Nem is olyan régen, volt egy ilyen bejegyzésem facebook-on: „Olyan jó, hogy a Mamámra mindig számíthatok.” Ez még azelőtt történt, hogy megismerkedtem volna Máté Angi regényével. Ezt a gondolatot persze most is tartom, sőt egyre jobban megerősödött bennem, ahogy befejeztem a Mamó című regénykét.
Röviden összefoglalva ennyit lehetne róla írni: Rövid és tömör, sokkal több tartalommal, mint ahogy azt az ember első pillantásra gondolná. Pontosan olyan, amilyennek egy igazán maradandó könyvnek lennie kellene. Nem tudok hosszan írni erről a könyvről, de őszinte leszek: nem is akarok. Beszéljen helyettem a szűk 120 oldal, a kidőlt-bedőlt falú kék ház, a vidéki, de mégis otthonos nyelvezet, a pirosra festett gombok, a gyönyörű szóképek, melyek igazából kincsek, a sajátos hangulatú fekete-fehér fotók vagy éppen mindaz a könny és mosoly egyveleg, amit az alatt az egy óra alatt éltem át, amíg olvastam. Írhatnék még a saját Mamómhoz fűződő kapcsolatomról is, de nem részletezem, mert látjátok, milyen is vagyok, és büszkén írom le: a Mamóm nélkül nem lennék ma az, aki. Ő volt az, aki pótolja mindazt, ami Anyu és Apu jelenlétéből hiányzik, aki régebben korán felkelt, hogy reggelit csináljon iskola előtt. Neki köszönhetem a hosszú hajfonataim még gyerkőckoromból, az esti mesés felolvasásokat, a könyvek szeretetét, a szóvicceket és hogy nem küldi el a 20 éves fejemet, amikor megkérem, hogy cseppentsem a gyulladt szemembe.
Köszönöm Máté Anginak, hogy emlékeztetett rá; adjak hálát minden nap a jó Istennek, a nagyanyómért, még ha nem is olyan, mint az övé, de legalább az enyém.
Köszönöm.
U.i.: A mamanya szó saját gyártmány még kölyökkoromból, amikor nem tudtam megkülönböztetni az Anyát és a Mamát.
