tudott igazán felépülni. Hasonló kép jelenik meg a könyvben, amikor Alex és társai megerőszakolják az egyik főszereplő feleségét, aki történetesen író.

Természetesen az asszociációs képességem ebben az esetben is életbe lépett: Virágot Algernonnak. Simán tudok párhuzam(oka)t vonni a két könyv között, hiszen a hármas tagolás ott is megjelenik: van az alapállapot, abból jön a változás (ott Charlie okos lesz egy kísérletnek köszönhetően, itt Alex megjuhászodik ugyancsak egy kísérlet keretében), végül minden visszatér a kiindulási állapotba. Itt megjelenik egy újabb vonás is, hisz az Alázatos Narrátorunk ráébred, hogy egyszer fel kell nőnie, amiben a legaggasztóbb: nem tudja elképzelni, hogy a gyerekei tizenévesen mások lennének...

Erős érzelmeket vonalutat fel a könyv, amitől nem csak az arcod torzul el, de még a gyomrod is megmozdul... ne kövessétek a példámat, és ne olvassátok buszon.

Játék, melynek egy szabálya van...

Válaszolj könyvcímekkel. :)

01 – A múlt év legjobb könyve:

Jodi Picoult – The Pact

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad:

J.K. Rowling – Harry Potter és az azkabani fogoly

03 – Kedvenc könyvsorozat:

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója

04 – A sorozat kedvenc része:

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója 3

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:

Lois Lowry – Nyáron történt

06 – Szomorúvá tesz:

Babits Mihály – A gólyakalifa

07 – Leginkább alulértékelt könyv:

Mikszáth Kálmán – Szent Péter esernyője

08 – Túlértékelt könyv:

Stephenie Meyer – Twilight

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis:

Raana Raas – Csodaidők 1

10 – Kedvenc klasszikus:

Jane Austen – Büszkeség és balítélet

11 – Ami nagyon nem tetszett:

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:

Louis Sachar – Laura titkos társasága

13 – Kedvenc író:

Jane Austen

14 – Kedvenc könyv az írótól:

Jane Austen – Büszkeség és balítélet

15 – Kedvenc férfi karakter:

Mr. Darcy

16 – Kedvenc női karakter:

Elisabeth Bennett

17 – Kedvenc idézet a könyvből:

„Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.”

18 – Csalódtál benne:

Alice Sebold – Komfortos mennyország

19 – Legjobb adaptáció:

Shakespeare - Sok hűhó semmiért

20 – Kedvenc romantikus:

Sarah Dessen – Figyelj rám!

21 – Gyerekkori kedvenc:

Csukás István – Pom-Pom meséi

22 – Kedvenc saját könyved:

Chuck Palahniuk – Harcosok klubja

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:

Dosztojevszkij – Bűn és bűnhődés

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:

Máté Angi - Mamó

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:

Elisabeth Bennett

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:

Douglas Adams – Galaxis útikalauz stopposoknak / Eleanor H. Porter – Az élet játéka

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:

Raana Raas – Csodaidők 2

28 – Kedvenc könyvcím:

Gerald Durell – Családom és egyéb állatfajták

29 – Mindenki utálta, kivéve te:

Mikszáth Kálmán – Beszterce ostroma

30 – Abszolút kedvenc könyv:

Adrian Plass – Egy kegyes kétbalkezes naplója

Nem kell tovább adni, csak ha szeretnéd. (Én pedig szeretném, nekik: @szöszmösz, @Dün, @Rysonne)

Mamanya (Máté Angi - Mamó)

Nem is olyan régen, volt egy ilyen bejegyzésem facebook-on: „Olyan jó, hogy a Mamámra mindig számíthatok.” Ez még azelőtt történt, hogy megismerkedtem volna Máté Angi regényével. Ezt a gondolatot persze most is tartom, sőt egyre jobban megerősödött bennem, ahogy befejeztem a Mamó című regénykét.

