html

2010/11/01

Jay Asher - Thirteen reasons why


Kedvenc karakter(ek): Clay, Tony

We both laugh. And it feels good. A release. Like laughing at a funeral. Maybe inappropriate, but definitely needed.
Mindig vannak időszakos könyvek, amik olvasási lázba hozzák a Molyokat. A nyáron a Mamó mellett főként a Csodaidők mozgatta meg olvasási izmaikat, de most ősszel azt veszem észre, hogy az ismerőseim közül egyre többen olvassák a Tizenhárom okom volt... című regényt. Persze felmerülhet esetemben a kérdés, hogy ugyan miért angolul olvastam, de egyszerű a magyarázatom; pénztárcakímélőbb, akkora mint a tenyerem, és nem mellesleg nagyon tetszik a németek kiadása, ami egyszerű piros – emlékeztet is az angolok Pingvin könyveire - és lábjegyzetben ott vannak németül is a kérdéses kifejezések. Nem mintha sokat tudnék németül a vakbélgyulladáson kívül, de legalább elmondhatom, hogy igen, nekem ilyen példányom van, lehet irigykedni. : )

Körülbelül másfél éve rá vagyok készülve erre a könyvre, viszont ha a fene fenét eszik is, nem vagyok hajlandó több ekönyvet elfogyasztani. Kell az az ismerős érzés, ahogy a papír súrolja az ujjaimat lapozás közben vagy amikor bevackolom magam a jól megszokott helyemre a távolsági buszon és elmerülök a papír illatában vagy éppen a szövegben. Szóval, vártam egy ideig, aztán megrendelték Németországból, és végül kézbe vehettem. Aztán olvasás közben jött az enyhe szorongató érzés. Az a fajta, amit akkor érzel, ha olvastál már hasonlót korábban...


SPOILER
*Hannah Baker egy harmadéves amerikai gimnazista, aki az őt ért állandó negatív hatások miatt öngyilkosságot követ el. Az életének szereplői abban bíznak, hogy hamarosan túl lesznek ezen a válságon is, míg egy cipősdobozban 7 kazetta és egy térkép érkezik Clay Jensenhez. Inenntől fogva párhuzamossá válik a történet, hiszen Clay közbevetéseivel a jelenről olvashatunk, olykor-olykor megtoldva a lány emlékeit a saját rálátásával, míg Hannah monológja a múltról, a kazettákon keresztül bontakozik ki.*


Maga a történet érdekes és az alap is szimpatikus. Tetszenek a kis jelek, amiket az egyes bekezdéseknél használ, ezzel is tudatosítva, hogy nem olvasunk, hanem hallgatjuk a történetet: Pause, Stop, Play. Jó a megvalósítás, ahogy belelátunk a két főszereplő világába, akárcsak a cselekmény szövése, viszont képtelen vagyok elvonatkoztatni, a bennem lévő mix érzéstől. A könyv befejezésekor jutott eszembe, hogy az egész regény hangulata olyan, mintha az író merített volna Jodi Picoult (The Pact, Tizenkilenc perc) és Laurie Halse Anderson (Hadd mondjam el... ) munkásságából. El akarta mondani a történteket, de hát a pletykák miatt nem voltak barátai, amikor meg lehetősége volt rá, hogy kibontakozzon, annyi tanácsot kapott, hogy lépjen tovább... amit hát megtett. Nem tetszik Hannah jelleme, illetve a szülők hiánya, valamint képtelen vagyok elhinni, hogy a mai tinédzserek – nem mintha én még ne tartoznék ebbe a kategóriába – ennyire... gonoszak. Ezért hihetetlen, és főként emiatt nem tudtam élvezni a történetet. Clay-t pedig nagyon szánom, de ki nem?

6,5/10


Érdekes, hogy bármilyen regényben olvasok az amerikai tinédzserek életéről, mentalitásáról vagy úgy egyáltalán, képtelen vagyok azonosulni velük. Mármit persze, egyből eszembe jut, hogy 'én ilyet biztosan nem csinálnék' de hát sajna nem tudhatom, hogy melyik mondatommal indítom el a hólabdát... Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük... (Máté 7,12)

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése