Elképesztően rám tört az alkothatnék. Nem volt kedves, nem kopogott be az ajtón, hanem egyenesen betört, minden kérdezés, vagy éppen engedély nélkül. Engem pedig megmakkantott. Arcátlan perszóna! És természetesen (még ha éssel nem is kezdünk mondatot) tanulás közben - szuperszűkös határidős beadandók pötyögése közepette - támasztódnak a legmagvasabb gondolataim. Legújabb: Miért is nem mentem asztalosnak? Ha már akkor vagyok a legboldogabb, amikor festhetek, csiszolhatok, faraghatok, és a többi, és a többi.... oda meg vissza vagyok a gyönyörűségtől, amikor merő egy festék a ruhám, a kezem, meg úgy egyáltalán minden.
Egyszer tuti, hogy csinálok egy ilyet. Sárga. Zöld. Barna. Teljesen mindegy, csak festhessek.
