Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Sok a pattanásod? Nem bírod a nyirkos időt és az állandó esőzéseket Angliában? Esetleg kevésnek találod az ott fellelhető állatmennyiséget? Nincs más megoldás, el kell költözni Korfura. - Vagyis ezt vallja a Durrell család, mikor belevág életének egyik, talán legjelentősebb szakaszába, amely nem nélkülözi a mókát és kacagást, na meg a a különc, de mégis imádnivaló család bogarait egyaránt. Mert azért valljuk be; Korfun bármi megtörténhet.

Töredelmesen és őszintén be kell vallanom; cirka 6 éve csücsül a polcomon, s nem ez az első eset, hogy belefogtam a fent említett regénybe. Valójában a harmadik, de mégis az első eset, mikor teljes egészében, elejétől a végig teljesen betoltam az arcomba. Hogy mégis miért történt mindez? Valójában sosem volt megfelelő az időzítés... olvassátok csak:

Először 2004-ben a kórházi ágyon fekve kaptam kézhez, mikor erős vesegörcsökkel szállítottak be. Vigaszdíjként tesóm akkori barátja megajándékozott ezzel, s azt mondta, ettől biztosan egy-kettőre jobban leszek. Hát, igaza is lett, de a probléma ott kezdődött, mikor hangosan felnevettem, s elkobozták tőlem, mondván, így is elég fájdalmam van, nem kell még ezzel is tetézni a bajt. Csak a távozás napján kaptam vissza, de a túl sok fájdalomcsillapító valahogy elnyomta a korábbi élményt, így visszakerült a polcra. Nem sokkal később újra leemeltem helyéről, de akkoriban kötöttem örök hűséget Harry Potter brigádjával, így elég sok ideig nem tudtak meggyőzni, hogy más jó könyv is létezik, így ismételten visszakerült korábbi helyére...

Aztán, valami megváltozott az utóbbi időben. Főként bennem. Nemcsak az aktuálisan piacra kerülő könyvek felé kezdtem el nyitni, hanem minden más felé. Először jött a 20. század a magyarjaival, majd egy kis 19. század és végül minden más, amit nem napjainkban nyomtattak ki. Ráfanyalodtam az itthoni polcokra is, nemcsak a könyvesboltokra kacsingattam erőteljesen, és így kezdtem neki ennek. Megint. Vigyorogva.

Furcsa érzés volt megint kézbe venni ezt a kötetet. Nem volt bennem semmiféle elvárás, vagy éppen rosszallás, egyszerűen csak nem tudtam, hogy mire számíthatok. Mármint volt egy kis sejtésem, hogy ilyen címmel nem lehet éppen egy Bűn és bűnhődés, de mégis gondolkodóba estem; ennyi állatot egy helyen, hogy fogok tudni elviselni, ugyanis tudni illik; engem ők nem szeretnek. Lehet ellenkezni, de ez tény és való, nem mellesleg igaz. Tessék megkérdezni a közvetlen környezetemben élőket, ők alá tudják támasztani állításomat.

Szóval a lényeg, hogy nagyon törpöltem rajta, ugyan mi lesz velem, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ott vagyok az eperszínű villában – erre és az itt történtekre még így 6 év távlatában is elég jól emlékszem – s élvezettel olvasom, ahogy Larry előadja újabbnál újabb okoskodásait, amire Margo próbál okosan reagálni, de az eredmény valahogy egyszerre lesz bájos és roppant bugyuta. Kettejük standard civakodásából nem hiányozhat Leslie, aki a fegyver- és vadászatmániás, és – részben - az állandó villámhárítóként funkcionáló Misszisz Durrellsz csitítása. Nem feledkezhetünk meg Spiro -ról sem, aki mindent képes elintézni és végül, magáról a könyv szerzőjéről Gerry -ről, aki előszeretettel és részletesen ábrázolja, legfrissebb kalandját, miként is cserkészte be legújabb szerzeményét. Van itt Tengeri Tehén és Buci-Bigyó, sőt még szakállas szigetlakók, foghíjas cselédek, Theodore, aki mindig elő tud hozakodni egy vicces történettel, Geronimo a gekkó, nárciszsárga villa, sok-sok tücsök és bogár, teknős és kutya, egyszerűen mindenféle élőlény, ami egy házi állatkerthez szükségeltetik.

