Figyeljük csak meg: napjában többször - miközben lehajlunk, fölegyenesedünk, kivisszük, behozzuk, lemegyünk, följövünk, behozzuk, lemegyünk, följövünk, leejtjük, összetörjük - önkéntelenül kiszakad belőlünk a sóhajtás: Jaj, Istenem!
Van, aki a jaj-ra helyezi a hangsúlyt - kissé elnyújtva jajgat - utána alacsonyabb hangfekvésben következik az Istenem.
Van, aki egybehangzóan, bizonyos monotóniával ismételgeti: jajistenem, jajistenem.
[...]
Ne panaszkodjunk folyton a Jóistennek, őrangyalunknak, vagy annak, akiben hiszünk.
vegyük észre, hogy vigyáz ránk, és legyünk hálásak neki.
Köszönjük meg, hogy ha már hülye fejjel felmásztunk a létrára, le is tudtunk jönni. Hogy sietve lelépve a villamosról, nem ficamítottuk ki a bokánkat. Hogy azt a ronda nagy dongót kergetve, úgy borítottuk fel a fikuszt, hogy csak a cserép tört el. A sor bárki által folytatható.
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!
