Ez a regény a második Kosztolányi olvasmányom volt. Tetszeni tetszett, főleg a Seneca-fejezet, de kevésbé ájultam el, mint Esti Kornél esetében, bár kétségtelen, hogy azt nehezebb felülmúlni.
A történelem nekem olyan, mint másnak a levegő; elengedhetetlen szükséglet. Szerettem, szeretem és szeretni fogom, de valószínűleg mindez köszönhető a gimim kedvenc sztoikus nyugalmú tanár urának is. Ő volt az, aki elmagyarázta nekünk, milyen is az a darázsfejpók, vagy éppen előadta a lelkes diáksereg számára, hogyan lehet az ellenséget karóba húzni, s képes volt elvezetni bennünket a Római Birodalom berkei felé is.
A történelmet kicsit is ismerők számára rögtön világossá válik, hol és mikor játszódik Kosztolányi jelen regénye, így ebben az esetben nem szándékozom kitérni, milyen is volt ebben az időszakban a keresztényüldözés a háborúskodás, vagy éppen más izgalmas történések. A regény tulajdonképpen a császár uralkodásának és akkori életének majd 15 évét öleli fel, egészen haláláig, s felfedezhetjük, nem egyszerű történelmet kapunk átcsomagolva, hanem valami tejesen mást. Ami magyar.
Miközben ismerkedtem a regénnyel, egyre többször eszméltem rá, hogy nem egyszerű történelmi átdolgozással ülök szemben, s majdhogynem pontos jellemrajzot kapok a császárköltő beteges lelkivilágáról. Hasonlóan, mint Dorian Gray esetében, a kezdetben szép külsővel megáldott fiatalember rútulásával egyenes arányban torzul el lelkileg és külsőleg egyaránt. Kedvtelésből öleti meg a körülötte levőket, ami alól a családja sem kivétel, s nem mellesleg olyan súlyos a hatalom - és elismerési vágya, amit manapság már csak egy jól képzett pszichológus tudna csak helyre hozni. Gőgösen elterpeszkedik a megszokott elismerésben, s nem veszi észre a körülötte kibontakozó és egyre csak szövődő hazugsághálót. Poppaea-t csak a hatalom érdeki, Néró versenyszámait megbundázza, a szerelmét eljátssza, Agrippina a fia ellen fordul, Néró pedig az anyját akarja megöletni. Majd Seneca-t. Poppaea-t pedig hasba rúgja. Boldog családi kör, köszönettel tartozom a saját rokonságom iránt.
Érdekesnek találom Néró próbálkozásait az elismerést illetően. Folyamatosan kérdez, érdeklődik, mutatja legutóbbi alkotásait, de valahogy ez sem elég. Mindig és mindenből a legjobb, s az első akar lenni, ne legyen nálánál érdemlegesebb művész, amit ha kell, de durva tettek árán is elér. Kicsit sajnálom is emiatt, mert szerintem azért valamennyien tudjuk, milyen is az, amikor elnyomják az embert, és nem bontakozhat ki eléggé. Ő az a karakter, akire elsőként mondanám a tipikus jelzőt; a tettek embere. És mégis egyszerre nagyon gyáva. Viszont poéta, a maga módján.
Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át.
