Szeretem a szöveg zöldségét és az előző kötethez hasonló zongorázó szavakat. Kedvem támadt megint darut hajtogatni és kivételesen az utazáshoz sem kell zene, se az otthoni mosógépzúgás, mert a szavak összessége adja a zenét, amitől megbabonázódom. Hangulat – na az van.
.
Elolvastam az első kötetet még nyáron. Tetszett, és kellemes elégedettséget váltott ki belőlem, így nem is nagyon iparkodtam beszerezni az új kötetet. Olyan... egésznek tűnt. Aztán a héten találkoztam barátnémmel, oszt minden megváltozott, mert elcsentem a polcáról, ami miatt gonosznak is érzem magam, hisz ő is hárklis az első olvasós kiváltságáért, akárcsak én...
Bevackolódtam a nagy barna fotelbe, olvasom és olvasom, tetszik a sorok zöldsége a sárga papíron, megint elmerülök a fejemben zongorázó szavaktól, a két szereplő szemszögéből négy lesz, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hasonlóan az első kötethez, itt sem történik semmi olyan hűha, de valahogy kíváncsi vagyok, mi lesz a következő oldalon, pedig már a teljes forgatókönyv készen áll a kobakomban. Grace szüleivel még mindig nem szimpatizálok igazán, mert nem a jóféle furába tartoznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rájuk tör a felelősségre emlékeztető, de valójában teljesen más viselkedés, rádöbbennek, hogy a tinédzserrel olykor nem árt foglalkozni, de ha már nem jöttek eddig bele a gyakorlatba, most megpróbálkoznak vele, hátha sikerül, és mégis az ellenkező hatást váltják ki. Olykor Sam is nyavajog, mindenki kollektíven menstruál vagy éppen bizonytalan. Isabel a vesztesége miatt, Grace Samért küszköd, Sam a változását nem tudja befogadni, míg Cole a jelenlegi helyzetet nem tolerálja igazán. Mindenki akar valamit, ami nem jön, így hát várnak, ami az életük ura... Légy csendben és várj az Úrra...
Isabel és Cole kettőse egy új árnyalatot visz a történetbe, még ha személy szerint nem is rajongok természetükért. Valahogy erőltetettnek tartom a párbeszédjeiket, ami valószínűleg direkt van így kialakítva. Mármint Isabel volt az iskolában a hencegő hercegnő, így neki ezért kell a mostani maszk, Cole pedig a „híres zenész vagyok lehengerlő mosollyal arc” állandó tulajdonosa. Lázadnak, szenvednek, mindent magukra erőltetnek, még azt is, amit nem kellene, de azért a végére előbújik mindkettőjükből a valódi baráti kitartás, egy olyan arc, amit valószínűleg mid a ketten akarnak, de a környezet valahogy nem teszi lehetővé.
Összegző szomorú valóság. Szép. Tényleg, de nekem valahogy a többiekkel ellentétben nem ilyen az izgalom. Az enyhe bizsergés megmozgatja a lábujjakat mint táncparkettre hívás előtt, de a boogie még nincs benne a csellóban, így a hangulat is csak fokozva van. Grace, Sam és a többiek majd jönnek következő nyáron, de addig is várunk.
