A Témázunk rovat novemberi fedőneve Kotta és ecset, vagyis az irodalomról nem csak könyvek szintjén lehet diskurzust indítani, hanem egyéb művészeti megközelítésekben is. Leginkább a zenei vonal áll hozzám a legközelebb, de igyekszem kibontakozni a többi kategóriát illetően is. Mondhatni elég lelkes amatőr vagyok, aki fogyasztja a művészetet, mint ténylegesen megérti azt, bár bizonyos tekintetben, magam is érintett vagyok a témákban.
Nekem a művészetek mindig is a történetmesélésről szóltak: miként tudunk elregélni egy sztorit úgy, hogy közben nem használunk hozzá szavakat, csak ecset, festék, különböző hangszerek, kövek, ragasztó, digitális és analóg fényképezőgép, vászon vagy éppen néhány üvegdarab áll a rendelkezésünkre. Éppen ezért is tetszik ez a novemberi tárgykör - még ha át is csúsztam decemberre - mert ha megnézzük ezek lényegét, szervesen kapcsolódnak az irodalomhoz, még ha teljesen különböző megvalósítási formákról beszélünk is. Nem mellesleg mindig is művészeti beállítottságú voltam, még ha művész éppen nem is vagyok, de ez az a szemléletmód, ami érdekel, és valamelyest képes vagyok megérteni. Nem értek a matekhoz, a fizikához, és egyéb reál tárgyakhoz, de őszinte csodálatba oltott irigyléssel figyelem azokat, akik mindezekben egy hangyabokányit is, de jártasak.
Először a zenei vonatkozással kezdenék, mert mondhatni elég erős zenei befolyásoltságban élek, mindig is meghatározó szegmense lesz az életemnek. Zenei általános iskolába jártam, heti 5 alkalommal volt énekóránk, valamikor 2 hangszeren játszottam, valamint kórusban is énekeltem évekig. Ez persze nem azt jelenti, hogy jó hangom lenne, de egyezzünk ki abban, hogy a jó hallásomat nem csak az énekkarban tudtam kamatoztatni. ;)
 |
| forrás: pinterest.com |
Valahogy számomra a zene mindig is meghatározó volt. Szeretem az érzést, ahogy a zenehallgatást és az olvasást összekombinálva kizárhatom a külvilágot, és egy teljesen új univerzumot generálhatok a magam részére. Érdekes azonban, hogy a zenét és az olvasást nem minden esetben tudom vegyíteni. Például, ha felteszem a fejhallgatót és úgy hallgatok zenét és közben olvasok, akkor nem érzékelem a történéseket körülöttem, megszűnik minden befolyásoló tényező, és csak a magam világát érzékelem. Ellenben, ha nincs rajtam fejhallgató, és a rádióból közvetlenül szól a zene, képtelen vagyok figyelni az olvasottakra, olyan az egész, mintha konferenciabeszélgetést folytatnék telefonon 20 emberrel és mindenki egyszerre akarja elmondani a nagyon fontos mondanivalóját, de a hangzavar miatt egyetlen értelmes szót nem tudok kiszűrni.
PuPillával ellentétben én nagyon is értékelem, hogy mai ifjúsági sztorikban van valamiféle popkulturális utalás, mert ez engem borzasztó mód feldob. (Pl. a zenei megnyilvánulásokat nagyon szerettem a Szent Johanna Gimi sorozatban, mert egyrészt jól megválasztott dalokról van szó, másrészről a szövegek elég beszédesek az adott szituációt tekintve, harmadrészt újra tininek érezhettem magam, amit a könyv által jó volt újra átélni.) Rengeteg dal van elraktározva az agyamban, és ha már meglátok egyet is leírva, életre kél a belső archív rendszerem, elindul a végtelenített playlist, és minden túlzás nélkül állítom: csak elolvasom az adott dal címét, és az elejétől a végéig, minden egyes hangnyi dobszólóval és hegedű betéttel játszódik végig az elmémben. Persze nem mindig hallgatok zenét olvasás közben, azonban mikor ezt teszem, úgy érzem, mintha maga a sztori is többé válna a ritmikával, a halk hegedűkísérettel, ahogy egyre fokozódik a dal ereje. Meg tudvalevő, hogy nálam egy-egy ének szövege már-már prófétai jelleggel szól hozzám, mert ezek is, ahogy fentebb írtam, történeteket mesélnek el. Az egyik ilyen meghatározó dal a Lifehouse: From Where You Are muzsikája. Pontosan azt élem át, amit Szeee írt a saját bejegyzésében: Nem lehet velem részletekbe menően belemélyedni egy-egy témába vagy művészeti ágba, de azt érzem, hogy a művészetek bármely formája mind-mind valami felsőbbrendű szegmense az életnek, Istentől való dolog. Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy ilyenkor nem a művész, hanem maga Isten szól hozzám egy közvetítőn keresztül és próbál valami csodát mutatni. Pontosan ezt érzem én is, ha a zenéről van szó: Isten így tud hozzám a leginkább szólni. Legyen az kamarazene, filmzene vagy torkaszakadtából kiabálós dal, minden sejtemet képes átjárni, megmagyarázhatatlan módon inspirál.
