… avagy a buta felemelkedése.
Minden embernek megvan a saját értékrendje. Valaki azt vallja, hogy az az ember nem lehet buta, aki szokott olvasni. Más az orvosokat tartja értelmesnek, míg vannak azok – személyem is ebbe a kategóriába sorolható – akik egyszerűen csak elismerik, ha más olyan információval tud szolgálni, ami számára újdonság. Mint például, hogy az elefánt nem képes ugrani. Vagy éppen az ember álmában is érzi a szagokat. De mi van olyankor, ha egy szellemileg fogyatékos ember tudatlanságával kell megbirkóznod nap mint nap? Vajon meddig vagy képes elfogadni mindazt, amit a sors reá mér, és elfogadni úgy, ahogy van. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tárgyal Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regénye.
Adott egy szellemileg súlyos férfi Charlie Gordon, aki úgy tudja, a körülötte levő emberek többsége szereti, sőt a barátjának kezelik. Legalábbis ezt mutatják, s nem veszi észre, hogy valójában közvicc tárgya. Gyakorta megalázzák és bántalmazzák, amit az évek során köré alakult burok miatt nem érzékel. S mindezek ellenére megvan benne a vágy, hogy tanuljon. Folyton egyre többet és többet, ami számomra lenyűgöző, hisz manapság ritkán találni ilyen harcos lelkületű embert. Majd jön a nagy áttörés; van lehetőség változni, sőt okosabb lehet. Mindehhez csak egy egyszerű műtét szükséges, s az élete gyökerestől megváltozik. Őszintén; melyikünk nem ragadná meg a lehetőséget? Még ha nem is ilyen szempontból, hisz minden ember igényli a változást.
Végül rövid idő elteltével tényleg tapasztalható lesz a változás: megszűnik rossz helyesírás – tetszett, ahogy ezt alkalmazta a történetben – egyre nagyobb lesz a tudásszomja, mindent elolvas, ami elé került, s az agya is úgy veszi be az információkat, mint ahogy a szivacs felveszi a vizet. De mint tudjuk a szivacs is leereszt egy idő után... Charlie -val is ez történik, és így veszít el mindent, amihez addig ragaszkodott. Szerelem, intelligencia, barátok, család...
Olvasás közben valahogy ismerős volt a történet. Vagyis igazából nem a történet, inkább a karakter. Olyan, mintha az Egerek és emberek illetve a Foresst Gump közrejátszott volna a műben. Vagy éppen fordítva. Megismerhettem Charlie mélységeit és magaslatait, vágyait és nehézségeit egyaránt, mind magánéletileg és emberileg egyaránt, a harcot, ahogy azért küzd, hogy minél többet tudjon, s az emberek elfogadják őt a hibáival és a tudásával egyaránt. De azt is tudom, hogy a tudás hatalom, s az emberek gonoszak tudnak lenni. Ha valaki gyengébb, mint ami elfogadott, akkor ott taposnak bele, ahol tudnak, s nem foglalkoznak a következményekkel, vagy éppen az ellenkezőjével; mi lenne, ha én lennék gyenge?
Nem mondom, hogy könnyű lenne ezeknek az embereknek az élete, de másként értékelem, mióta 1 éve meghalt autóbalesetben egy jó barátom. Ez a könyv rá emlékeztet, hisz ő tényleg okos volt, de a körülötte levők kitaszították amiatt, hogy az egyik szemére vak volt, s nehezen tudott mozogni. Máig nem értem, hogy miért nem beszéltek vele az emberek, és próbálták meg megismerni azt a kedves, önzetlen arcát, amit mindenkinek mutatott.
Nem tudok mit írni. Nem a legjobb könyv, amit valaha olvastam, de van benne valami, amitől elgondolkodsz, s átértékelsz dolgokat.
Legalábbis belőlem ezt váltotta ki.
7/10