Mondhatja nekem bárki, hogy nem vagyok normális, de már a felsorolásnál azt érzem, hogy képtelenség ezeket a jeleneteket úgy olvasni, hogy ne terülne el az ember orcáján 100 Wattos vigyor. Egyszerűen képtelenség, hisz ennek a családnak a tökéletes bája a tökéletlenségében van. Kívánok egy hasonlóan őrült családot, s még sok-sok Durell-t a polcomra! : )

Egyébként; Görögországban mindenki szakállas? :D

Vállalom 25 szóban...

Beköszöntött a szeptember és részemről zsongás van ezerrel, hisz eseménytelen nyaramat felváltja a mindennapos buszozás és olvasás kettőse a Zegyetemre, illetve a részemről már régóta várt és áhított orosházi találkozó is megejtődik október 9-én, ama jelentős őszi napon. Jelenleg úgy fest megyek, de ismerjük botrányos életmódomat, így a további balesetek és betegségek elkerülése végett igyekszem jó útra térni és nem ígérgetni, hanem cselekedni és megjelenni.

A találkozó szervezői kitaláltak egy játékot is, melynek lényege: könyvek témakörben megadtak öt szót, melyekről ugyancsak öt szóban kell felsorolni az eszünkbe ötlő gondolatokat, jelzőket. Blogolhatsz róla vagy éppen emilben is elküldheted mind a 25 szavadat. Részemről ez így fest:

1. olvasás: életérzés, utazás, otthonos, észlelés, összeköt,

2. kortárs magyar irodalom: felfedezem, modern, aktuális, magyar, szókimondó

3. e-könyv: letöltés, személytelen, idegen, megfoghatatlan, segítség

4. könyves blogok: közösségépítő, véleményező, tájékozódás, őszinte, szemléletmód

5. könyvtár: egyetem, csend, felfedezés, izgalom, „besípolok”

Tudtommal a játék már körbejárt a könyvesek között, így nem nevezek senkit nevén. A tévedés lehetőségét természetesen fenntartom. : )

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Frissen befejezett regényről írok, így megeshet, hogy a csiga félrecsúszik, így intenzívebb élménybeszámolót fogok írni, mint azt egyébként tenném. Szóval; az elmúlt héten Oscar Wilde egyetlen regényét forgattam a kezemben nap nap után, ami tulajdonképpen bemutatja regény képében a diadal útját a teljes züllésig. Nem a napokban történt a regény megvétele, hanem körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor megláttam a Tesco-ban, az 599 Ft-os kiadást az Ulpius-ház részéről... Egy „rossz” moly természetesen nem képes kihagyni egy ilyen lehetőséget, mikor is olcsón juthat hozzá új könyvekhez, nem mellesleg Kosztolányi fordítás hmmm... ennyi pozitívum után a könyvvel a táskámban hagytam el a boltot mindazok ellenére, hogy nem szimpatizálok a kiadóval. (Tessék tessék, lehet kövezni! :] )

Ebben az esetben is képes vagyok bibliai utalást találni a könyvben – valójában többet is – de ez alkalommal is így lehet legjobban megfogni a regény lényegét: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? " Lukács 9,25

Dorian Gray egy népszerű és jó családból származó, felső középosztálybeli férfiú, aki szőke, göndör hajú, s nem mellesleg az a fajta fazon, aki után meglehetősen bolondulnak a nők, s szerintem mindezt tudatosan ki is használja. Rendíthetetlenül flörtöl, s udvarol az előkelő hölgyeknek – olykor egy-két hercegnő is akad a horgára – míg egy napon meg nem ismerkedik egy színésznővel, akivel menthetetlenül egymásba szeretnek. Boldogan is élhetnének, amíg meg nem halnak, de egy rosszul sikeredett színházi előadás után a fiú megszakít vele minden kapcsolatot, mondván, hogy ezzel a szereplésével minden érzelmi szálat elvágott nála. Másnapra természetesen végiggondolja hirtelen döntését, s vissza akar térni a lányhoz, de a lehető legrosszabb hír fogadja: Sybil Vane öngyilkos lett, s innentől kezdve borul fel a regény addigi nyugodt történetvezetése.

