Twilight Saga: Eclipse - Napfogyatkozás
Folytatásos regényeknél a téma és a szereplők adottak, sőt talán még a bonyodalom is, de erről inkább később. Bár az is lehet, hogy inkább nem.
Valójában nem is akartam magyarul a kezembe venni, míg meg nem láttam egyik barátném polcán a magyar verziót. Gondoltam; üsse kavics, lesz a mi lesz, és végső soron ezért is született eme bejegyzés.
A történetet mindenki ismeri, hiszen a csapból is ez folyik, így inkább nem elemezném „az egyszerű lelkivilágú lányt, akiben nincsen semmi különös” illetve a „minden női szívet megdobogtató ló helyett Volvo-n ügető herceg” jellemét.
Eleve fenntartásokkal indultam neki a könyvnek, mivel egy évvel ezelőtt, még az érettségi időszak kellős közepén inkább ennek az angol kiadását bújtam, minthogy bármiféle tankönyvszerűséget is a kezembe vegyek és azt kell mondanom, hogy az eredeti verzió valamilyen szinten, de megfogott. Persze nem állítom, hogy teljes katarzist éltem át, de tény és való, hogy nem tartottam annyira borzasztónak ezt a kötetet, sőt; a négy könyv közül továbbra is ez a legkorrektebb. Igaz ami igaz, már akkor is zavart Bella állandó nyökögése, de viszonylag hamar túl tudtam tenni magam rajta. Nem szeretem, hogy a hatszáznemtomhány oldalas könyveben négyszázon arról van szó, hogy melyikük mennyire szép, mennyire szeretik egymást, a vámpírok és vérfarkasok egymásnak nem barátai így Bella fúj, erre ne is gondolj, és nekünk csak az a legfontosabb, hogy biztonságban legyél Bella. Már a második olvasásra is unalmasak voltak ezek a frázisok, de a későbbiekben még bosszantóbbak voltak. Körülbelül olyan érzésem támadt, mintha az írónő azért ismételtet egyes dolgokat annyiszor, hogy az olvasók biztosan megértsék, hogy miről is van szó, közben minden annyira nyilvánvaló.
Ahogy említettem feljebb a szereplők számomra túl sokat és látványosan szenvednek egy-egy téma kibontakoztatásában, emiatt olykor bugyutának tűnnek, ahogy nem válik rögtön nyilvánvalóvá számukra mindaz, ami az olvasónak már réges-rég leesett. A cselekmény előismerete ellenére vártam, hátha történik valami izgalmas is a bő lére eresztett történetben, de valahogy nem akaródzott jönni. Igazi felüdülés volt a kedvenc jól fordított vicceim olvasása, meg az öröm, amikor rádöbbentem, hogy a karakterek akiket megszerettem, magyarul is olyanok, mint ahogy azt eredeti alapján elképzeltem. Szeretem, hogy a főhőssel képtelen vagyok azonosulni, ellenben a mellékszereplőkkel; valahol Alice és Emmett lényében önmagamat látom, hiszen a verebek is azt csiripelték, hasonlóan idegesítő kis szörnyeteg tudok lenni, főleg ha ehhez hozzátesszük nem létező humorvilágomat. Jó volt olvasni, ahogy a mellékszereplőknek is több „rivaldafény” jut – gondolok itt Rosalie-ra, de főként Jasperre, akit folyton lenéznek a nehézségei miatt – és végre ők is meg tudják mutatni, hogy több van bennük, mint amit hagynak kibontakoztatni. Ellenben Jacob-ot továbbra sem tudom kedvelni; erős volt bennem a bizalom, hogy valamelyik szereplő egyszer csak jön egy péklapáttal és fejbe kólintja, persze mindhiába.
Tetszésileg elég vegyes érzelmeket táplálok, hiszen nem tudok kibékülni az állandó nyökögéssel, Edward önfeláldozó törődésével, és a mellékszereplők kicsi mozgatásával, de mégis van a történetben valami, ami miatt nem tudok megfeledkezni róla... egyfajta bizalomféle, ami azt mondatja, hogy olvastam már ennél rosszabbat is, nem is volt olyan rossz. Valószínűleg a jó poénok és a szeretett karaktereim is hozzátesznek, de tízes skálán így értékelem: 7/10.
Egyébként ez a kedvenc mondatom a könyvből:
Bundájának minden szőrszálából áradt az elégedettség. (568. oldal)
