Avagy amikor egy könyvnek nagyobb a füstje, mint a lángja
Van az úgy, hogy nagyon beharangoznak egy könyvet. Teljesen rá vagy pörögve, még a képzeletbeli - és egyben megváltoztathatalan - várólistádat is képes vagy egy kicsit átszervezni, hogy minél hamarabb nekikezdhess kíváncsiságod tárgyának és természetesen nem könnyíti meg a helyzetedet, hogy a barátaid ódákat zengenek arról a bizonyos műről. Ismerősek a tünetek? Többünkkel előfordult már, igaz? Persze a titkos recept utolsó adalékáról se feledkezzünk meg; amilyen nagy a lelkesedés az elején, olyan nagy lesz a csalódás a végén.
Ally Condie könyve disztópiára (negatív jövőképre) épülő történet. Egy teljesen steril környezetet tár elénk, ahol a globális felmelegedés győzelmet arat az anyatermészet felett, és éppen ezért a könyvben fel-feltűnő állami szervek kialakítanak a fennmaradó Társadalom számára egy olyan - állítólag mindenki számára elfogadható és optimális életteret - mellyel kielégítik a polgárok szükségleteit. Természetesen komoly szabályokat is életbe léptetnek a rendszer zavartalan működésének érdekében. Az emberek élete tökéletesen forgatókönyv-szerű; időpontra kapják a kaját, előre meghatározott - pontosabban bekorlátozott - az öltözékük és a szabadidejük, mások döntenek helyettük, a szabad akaratról már régen lemondtak. Nem mellesleg a Társadalom számára az olyan kulturális források, mint amilyen a zene, a képzőművészet és a versek is csak 100-as listába korlátozva elérhetőek, mert ez a rendszer nem tűri meg a lázítást előidéző alkotások meglétét.
Az írónő első regénye első szusszanásra nem rossz - viszont csak erős jóindulattal lehet jónak titulálni. Történetileg mindenképpen elismerést érdemel az első könyves szerző, de itt véget is ér a pirospontgyűjtő-lista. A főbb karakterek (Cassia, Ky, Xander) annyira egyszerűek, hogy képtelenség velük azonosulni, és valójában a mellékszereplőket - mint például a 3 oldal erejéig felbukkanó nagypapa - könnyebb megszeretni, és érdekesebbnek is bizonyulnak, mint a lázadó tinédzserek szerelmi háromszögére épített történetvezetést. Tetszik, hogy a mellékszereplők között vannak olyanok, akik csendes ellenállóként küzdenek a rendszerrel, de mégis többségben vannak, akik csak erősítik az “agymosás-jelleg” hitelességét, hiszen minden megnyilvánulásukban a rendszernek akarnak megfelelni.
Van benne egy adag lassan áramló feszültség, ami az olvasók többségét az őrületbe kergeti, hiszen a megszokott pörgéssel ellentétben egy “lassú víz partot mos” állapotba kell belecsöppenniük. Éppen ezért, sokaknak unalmasnak tűnik, hiszen a lassú kibontakozástól nehezen lendül előre a történet, és mint ahogyan az a kezdő írókra jellemző, nála is jelentkezik az “utolsó 20 oldalban derül ki minden” - szindróma. Nem sok feszültséget és izgalmat ad az olvasóknak. Helyette megmarad a lassan hömpölygő feszültségnél, amely mellett 300 oldalon át kitart. Már a 100. oldal után bennem volt az a bizonyos “ezt 50 oldalban is össze lehetne foglalni, minek pazarolni a drága papírt” érzés és a vége felé egyre csak erősödött a felismerés. A lassan gyökeret verő rossz érzésre csak ráerősít a - szerintem - szörnyű fordítás. Valószínűleg nem vagyok egyedül, ha nem tetszik ez a mondat se nyelvtanilag, se máshogyan;
Épp időben, mert így legalább saját szemével láthatja, ahogy Em összeesik, és meghal.
És ez csak a kezdet; tele van félregépelésekkel, és akárhogyan is értelmezem, de elképzelni már nem tudom ezt a szót; tormacsarnok. De biztosan velem van a baj, én kérek elnézést.
Elég nagy csalódás volt számomra ez a könyv, amelyre a kivitelezés és a fordítás csak ráerősített. Az alapötlet és a beharangozás alapján többre és klasszisokkal jobbra számítottam.
