Frissen befejezett regényről írok, így megeshet, hogy a csiga félrecsúszik, így intenzívebb élménybeszámolót fogok írni, mint azt egyébként tenném. Szóval; az elmúlt héten Oscar Wilde egyetlen regényét forgattam a kezemben nap nap után, ami tulajdonképpen bemutatja regény képében a diadal útját a teljes züllésig. Nem a napokban történt a regény megvétele, hanem körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor megláttam a Tesco-ban, az 599 Ft-os kiadást az Ulpius-ház részéről... Egy „rossz” moly természetesen nem képes kihagyni egy ilyen lehetőséget, mikor is olcsón juthat hozzá új könyvekhez, nem mellesleg Kosztolányi fordítás hmmm... ennyi pozitívum után a könyvvel a táskámban hagytam el a boltot mindazok ellenére, hogy nem szimpatizálok a kiadóval. (Tessék tessék, lehet kövezni! :] )
Ebben az esetben is képes vagyok bibliai utalást találni a könyvben – valójában többet is – de ez alkalommal is így lehet legjobban megfogni a regény lényegét: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? " Lukács 9,25
Dorian Gray egy népszerű és jó családból származó, felső középosztálybeli férfiú, aki szőke, göndör hajú, s nem mellesleg az a fajta fazon, aki után meglehetősen bolondulnak a nők, s szerintem mindezt tudatosan ki is használja. Rendíthetetlenül flörtöl, s udvarol az előkelő hölgyeknek – olykor egy-két hercegnő is akad a horgára – míg egy napon meg nem ismerkedik egy színésznővel, akivel menthetetlenül egymásba szeretnek. Boldogan is élhetnének, amíg meg nem halnak, de egy rosszul sikeredett színházi előadás után a fiú megszakít vele minden kapcsolatot, mondván, hogy ezzel a szereplésével minden érzelmi szálat elvágott nála. Másnapra természetesen végiggondolja hirtelen döntését, s vissza akar térni a lányhoz, de a lehető legrosszabb hír fogadja: Sybil Vane öngyilkos lett, s innentől kezdve borul fel a regény addigi nyugodt történetvezetése.
Természetesen felmerülhet a kérdés; mi köze van az arcképének az egész regényhez? A kérdés természetesen jó, s fel is vázolom; Dorian Gray nemcsak szőke hajáról és előkelő származásáról híres, hanem mindarról a romlatlanságról és szépségről, amivel megáldotta őt a természet, így múzsául tud szolgálni olyan festőknek is, mint barátja Basil Hallward, aki egy egész alakos portrét készít róla. A kép elkészültekor Dorian is kénytelen szembe nézni saját „tökéletességével” s egy meggondolatlan pillanatban – s természetesen hiúságtól vezérelve – azt kívánja, bárcsak sose öregedne meg, illetve a képmása öregedjen helyette. Személye átalakulásában Sir Henry Wotton is közre játszik, akivel gyakran úgy beszélnek egymással, mintha több is lenne közöttük, mint barátság, illetve további élvezetekkel tágítja a fiú ismereteit, így megismerteti az ópiumbarlangok világával is, végül a fiú kénytelen a valósággal is szembenézni; mindaz, amit kért, valóra vált; az arca nem öregszik ellenben a festménnyel. London városában is egyre rosszabb hírnévre tesz szert, fokozatosan romlottabbá és erkölcstelenebbé válik, a kép pedig tovább változik, míg végül meg nem jelenik az a bizonyos piros folt...
Ez van, el kell fogadni; az emberi lélek épp ugyanúgy képes megromlani, mint minden, amit nem örök életre plusz egy napra vásárolunk meg. Ennek ellenére tetszett a könyv, s kétségtelen, hogy a történést le lehetett volna írni kevesebb körmondatban is, de hát akkor nem lenne az ami; aforizmákkal teli alapmű, ami nem vontatott (!) s érdemes egyszer az életben elolvasni, mert hát kevesebb nem leszel tőle, olvasol egy kis kályha-effektusról, és talán megtanulod értékelni a barokkos körmondatok kuszaságát. Talán ez volt az első regény az idén, amiben nem tudtam azonosulni egy karakterrel sem...