Természetesen felmerülhet a kérdés; mi köze van az arcképének az egész regényhez? A kérdés természetesen jó, s fel is vázolom; Dorian Gray nemcsak szőke hajáról és előkelő származásáról híres, hanem mindarról a romlatlanságról és szépségről, amivel megáldotta őt a természet, így múzsául tud szolgálni olyan festőknek is, mint barátja Basil Hallward, aki egy egész alakos portrét készít róla. A kép elkészültekor Dorian is kénytelen szembe nézni saját „tökéletességével” s egy meggondolatlan pillanatban – s természetesen hiúságtól vezérelve – azt kívánja, bárcsak sose öregedne meg, illetve a képmása öregedjen helyette. Személye átalakulásában Sir Henry Wotton is közre játszik, akivel gyakran úgy beszélnek egymással, mintha több is lenne közöttük, mint barátság, illetve további élvezetekkel tágítja a fiú ismereteit, így megismerteti az ópiumbarlangok világával is, végül a fiú kénytelen a valósággal is szembenézni; mindaz, amit kért, valóra vált; az arca nem öregszik ellenben a festménnyel. London városában is egyre rosszabb hírnévre tesz szert, fokozatosan romlottabbá és erkölcstelenebbé válik, a kép pedig tovább változik, míg végül meg nem jelenik az a bizonyos piros folt...

Ez van, el kell fogadni; az emberi lélek épp ugyanúgy képes megromlani, mint minden, amit nem örök életre plusz egy napra vásárolunk meg. Ennek ellenére tetszett a könyv, s kétségtelen, hogy a történést le lehetett volna írni kevesebb körmondatban is, de hát akkor nem lenne az ami; aforizmákkal teli alapmű, ami nem vontatott (!) s érdemes egyszer az életben elolvasni, mert hát kevesebb nem leszel tőle, olvasol egy kis kályha-effektusról, és talán megtanulod értékelni a barokkos körmondatok kuszaságát. Talán ez volt az első regény az idén, amiben nem tudtam azonosulni egy karakterrel sem...

Babits Mihály: A gólyakalifa

A regény olvasása közben eszembe ötlött egy bibliai ige, ami számomra hitelesen és egyben röviden összefoglalni a regény mibenlétét, anélkül, hogy bárki panaszkodna az erős spoiler-veszélyre: „Sőt, ha külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4, 16) Persze nem tudhatom, hogy hány ember érti meg igazán ennek az idézetnek a mondanivalóját, de valahogy mind a cselekmény, mind a mondanivalója egyaránt megfogott. Viszont abban mindenki egyet érthet, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja.

Alapjáraton szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis keveset álmodom. Valójában ritkán emlékszem rá. De mégis ha előfordul, majdhogynem minden egyes alkalommal gyötrelmes a felkelés – olykor még az ébrenlét is – hisz első megmozdulásomban képtelen vagyok elvonatkoztatni. Mélyen bennem él az álom, a nap nagy részében csak gondolkodom és gondolkodom, s nehezen tudom magam rávenni, hogy bármi mással foglalkozzam, mint ami nem a valóság. Sőt, gyakorta elmerengek rajta, nem lenne-e jobb tovább vinni a szálakat, de valahogy gyorsan tovább tudok lépni ezen a gondolatmeneten is. Részben persze hálás tudok lenni ennek a mély alvási szokásomnak, de minden alkalommal, ahogy előjön ez a zavart állapotom, nem tudom nem megkérdezni; miért. S mégis hogyan lehet ekkora hatással.

Babits Mihály regényében is egy ilyen – vagyis inkább hasonló – állapotot jelenít meg. Tábory Elemér egy népszerű, gazdag diák, aki egy élvezetes majálisozás után egy különös, intenzív állapotban ébred; nem az az ember, akit megszokott, helyette egy koszos, megvetett és tanulatlan inasfiúként kell tengődnie. Mikor az egyik énje alszik, a másik fele akkor kel életre és mindez fordítva is igaz. Végül inas énje megelégeli ezt a helyzetet, elindul a városba, ahol fondorlatos módszerekkel jobb munkát szerez, s a másik, elnyomott énje is ezen a szálon él tovább. Természetesen ebben az esetben előtör a gondolat, hogy „nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni” és mindannyiunkkal előfordul, hogy azt hisszük, hogy van egy jobb és egy rosszabb énünk, de mi ezt könnyen meg tudjuk oldani, viszont a regény tekintetében egy valós tudathasadásos emberről van szó, aki képtelen különbséget tenni a két énje között, s egyre jobban belemélyed ebbe a skizofrén állapotba, amely végül a vesztét okozza... Már a befejezés is azt sugallja az olvasó számára, hogy a rosszabbik énünket sosem tudjuk teljes mértékben elnyomni, így szükséges a kordában tartás, de vajon mindez meddig működik...?

Mindazt, amit a Molyon is leírtam, továbbra is fenntartom; sajnálom, hogy már a gimi elején elcsúsztunk az irodalmi tanulmányainkkal, így nem volt rá lehetőségünk, hogy jobban megismerkedhessünk jobban a 20. század íróinak munkásságával. Elismerem minden szépen megfogalmazott gondolatot és szavakat a könyvben, s csak egy gondolat van, ami tombol bennem: Többet. Még többet a 20. század alkotóitól.

