html

2010/07/17

Csodaidők 4 - Hazatérők


Eljött ez a nap is és hát befejeztem. Őszintén szólva kényszeredetten teszem vissza a polcra, mivel valójában nincs is kedvem nagyon mást olvasni – túl sokat nyújtott ez a négyes, amit egy ideig nem nagyon tud más iromány pótolni. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mivel képtelen vagyok azt írni, hogy minden úgy történt, ahogyan az a képzeletem képernyőjén lejátszódott, hanem annál sokkal, de sokkal jobban, így bizton állíthatom, hogy felesleges a Harry Potterhez hasonlítgatni, hiszen tudjuk, hogy a Csodaidők simán lekörözné! Jöhetek olyan szállóigékkel, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt, meg minden jó, ha jó a vége, de mindezek nem fednék le teljes mértékben a kötetek értékét, ami olyan, mint amit a Master Card reklámban szoktak hajtogatni; felbecsülhetetlen.

Az emberek gyakran dobálóznak olyan mondatokkal, hogy „ezt meg ezt a részt igazán kihagyhatták volna, semmi sem történik” és egyéb hasonlóságok, de az is biztos, hogy ez egy kivétel, mint a fehér holló; nem untam egyetlen sort sem, minden egyes vesszőnél izgatottan lestem, vajon mi lesz a következő tagmondatban. Egyetlen kifogásom van csak, de ez is csak inkább magamra vonatkozik; miért nem lettem hamarabb rajongó?

Persze én sem vagyok teljesen normális, hiszen az egész tetralógiát három, az az három, hét alatt toltam be a kicsiny buksimba, ami bő 1600 oldalt jelent, így nem is csodálkozom rajta, ha nem lehet velem értelmesen beszélni. Igyekszem a beszélgetéseimbe beleszőni a Csodaidőket, hogy az ismerőseimmel és barátaimmal egyaránt megismertessem a történetet, hiszen ez így nem állapot. Máris sikerként könyvelem el, hogy egyik barátnőm kölcsönkérte az első részt, mert tetszettek neki az idézetek amiket megosztottam. Semmi kétség; teljesen megfertőzött a történet, de ez az a fajta betegség pont olyan, amit bármikor szívesen elviselek.

Történésekben és csavarokban továbbra sem fukarkodik a történet; a főszereplők ugyanazok maradtak (Judy, Giin, Yaan) rengeteg lepel lehull, többekről kiderül, ki is valójában, a sok-sok kérdés, ami felmerült olvasás közben megválaszolttá válik, de azért továbbra is vannak benne kérdéses elemek, amelyek csak még izgatottabbá teszik az olvasót és hagyja, hogy a saját fantáziája szerint alakuljon a szereplők jövője, még így, a sorozat lezártával is. Örülök, hogy a szereplők továbbra sem tökéletesek, hogy mindannyiuknak megvannak a maguk gyenge pontjaik, amelyekkel tisztában is vannak, s nem akarják mindenáron elfogadtatni a saját álláspontjukat, a másik véleményét is hagyják érvényesülni. Az írónő (Eta) nem azt jeleníti meg ahogyan kellene viselkedni az embereknek, hanem azt, ahogy az egyes embertípusok reagálnak egy-egy szituációra, feltárva ezzel minden erősségüket és gyenge pontukat, s hogyan lehet emberként viselkedni, nem valami istenségnek.

Szeretem, ahogy a hit és a vallás kérdése megjelenik mind az 1600 oldalon, ahogy a család fontosságát ábrázolja, ahogy a nehéz helyzetben is össze kell tartani, és mindazt ahogyan a családon belüli legfontosabb üzenet megfogalmazódik a történet végén; mindent meg lehet bocsátani, s a család örök. Tetszett, ahogy a Tékozló Fiú története megjelenik, s valahogy emiatt a bibliai utalás még nagyobb jelentőséggel bír nálam; S végül nem marad más, csak a szeretet.

Köszönöm az élményt, sok ilyet kívánok még, várom a következő - csak részben - idekapcsolódó kötetet és csak egyetlen kívánságom van; egyszer had dedikáltathassam a könyveimet!
10/10

SPOILER
Ez a zene, annyira a Nies hangulatára emlékeztet;

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése