html

2011/04/24

Nicholas Sparks: Az utolsó dal


Hónapok óta az első poszt. Magyarázkodásba nem bonyolódom, de ilyen az, amikor az ember képtelen télen olvasni. Aztán meg hirtelen azt veszi észre, hogy elveszett a tavaszban, és hiányzik az olvasás. Így most itt vagyok, és írok. Legalábbis megpróbálkozom vele.

A találkozás a könyvvel szimpla volt, mondhatni egyszerű, valójában egy szülinapi buli keretein belül, mikor az ünnepeltnek ajándékba adtam a Leghosszabb út című Nicholas Sparks kötetet. Szó szót követett és egy másik pajtásné egy héttel később kezembe illesztette a címben feltüntetett példányt, miközben már meg is feledkeztem róla. Aztán elmerültem a buszon olvasás rejtelmeiben, és végül ott is ragadtam. Mármint nem a buszon, hanem a könyv biztosította vattacukorfelhőben.


Dióhéjban a történet

Adott egy lázadó tinilány, aki nem áll szóba az apjával, és mit ad az Isten, az érettségi után apunál kell tölteni a nyárat. Mivel a lány, Ronnie, nem ismer senkit az új közegben, így azoknak a társaságát keresi, akik leszólítják őt. Egy ideig minden jó, de aztán jön a csűr és csavar szerű bonyodalom, így természetesen minden megváltozik... persze bekopogtat a szerelem is szódáspohárral a kézben, és tanulságként levonod; mindenkinek van egy nem is gondoltad volna sztorija.

Nem ez volt az első Nicholas Sparks könyvem, viszont ez az eddigi négy regény közül sok tekintetben kiemelkedik. Mikor nézegettem az értékeléseket, elgondolkodtam, hogy ugyan miért kap ennyire pozitív értékelést egy olyan könyv, amit részben Miley Cyrus ihletett... (bocsánat, de ilyen tekintetben nagyon gonosz és kritikus vagyok... ). És mint ahogy említettem volt, nekikezdtem a szokásos buszon olvasásnak, és viszonylag gyorsan magával ragadott a történet. Nem feltétlenül a történet, vagy a megfogalmazás, hanem az a lágy, kedves hangulat - ha lehet egyáltalán ilyet mondani - ahogyan az író tálalni szándékozik a történéseket. Ettől függetlenül a téma eléggé tipikus, olykor nagyon sablonos, és viszonylag könnyen kiszámítható, hogyan és miként lesz vége a dolgoknak. És szerintem csak Mr Sparks képes elérni a könyveivel, hogy az utolsó oldalakat végigpetyeregjem, bárhol is legyek. Jelen esetben a buszon. :D Kedvenc karakter mindenképpen Steve, az apa lesz, bármennyire is esetlen a kezdetekben. Valamilyen szinten példaértékű számomra a magatartása, ahogyan foglalkozott a gyerekeivel, és azzal a pár emberrel, akik körülötte mozgolódtak. Mivel a regény lapjai azt mondják, hogy sokat olvasott Bibliát, így akarva, akaratlanul egy igevers jut róla eszembe: „Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsoltárok 37,7) Kicsit vicces, kicsit komoly, sokmindenre kapható, bevállalós figura, aki nem mellesleg kedveli a zongorás komolyzenét. A képzeletbeli képernyőmön halk szavú emberként jelent meg, aki még ha akarná, akkor se lenne képes felemelni a hangját. Bár lehet, hogy csak én vagyok ilyen jóhiszemű... :) A filmet kb fél évvel korábban láttam, emiatt kicsit félve kezdtem neki a könyvnek, mert hát nem volt éppen egy pozitív élmény... Persze olvasás közben, nagyban befolyásolt a karakterek elképzelésben a korábban nyújtott látvány. Greg Kinnear tökéletes választás volt az apa szerepére, a Will-t játszó srác is a helyén volt – bár a jellemét egyáltalán nem tudtam megkedvelni – és Ronnie, mint Miley Cyrus nem lopta be magát a szívembe. Talán majd legközelebb, egy másik filmmel. Szóval, mindent egybevetve, van benne életszag, bármennyire is vattacukor és Holywood. Nem mellesleg jellemábrázolásból és pozitív csalódásból továbbra is ötöst kap Mr Sparks.

5/4


U.i.: Az író hitbeli hovatartozását illetően továbbra sem tudok napirendre térni...

1 megjegyzés :

  1. Nekem is nagyon tetszett a könyv , kár hogy hamar végeztem vele :)

    VálaszTörlés