Röviden összefoglalva ennyit lehetne róla írni: Rövid és tömör, sokkal több tartalommal, mint ahogy azt az ember első pillantásra gondolná. Pontosan olyan, amilyennek egy igazán maradandó könyvnek lennie kellene. Nem tudok hosszan írni erről a könyvről, de őszinte leszek: nem is akarok. Beszéljen helyettem a szűk 120 oldal, a kidőlt-bedőlt falú kék ház, a vidéki, de mégis otthonos nyelvezet, a pirosra festett gombok, a gyönyörű szóképek, melyek igazából kincsek, a sajátos hangulatú fekete-fehér fotók vagy éppen mindaz a könny és mosoly egyveleg, amit az alatt az egy óra alatt éltem át, amíg olvastam. Írhatnék még a saját Mamómhoz fűződő kapcsolatomról is, de nem részletezem, mert látjátok, milyen is vagyok, és büszkén írom le: a Mamóm nélkül nem lennék ma az, aki. Ő volt az, aki pótolja mindazt, ami Anyu és Apu jelenlétéből hiányzik, aki régebben korán felkelt, hogy reggelit csináljon iskola előtt. Neki köszönhetem a hosszú hajfonataim még gyerkőckoromból, az esti mesés felolvasásokat, a könyvek szeretetét, a szóvicceket és hogy nem küldi el a 20 éves fejemet, amikor megkérem, hogy cseppentsem a gyulladt szemembe.

Köszönöm Máté Anginak, hogy emlékeztetett rá; adjak hálát minden nap a jó Istennek, a nagyanyómért, még ha nem is olyan, mint az övé, de legalább az enyém.

Köszönöm.

U.i.: A mamanya szó saját gyártmány még kölyökkoromból, amikor nem tudtam megkülönböztetni az Anyát és a Mamát.

zene

Oké, ez most nem könyves bejegyzés - de a nap folyamán még lesz olyan is - de kedvenc @szöszmösz barátném felkért egy ilyen bejegyzés eljátszására. Bár, akárhogyan is törpölök rajta, a zene és az olvasás nálam nagyon közeli rokonságban vannak... Azért lehet dobálni a köveket... vagyis könyveket :)

1.Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!

2.A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.

3.6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

1.Dobner Illés

2.Férfi vagy, vagy nő?

„Titkom halkan terjed el, 

eléri a világ négy sarkát. 

És minden férfi minden nő, 

feltartja szétszakadt láncát.”

Írj magadról!

„Rajtam csak a kegyelem segít...”

Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?

„...Hihetetlen, hogy ismersz mégis szeretsz engem, 

akárhányszor hagylak cserben mindig vissza vársz...”

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

„...Nálad minden reggel, szeretet vár.”

*********

„Te vagy az életem már, de a szívem többet vár...”

Most hol lennél szívesen?

„Túl a felhőkön, a csillagerdőkön, 

túl az égbolton, ott vársz rám. 

Túl az árnyakon, hol nincsen fájdalom, 

túl az éjszakán, ott vársz rám.”

Mit gondolsz a szeretetről?

„Isten úgy szerette ezt a világot,

hogy elküldte a Fiát, Jézust a Megváltót, 

hogy aki hisz és bízik benne, ne kárhozzon el,

hanem örökké élhessen együtt az Istennel.”

Milyen az életed?

„És az egész életemmel szeretném kifejezni, a hálámat.... a hálámat!”

Mit kérnél ha egy kívánságod volna?

„Legyen hát Tiéd az életem!”

3.és tovább... zakkant, kiscsillag0301, tasiorsi, Batus, hóvirág, timuja,

Jay Asher - Thirteen reasons why

Kedvenc karakter(ek): Clay, Tony

We both laugh. And it feels good. A release. Like laughing at a funeral. Maybe inappropriate, but definitely needed.

Mindig vannak időszakos könyvek, amik olvasási lázba hozzák a Molyokat. A nyáron a Mamó mellett főként a Csodaidők mozgatta meg olvasási izmaikat, de most ősszel azt veszem észre, hogy az ismerőseim közül egyre többen olvassák a Tizenhárom okom volt... című regényt. Persze felmerülhet esetemben a kérdés, hogy ugyan miért angolul olvastam, de egyszerű a magyarázatom; pénztárcakímélőbb, akkora mint a tenyerem, és nem mellesleg nagyon tetszik a németek kiadása, ami egyszerű piros – emlékeztet is az angolok Pingvin könyveire - és lábjegyzetben ott vannak németül is a kérdéses kifejezések. Nem mintha sokat tudnék németül a vakbélgyulladáson kívül, de legalább elmondhatom, hogy igen, nekem ilyen példányom van, lehet irigykedni. : )

Körülbelül másfél éve rá vagyok készülve erre a könyvre, viszont ha a fene fenét eszik is, nem vagyok hajlandó több ekönyvet elfogyasztani. Kell az az ismerős érzés, ahogy a papír súrolja az ujjaimat lapozás közben vagy amikor bevackolom magam a jól megszokott helyemre a távolsági buszon és elmerülök a papír illatában vagy éppen a szövegben. Szóval, vártam egy ideig, aztán megrendelték Németországból, és végül kézbe vehettem. Aztán olvasás közben jött az enyhe szorongató érzés. Az a fajta, amit akkor érzel, ha olvastál már hasonlót korábban...

SPOILER

*Hannah Baker egy harmadéves amerikai gimnazista, aki az őt ért állandó negatív hatások miatt öngyilkosságot követ el. Az életének szereplői abban bíznak, hogy hamarosan túl lesznek ezen a válságon is, míg egy cipősdobozban 7 kazetta és egy térkép érkezik Clay Jensenhez. Inenntől fogva párhuzamossá válik a történet, hiszen Clay közbevetéseivel a jelenről olvashatunk, olykor-olykor megtoldva a lány emlékeit a saját rálátásával, míg Hannah monológja a múltról, a kazettákon keresztül bontakozik ki.*

Maga a történet érdekes és az alap is szimpatikus. Tetszenek a kis jelek, amiket az egyes bekezdéseknél használ, ezzel is tudatosítva, hogy nem olvasunk, hanem hallgatjuk a történetet: Pause, Stop, Play. Jó a megvalósítás, ahogy belelátunk a két főszereplő világába, akárcsak a cselekmény szövése, viszont képtelen vagyok elvonatkoztatni, a bennem lévő mix érzéstől. A könyv befejezésekor jutott eszembe, hogy az egész regény hangulata olyan, mintha az író merített volna Jodi Picoult (The Pact, Tizenkilenc perc) és Laurie Halse Anderson (Hadd mondjam el... ) munkásságából. El akarta mondani a történteket, de hát a pletykák miatt nem voltak barátai, amikor meg lehetősége volt rá, hogy kibontakozzon, annyi tanácsot kapott, hogy lépjen tovább... amit hát megtett. Nem tetszik Hannah jelleme, illetve a szülők hiánya, valamint képtelen vagyok elhinni, hogy a mai tinédzserek – nem mintha én még ne tartoznék ebbe a kategóriába – ennyire... gonoszak. Ezért hihetetlen, és főként emiatt nem tudtam élvezni a történetet. Clay-t pedig nagyon szánom, de ki nem?

6,5/10

Érdekes, hogy bármilyen regényben olvasok az amerikai tinédzserek életéről, mentalitásáról vagy úgy egyáltalán, képtelen vagyok azonosulni velük. Mármit persze, egyből eszembe jut, hogy 'én ilyet biztosan nem csinálnék' de hát sajna nem tudhatom, hogy melyik mondatommal indítom el a hólabdát... Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük... (Máté 7,12)

Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

Szeretem a szöveg zöldségét és az előző kötethez hasonló zongorázó szavakat. Kedvem támadt megint darut hajtogatni és kivételesen az utazáshoz sem kell zene, se az otthoni mosógépzúgás, mert a szavak összessége adja a zenét, amitől megbabonázódom. Hangulat – na az van.

.

Elolvastam az első kötetet még nyáron. Tetszett, és kellemes elégedettséget váltott ki belőlem, így nem is nagyon iparkodtam beszerezni az új kötetet. Olyan... egésznek tűnt. Aztán a héten találkoztam barátnémmel, oszt minden megváltozott, mert elcsentem a polcáról, ami miatt gonosznak is érzem magam, hisz ő is hárklis az első olvasós kiváltságáért, akárcsak én...

Bevackolódtam a nagy barna fotelbe, olvasom és olvasom, tetszik a sorok zöldsége a sárga papíron, megint elmerülök a fejemben zongorázó szavaktól, a két szereplő szemszögéből négy lesz, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hasonlóan az első kötethez, itt sem történik semmi olyan hűha, de valahogy kíváncsi vagyok, mi lesz a következő oldalon, pedig már a teljes forgatókönyv készen áll a kobakomban. Grace szüleivel még mindig nem szimpatizálok igazán, mert nem a jóféle furába tartoznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rájuk tör a felelősségre emlékeztető, de valójában teljesen más viselkedés, rádöbbennek, hogy a tinédzserrel olykor nem árt foglalkozni, de ha már nem jöttek eddig bele a gyakorlatba, most megpróbálkoznak vele, hátha sikerül, és mégis az ellenkező hatást váltják ki. Olykor Sam is nyavajog, mindenki kollektíven menstruál vagy éppen bizonytalan. Isabel a vesztesége miatt, Grace Samért küszköd, Sam a változását nem tudja befogadni, míg Cole a jelenlegi helyzetet nem tolerálja igazán. Mindenki akar valamit, ami nem jön, így hát várnak, ami az életük ura... Légy csendben és várj az Úrra...

