html

2010/09/11

Szerb Antal: Utas és holdvilág



Ez a kötet egyike azon kiadványoknak, melyek csak hosszabbították így is terjedelmes várólistámat. De gondoltam egyet, és kivételesen ebből a sorból választottam, s nem a meglévők között böngésztem. Nem mellesleg, ez a kötet is jókor volt a könyvtár polcán.

Már abban a pillanatban elnyerte tetszésemet, ahogy a könyvtári polcról leemeltem. A tenyeremnél kicsit nagyobb, barna, kemény kötésű kiadványt tartottam a kezemben, ami mondhatni pont a mancsomba kívánkozott. Nem volt más választásom, el kellett hoznom, s a hazáig vezető buszúton is csak forgattam, bele-bele lapozgattam, ismerkedtem a papír felületével, s vártam a pillanatot, amikor bekucorodhatom a fotelembe, s elveszek az előttem ismeretlen olasz táj felfedezésében, ami meg is valósult, hiszen az író olyan látványosan ábrázolja az előttünk megjelenő tájat, hogy kedvem lenne elkerekezni egészen Foligno-ig vagy csak egy rövid sétát tenni a Bástyán, s elképzelni, milyen is lenne az Ulpius testvérek mindennapos vendégének lenni. Szerb Antal szavai elvarázsolnak, s játszi könnyedséggel adja át mindazt a tudást, amit más könyvek képtelenek.

Ilyen és ehhez hasonló érzéseket keltett bennem, de ezúttal sem tudom azt mondani, hogy teljesen rabul ejtett volna. Természetesen mind a tájleírás, a történet vezetése vagy éppen a szereplők leírása elbűvölt és gyakorta észméltem fel, hogy próbálom magam elé idézni, mindazt az isteni nagyságot, amit Mihály az Ulpiusoknak tulajdonít, de valami mindig hiányzott. Ezt teszi velem az emberi korlátoltság, s próbáltam minél inkább megfejteni a karaktereket, akiknél távolabbiakról nem is olvastam idáig. Ők azok a különc okosak, akik egyszerre keltenek félelmet és lehengerlést az emberekben, de mégis ott van bennünk az alázat, ami az „istenségük” felé irányul.

Természetesen Mihálynak is megvan a maga baja, hisz az „akut nosztalgája” miatt visszavágyódik fiatalkorába, azokba az időkbe, amiket az Ulpiusokkal tölt, illetve a másik két baráttal Jánossal és Ervinnel, de főként az előbbieket hiányolja. Szüksége van azokra a régi kalandokra, amiket együtt éltek át, arra a rajongó szeretetre, mellyel elhalmozta őket, vagy csak egyszerűen a kötődésre, amitől nem tud szabadulni. S valahogy minden út Rómába vezet, s Mihály élete új fordulatot vesz, hisz – majdnem - minden, amire vágyott elérhetőnek tűnik, csak egy-egy rövid kitérőt kell beiktatnia, s még a régóta vágyott olasz táj szépségeit is korlátlanul élvezheti. Valami vonzza és taszítja egyszerre, de mégis megy tovább előre, hisz ebben a noszatlgikus vágyódó állapotban már nincs tétje semminek, s folytathatja útját Éva felé, hogy egyszer az életben megtalálja önmagát, s végre megálljon a szentimentális zuhanásban.

Kedvenc? Semmiképpen. Szeretem? Mindenképpen. Akkor mégis mi a gond? Épp ez az, hogy nincs. Továbbra is szeretem a holdfénnyel tarkított sétákat a macskaköves utcákon, azt az úszó hangulatot, amit a könyv biztosít számunkra, s azt az érzést, amikor megtörjük úszás közben a vízfelszínt a következő adag levegőért – számomra ilyesmi érzés volt olvasni, hisz...

… valahol mindig mindenki önmagát keresi.
8/10

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése