html

2010/09/19

Babits Mihály: A gólyakalifa



A regény olvasása közben eszembe ötlött egy bibliai ige, ami számomra hitelesen és egyben röviden összefoglalni a regény mibenlétét, anélkül, hogy bárki panaszkodna az erős spoiler-veszélyre: „Sőt, ha külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4, 16) Persze nem tudhatom, hogy hány ember érti meg igazán ennek az idézetnek a mondanivalóját, de valahogy mind a cselekmény, mind a mondanivalója egyaránt megfogott. Viszont abban mindenki egyet érthet, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja.

Alapjáraton szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis keveset álmodom. Valójában ritkán emlékszem rá. De mégis ha előfordul, majdhogynem minden egyes alkalommal gyötrelmes a felkelés – olykor még az ébrenlét is – hisz első megmozdulásomban képtelen vagyok elvonatkoztatni. Mélyen bennem él az álom, a nap nagy részében csak gondolkodom és gondolkodom, s nehezen tudom magam rávenni, hogy bármi mással foglalkozzam, mint ami nem a valóság. Sőt, gyakorta elmerengek rajta, nem lenne-e jobb tovább vinni a szálakat, de valahogy gyorsan tovább tudok lépni ezen a gondolatmeneten is. Részben persze hálás tudok lenni ennek a mély alvási szokásomnak, de minden alkalommal, ahogy előjön ez a zavart állapotom, nem tudom nem megkérdezni; miért. S mégis hogyan lehet ekkora hatással.

Babits Mihály regényében is egy ilyen – vagyis inkább hasonló – állapotot jelenít meg. Tábory Elemér egy népszerű, gazdag diák, aki egy élvezetes majálisozás után egy különös, intenzív állapotban ébred; nem az az ember, akit megszokott, helyette egy koszos, megvetett és tanulatlan inasfiúként kell tengődnie. Mikor az egyik énje alszik, a másik fele akkor kel életre és mindez fordítva is igaz. Végül inas énje megelégeli ezt a helyzetet, elindul a városba, ahol fondorlatos módszerekkel jobb munkát szerez, s a másik, elnyomott énje is ezen a szálon él tovább. Természetesen ebben az esetben előtör a gondolat, hogy „nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni” és mindannyiunkkal előfordul, hogy azt hisszük, hogy van egy jobb és egy rosszabb énünk, de mi ezt könnyen meg tudjuk oldani, viszont a regény tekintetében egy valós tudathasadásos emberről van szó, aki képtelen különbséget tenni a két énje között, s egyre jobban belemélyed ebbe a skizofrén állapotba, amely végül a vesztét okozza... Már a befejezés is azt sugallja az olvasó számára, hogy a rosszabbik énünket sosem tudjuk teljes mértékben elnyomni, így szükséges a kordában tartás, de vajon mindez meddig működik...?

Mindazt, amit a Molyon is leírtam, továbbra is fenntartom; sajnálom, hogy már a gimi elején elcsúsztunk az irodalmi tanulmányainkkal, így nem volt rá lehetőségünk, hogy jobban megismerkedhessünk jobban a 20. század íróinak munkásságával. Elismerem minden szépen megfogalmazott gondolatot és szavakat a könyvben, s csak egy gondolat van, ami tombol bennem: Többet. Még többet a 20. század alkotóitól.

Nem mellesleg az elmúlt hónapban 4 olyan olvasmányom is volt, amiben feltűnik az emberi természet kettőssége... Vajon mi rejtőzhet emögött... ? :D

2 megjegyzés :

  1. Váó...
    Nagyon tetszik a véleményed, főleg az utolsó pár sor, ahol a cselekményt írtad le.. :)
    örülök, hogy feleleveníthettem ezt a könyvet.. :)
    engem mindig is ezek a kérdések foglalkoztattak, és nagyon örültem, amikor elolvastam ezt a könyvet, mert nekem is új gondolatmeneteket indított el..
    tetszik ahogy leírtad.. :D

    VálaszTörlés
  2. A bevezető utolsó mondata nagyon megfogott.Valami kiváltó ok,azért kell hogy felszínre törjön ez az állapot.Felgyorsult világunk vagy mi emberek egymáshoz való viszonya ma is aktuálissá teszi a megfogalmazott gondolatokat.

    VálaszTörlés