Isabel és Cole kettőse egy új árnyalatot visz a történetbe, még ha személy szerint nem is rajongok természetükért. Valahogy erőltetettnek tartom a párbeszédjeiket, ami valószínűleg direkt van így kialakítva. Mármint Isabel volt az iskolában a hencegő hercegnő, így neki ezért kell a mostani maszk, Cole pedig a „híres zenész vagyok lehengerlő mosollyal arc” állandó tulajdonosa. Lázadnak, szenvednek, mindent magukra erőltetnek, még azt is, amit nem kellene, de azért a végére előbújik mindkettőjükből a valódi baráti kitartás, egy olyan arc, amit valószínűleg mid a ketten akarnak, de a környezet valahogy nem teszi lehetővé.

Összegző szomorú valóság. Szép. Tényleg, de nekem valahogy a többiekkel ellentétben nem ilyen az izgalom. Az enyhe bizsergés megmozgatja a lábujjakat mint táncparkettre hívás előtt, de a boogie még nincs benne a csellóban, így a hangulat is csak fokozva van. Grace, Sam és a többiek majd jönnek következő nyáron, de addig is várunk.

őszben vagyok otthon

Dübörög a dob meg a basszus és végre elmondhatom magamról; jól vagyok. Nagyon. De élhetnék Németh László szavaival is; a boldogság ritkán megkapott kegyelmi állapot. Most így vagyok. S ez így jó. Nekem legalábbis.

Egyre jobban kezdek rájönni, hogy ami másnak a nyárban teljesedik ki, az nálam ősszel valósul meg. Szeretem a színeket, a fákat, a hűs, de mégis enyhe langgyal szolgáló levegőt, ami olykor bele-belekap a hajamba. A fákat, ahogy hullajtják a levelüket, és néha egy egy levél is beleröpül a hajamba. A zöld lombot ami átváltozik valami egészen más árnyalatú gyönyörűséggé. Barna. Sárga. Vörös. Pont olyan, mint a régen használt palettám színskálája. Meg a sálam. Élvezem, amikor sétálok a még zöld füvön, és ahogy a kicsi, színes levelek folyamatosan zizegnek a tornacipőm alatt, s nem tudok túl sok mindenre figyelni, csak az ordító csendre, ami hihetetlenül megnyugtat. A játszótér felől olykor előbukkan egy-egy oviscsoport, nevetnek és rohangálnak kifulladásig, ezzel is megtörve az eddigi nyugalmat, és játszi könnyedséggel alakítva az eddigi amplitudó méreteit. Ebben az évszakban még az sem zavar, hogy a szeplőim sokkal jobban látszanak a szokásosnál, és még ha nehezen kelek fel, akkor is élvezem, ahogy reggelente bebuszozok az egyetemre. Miközben áthaladunk a Tisza fölötti hídon, és egyre csak bámulom a hajnali színeket, folyamatosan erősödik bennem; igen, most már hazaértem. Talán. Aztán áttérek a következő oldalra.

Lapról lapra egy újabb világ nyílik meg előttem, amelynek nem tudok nemet mondani. Időközben megkedveltem a 20. század magyar irodalmát, s élvezettel gondolok bele, miközben Szeged utcáin sétálok; a talpam alatt hullámzó macskaköveken valamikor József Attila baktathatott. (Bocsi szöszmösz, de még mindig ezen a gondolaton törpölök.) Egyelőre csak ennyi jut nekem az őszből, de tudom, hogy vár rám még Napocska-féle fényképezés a Parkban, fűben-levélben fekvés, Pestre menetel az Öthöz, Orosháza és sok olyan, amiről itt nem írhatok, mert nem egyszerű. De addig is igyekszem képben elmondani, amit szavakban nem tudok. Még.