Van egy másik rész, amit értékelek az irodalom zenei megnyilvánulásában: mikor a zenészeket maga az irodalom ihleti meg és az író vagy éppen a történet tiszteletére kerekítenek egy dalt vagy éppen egy egész albumot. Kedvenceim:
(C.S. Lewis: Keresztény vagyok)
(Biblia)
(Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak)
A zene mellett a másik terület ami igazán megfog, az a képek és asszociációk világa. Lehet az egy egyszerű firka, graffiti vagy éppen egy díjnyertes fotó, minden formáját szeretem az illusztrációknak. Gyakran merülök bele a pinterest képtengerébe, hogy akár inspirációt gyűjtsek egy-egy ötletemhez. De őszintén már abban is örömömet lelem, ha könyves képeket, illusztrációkat nézek, vagy azt a sok-sok csodás portrét, ami az oldalon fellelhető, őszintén kíváncsivá tesz, milyen történetek rejlenek az adott képek mögött Éppen ezért szívesen olvasom az Annie Leibovitz munkásságát taglaló könyvet - Annie Leibovitz at Work - mert a fényképei mellett bemutatják a fényképek keletkezési körülményeit is, úgy mint a John Lennon - Yoko Ono páros kultikus kettős portréját, Whoopi Goldberg tejes ábrázolását, illetve a reklám és háborús felvételeit is.
Alapvetően ha egy bejegyzést írok, akkor igyekszem valami képpel is illusztrálni azt, bár én nem fektetek rá nagy hangsúlyt, még ha tudom is, mekkora jelentősége van a képes megjelenítéseknek. Az egyik kedvenc illusztrációm szintén zenei ihletettségű, és Sarah Dessen: Figyelj rám! című könyvét társítanám hozzá, mint asszociáció.
 |
| forrás: pinterest.com |
Valójában ha arról van szó, hogy beszéljek festményekről, szobrokról vagy éppen milyen stílusban épült egy-egy épület, kb annyi várható tőlem, hogy pislogok tágra nyílt szemekkel és bólogatok az elhangzottakra, mert elhiszem, amit hallok ezekről a területekről, mert fikarcnyit sem értek hozzájuk. Azonban az, hogy ezek az épületek, festmények és szobrok melyik városban helyezkednek el, már annál inkább megmozgat. Mindez esélyesen köszönhető az örökmozgó lényemnek, nehezen maradok meg egy helyben, térülök-fordulok, és legszívesebben már az ország vagy éppen a világ egy másik pontján lennék, hogy felfedezzek ott mindent, ami feltérképezhető. Ezért is szerettem Hemingway Vándorünnepét, szívem szerint egyszer végigjárnám azt az útvonalat, miként bemutatja Párizst. De éppen ilyen utazásos dolgok miatt járnám be Amszterdamot (Csillagainkban a hiba) Edward herceg szigete (Anne), Svédország (Az ember, akit Ovénak hívnak) és még annyi más csodás helyet. Mondhatni tű van a bugyimban, olykor már annyira nekilódulnék a világnak. (Valószínűleg a festészet is egyszer jobban fog vonzani, főleg ha több ilyen témájú könyvet olvasok a jövőben. Eddig egyet olvastam festői vonatkozásban, de már sajnos nem emlékszem rá. Viszont régóta tervben van a Moulin Rouge könyv, A jácintkék ruhás lány újraolvasása (igen, erre nem emlékszem egyáltalán) a Dallos féle Munkácsy könyvek, a Leány gyöngy fülbevalóval és még sorolhatnám ítéletidőig.)
Rövidre zárva: ha nagyon szeretnék, még tovább is lehetne pedzegetni a fenti témákat, de már így is átcsúszott decemberre ez a bejegyzés egy jó kis száraz köhögéses megfázásnak köszönhetően, így remélem kedvcsinálóként megállja a helyét, hogy belemerüljetek a történetmesélés további kategóriáiba.
