html

2010/08/08

Chuck Palahniuk - Harcosok klubja


Híres. Hírhedt. Kult. Címszavakban talán így lehetne összefoglalni ezt a regényt. De ennél mégiscsak többről van szó...

Van az úgy, hogy az embert jó időben és jókor találják meg a könyvek. Na, ez nálam is így volt, figyeljetek csak:
Csütörtök este. Félig kábultan fekszem itthon, mikor már kezd elpárologni a szervezetemből a fájdalomcsillapító hatása. Lüktet az ínyem, magzat alakzatban igyekszem az államhoz szorítani a jeget, hogy legyen mégis valami, ami tompítja a fájdalmam. Nem jó semmi, sőt még az éltető nevetést is ki kell iktatni a szótáramból, különben felreped az ínyem és irány vissza a szájsebészet. Mégis mit csináljak? Aludni? nem megy, míg nem hat a következő adag fájdalomcsillapító. Film? évek óta nem kapcsoltam be a tevét, miért törném meg ezt a szép hagyományt? Végső de legjobb megoldás; olvasás. De mégis mit? Galaxis útikalauzt nem lehet, mert rámtör a vinnyogógörcs, meg hát a dráma is sztornó, mert nem vagyok depis hangulatban. Végső kétségbeesések közepette gurul be a kapun a megmentő kötet; Chuck Palahniuk: Harcosok klubja, hisz tudjuk a betegnek fájdalomdíj jár.

Elolvasom az első mondatot: Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni. Ízlelgetem... ismerős, de mégis valahogy új... Aztán egyszer csak annyit veszek észre, hogy sodor - magával az álom. Hatott a fájdalomcsillapító, vége az alvatlanságnak.
Másnap reggel. A friss seb a számban feldagad és még mindig vérzik. Remek. Nyelni alig tudok, beszélni talán még kevésbé, nevetés ismételten tiltólista, de azért próbálkozok. Aztán, valahogy megbabonázódtam az ismerős ismeretlenben. És olvasok. Két napig folyamatosan.

Persze olvasás közben sokat segített, hogy láttam a filmet évekkel ezelőtt - nektek is a színészek hangja és arca járt a fejetekben olvasás közben? - és már oly sok alkalommal megfogadtam, hogy előbb a könyv és csak aztán a film, de cirka 10 évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy Palahniuk-ot inni vagy enni kell. Fogékonyabb lettem a fájdalom átélésére, hogy magam is átéltem olvasás közben mindazt a bizsergő érzést amit Tyler Durden pofonja nyújt.

Lehengerel és kiakaszt egyszerre a mentalitás, amit és ahogyan ábrázol egyaránt; Marla, ahogy minden erejével próbál kapaszkodni a külvilágba. A klub tagjai, akik csak szenvedést produkáltak az életükben, amíg nem jött Tyler, vagy éppen a narrátor, aki ki akar adni minden felgyülemlett érzést, ami az évek során kialakult benne.

Persze akadnak benne túlzások – narancsléből bombát? - de mégis ahogy benne vagy a történetben képes vagy elhinni mindazt, ami előtted van, hiszen Tyler mondja. Ő az isten, nem látod, de tudod, hogy létezik, ezért engedelmeskedsz. Egyszerre fordulsz ki és merülsz bele a világfájdalomba, a rejtett, de mégis valós társadalomkrtikába, a káoszba, ami tulajdonképpen szerves része a klubnak, amiről persze jobb nem beszélni.

Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e ezt a könyvet egyáltalán értékelni tízes skálán. Persze sokan vannak olyanok, akik egyből megadnák a max pontot vagy éppen a mínuszba hanyatló értékeket, de jelen helyzetben tanácstalan vagyok. Egyszerre érzem a legjobb - és egyben az egyik legrosszabb könyvnek, amit valaha a kezembe vettem. Lenyűgöz mindaz a betegség, ami előtör a sorokból és mégis letaglóz, hogy van ilyen. És még ezek után hiszem azt, hogy sokat láttam már a világból – természetesen ez egy nagy tévedés, de a bennem kavargó érzéseket leginkább a könyv egyik mondata tudja visszaadni: Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma sincs arról, hová került.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése