Szó se róla, szeretek olvasni. Mit szeretek, egyenesen rajongok érte, legszívesebben oltárt építenék neki. Szeretem a könyvek tapintását, a polcok közti bolyongást, az első szippantást a legújabb szerzemény lapjaiból. Valójában egy dolog van csak, amit nehezen tudok helyretenni. Nem tagadom, mindig is szerettem az ifjúsági irodalmat – de abból is csak a minőségi fajtát értékelem – viszont az utóbbi időben, magamon is meglepődöm, mennyire nem mutatok hajlandóságot, a komfort-zónámból való kimozdulásra. Mindig eszembe jut, hogy kéne valami olyat is olvasni, amivel „büszkén villoghatok a villamoson”, aztán a harmadik oldal környékén rendszeresen ráeszmélek: marhára nincs hangulatom ahhoz a stílushoz. Végül így esett a rémeset, hogy a Papírvárosok mellett döntöttem, á lá John Green.
Eddigi megfigyeléseim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a John Green által írt regények mellett nehezen lehet elmenni szó nélkül. Két regényt olvastam eddig tőle, az egyik a jelenlegi, a másik pedig a Csillagainkban a hiba. Mind a két esetben pozitív és negatív kritikák tömkelege fedezhető fel az internet bugyraiban, de semleges véleményt csak elvétve találtam. Leginkább utálat - vagy éppen az imádat tárgyát képezik a történetek. Egyszerre terjednek olyan megnyilvánulások az íróról, mi szerint „mennyire jól kifejezi, mi megy végbe egy tinédzser lelki világában” mások meg legszívesebben eltiltanák mindennemű emberi interakciótól, nehogy valaki maradandó sérüléseket szerezzen. Nem fogom erősíteni se a gyűlölködők, se a rajongók táborát, hiszen, amennyire szerettem a Csillagainkban a hibát, addig ennél annyiszor húztam a számat, hogy félek, végképp eltorzul az arcom.
Adott egy gimnazista lány (Margo), aki mindenki szerint egy fogalom, mondhatni híre bejárta az egész világot. Nyilván van egy pasi is (Quentin, röviden Q), aki babszemjankó méretű kora óta ismeri a leányt, hiszen egymás tőszomszédságában élnek. Nem mellesleg kb ezóta szerelmes is az említett hölgyeménybe. És ahogy az lenni szokott, gyerkőcként még közeli pajtásai egymásnak, aztán ahogy megtinédzseresednek, más irányba mennek tovább, és úgy tűnik, a népszerű Margo megfeledkezik cseppet sem menő, csendes barátjáról. Változás akkor indul be Q mókuskerék-szerű életében, mikor Margo ninja-nak álcázva beszökik Q ablakán, hogy egy kalandokat rejtő estére invitálja. Aztán másnap Margo eltűnik és megkezdődik a végtelenben elhintett kenyérmorzsák összegyűjtögetése, amivel még Jancsi és Juliska is hazatalálna.
Alapvetően szeretem John Green stílusát, nem a megszokott olvasmányos módon ír – legalábbis számomra nem – hanem rákényszerít a gondolkodásra. Legalábbis nálam ezt a hatást érte el eddig mind a két regényével. Alapvetően nem akarom a Csillagainkban a hibához viszonyítani ezt a sztorit, hiszen ég és föld a kettő, nem csak történetileg, hanem stílusát tekintve is. Majdhogynem azt is meg lehet kockáztatni, hogy olyan, mintha két különböző ember klaviatúrájából pottyant volna elénk a történet. Viszont nem tudok elvonatkoztatni attól az érzéstől, mi szerint JG egy nagyon izgalmas és furfangos történetet akart kreálni, mindezt oly módon, hogy kidolgozatlanul hagy kb mindent a történetben és a főbb mondanivalóknak sem kreál feltétlenül jó színt a sztoriban. (Engem kifejezetten idegesített, hogy Margo állandó mehetnékje azzal le van tudva, hogy menjen csak, ha már a szülei úgysem fektetnek energiát a gyerekük megismerésébe. Nem mellesleg Q szülei, mint a másik véglet szintén nem nevezhető meggyőzőnek, olyan érzésem volt végig, mintha be lennének tépve a szülők, az állandó tejbetök vigyorral az arcukon és hogy annyira engedékenyek a fiukkal szemben.) Ellenben tetszett a papírváros-papírember kifejezés, valamint a Walt Whitman-versek által előhozott metaforikus utalások jelenléte, hogy valóban nem minden és mindenki az, akinek, és aminek látszik. Alapvető meggyőződésem, hogy mindenki álarcokat visel, és senki sem meri teljesen felvállalni a saját valóságát, mert fél az elutasítottságtól, és nem akarja, hogy a róla kialakult tökéletes – vagy éppen tökéletlen kép – valami változást hozzon a jelenlegi felállásba.
– Ezt mindig olyan nevetségesnek tartottam. Hogy valakik azért akarjanak veled lenni, mert jól nézel ki. Mintha a reggeli gabonapelyhedet is a színe, és nem az íze alapján választanád ki. (52. oldal)
Lényeg a lényeg, nem mondanám, hogy bűn rossz könyv, de jónak se tudnám titulálni. Nyilván vannak benne momentumok, melyeket jónak érzek, de többnyire ezt elnyomja az a hiányos érzés, ami a road trip alatt is végig bennem dübögött, pedig minden ilyen jellegű történet olvasásakor tű van a bugyimban, mert rögtön indulnék, hogy részese legyek az utazásnak.
U.i.: Nem bírom a filmes borítót. Nem tudok elvonatkoztatni, hogy nem Howard Wolowitz-ot látom, bár őt kedvelem.