Nem mellesleg az elmúlt hónapban 4 olyan olvasmányom is volt, amiben feltűnik az emberi természet kettőssége... Vajon mi rejtőzhet emögött... ? :D

ceruza

Lehet, hogy én vagyok naiv és túlságosan merengős-agyalós hangulatba kerültem, de:

Az elektronika ellenére, még mindig hiszek a toll és papír varázsában.

Nem mellesleg miután megfogalmazódott bennem ez a gondolat, akkor találtam ezt a képet: nekem üt és sokat mond. Nagyon.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Ez a kötet egyike azon kiadványoknak, melyek csak hosszabbították így is terjedelmes várólistámat. De gondoltam egyet, és kivételesen ebből a sorból választottam, s nem a meglévők között böngésztem. Nem mellesleg, ez a kötet is jókor volt a könyvtár polcán.

Már abban a pillanatban elnyerte tetszésemet, ahogy a könyvtári polcról leemeltem. A tenyeremnél kicsit nagyobb, barna, kemény kötésű kiadványt tartottam a kezemben, ami mondhatni pont a mancsomba kívánkozott. Nem volt más választásom, el kellett hoznom, s a hazáig vezető buszúton is csak forgattam, bele-bele lapozgattam, ismerkedtem a papír felületével, s vártam a pillanatot, amikor bekucorodhatom a fotelembe, s elveszek az előttem ismeretlen olasz táj felfedezésében, ami meg is valósult, hiszen az író olyan látványosan ábrázolja az előttünk megjelenő tájat, hogy kedvem lenne elkerekezni egészen Foligno-ig vagy csak egy rövid sétát tenni a Bástyán, s elképzelni, milyen is lenne az Ulpius testvérek mindennapos vendégének lenni. Szerb Antal szavai elvarázsolnak, s játszi könnyedséggel adja át mindazt a tudást, amit más könyvek képtelenek.

Ilyen és ehhez hasonló érzéseket keltett bennem, de ezúttal sem tudom azt mondani, hogy teljesen rabul ejtett volna. Természetesen mind a tájleírás, a történet vezetése vagy éppen a szereplők leírása elbűvölt és gyakorta észméltem fel, hogy próbálom magam elé idézni, mindazt az isteni nagyságot, amit Mihály az Ulpiusoknak tulajdonít, de valami mindig hiányzott. Ezt teszi velem az emberi korlátoltság, s próbáltam minél inkább megfejteni a karaktereket, akiknél távolabbiakról nem is olvastam idáig. Ők azok a különc okosak, akik egyszerre keltenek félelmet és lehengerlést az emberekben, de mégis ott van bennünk az alázat, ami az „istenségük” felé irányul.

Természetesen Mihálynak is megvan a maga baja, hisz az „akut nosztalgája” miatt visszavágyódik fiatalkorába, azokba az időkbe, amiket az Ulpiusokkal tölt, illetve a másik két baráttal Jánossal és Ervinnel, de főként az előbbieket hiányolja. Szüksége van azokra a régi kalandokra, amiket együtt éltek át, arra a rajongó szeretetre, mellyel elhalmozta őket, vagy csak egyszerűen a kötődésre, amitől nem tud szabadulni. S valahogy minden út Rómába vezet, s Mihály élete új fordulatot vesz, hisz – majdnem - minden, amire vágyott elérhetőnek tűnik, csak egy-egy rövid kitérőt kell beiktatnia, s még a régóta vágyott olasz táj szépségeit is korlátlanul élvezheti. Valami vonzza és taszítja egyszerre, de mégis megy tovább előre, hisz ebben a noszatlgikus vágyódó állapotban már nincs tétje semminek, s folytathatja útját Éva felé, hogy egyszer az életben megtalálja önmagát, s végre megálljon a szentimentális zuhanásban.

Kedvenc? Semmiképpen. Szeretem? Mindenképpen. Akkor mégis mi a gond? Épp ez az, hogy nincs. Továbbra is szeretem a holdfénnyel tarkított sétákat a macskaköves utcákon, azt az úszó hangulatot, amit a könyv biztosít számunkra, s azt az érzést, amikor megtörjük úszás közben a vízfelszínt a következő adag levegőért – számomra ilyesmi érzés volt olvasni, hisz...

… valahol mindig mindenki önmagát keresi.

8/10