Az a helyzet, hogy mostanság nincs türelmem és főleg nem energiám egykönyves hosszas bejegyzéseket írni, hiszen az előző hónapban még olvasni se volt nagyon időm, nemhogy írni róluk. Így most pótolva a lemaradást, inkább pár soros morzsákat hintenék el.
Tavaly nyáron éppen arról számoltam be, hogy pont ezt az évszakot szoktam az újraolvasásoknak szentelni, mert a meleg hatására betompulok és ezt a tompaságot még a klíma sem képes kompenzálni. Tudjuk, hogy a kivétel erősíti a szabályt, így tipikusan ez a nyár nem éppen az újraolvasásoknak kedvez.
Jessica Sorensen: The Redemption of Callie & Kayden: A könyv, amire azt mondom, hogy nehezen tudom azt tolerálni, ha egy csávó sokat nyafog. És főleg, ha mindezt azért, hogy a lánynak "kedvezzen", mert nem akarja bántani, hisz fontos neki, de közben vonzódik hozzá, nem tud neki ellenállni, és folyton csak őrlődik magában, mit is tegyen, mert ha közel kerül a lányhoz, akkor csak szenvedés lesz belőle, ha meg távol van, akkor is. WTF? Where is The Food? Igazi sok hűhó semmiért, nem mellesleg nem is történik igazán semmi érdemleges. Mindenki szenved és őrlődik, mert nem tudnak döntést hozni, amivel totál feleslegesen nyújtják a sztorit. Őszintén szólva csak a mellékszereplők miatt olvastam végig, mert ők nekem érdekesebbek a főszereplőkhöz képest, nem mellesleg érdekelt a végkimenetel, illetve nagyon bíztam benne, hogy a végére hátha történik egy hangyabokányi említésre méltó dolog, de igazából csak a nyilvánvalók bontakoztak ki, amire mindenki számított az első kötet óta. Mivel angolul olvastam, így annyi pozitívumot mindenképpen megemlítenék, hogy nyelvgyakorlásnak éppen megfelelt.
Meg Cabot: The Princess Diaries 5. – Princess in Pink: Hamvas tinédzserként rajongtam a sorozatért, - ezért a kötetért különösen - és főleg Michael-ért. A geek fiú, aki nemcsak okos, de zenél is, nem mellesleg sötét haja van. Ifjonc koromban meglehetősen bomoltam ezért a stílusért, aztán eltelt majd 10 év, mire megérett az újraolvasás. A bennem élő tinilány szívét még mindig megdobogtatja Moscovitz úrfi, azonban komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mit is szerettem annyira ebben a sorozatban. Mia éjjel-nappal nyavalyog és a jelen kötetben az a legnagyobb problémája, hogy nem tud elmenni a bálba... No komment. Kacarászásból jeles, Grandmére továbbra is egy badass, azonban a konfliktusforrások a sztoriban valahogy nekem... gyengék.
Bajnóczi Beatrix – Haavisto Kirsi: Színes kérdések és válaszok angol nyelvből: Nyelvvizsgára való felkészüléshez tökéletes, jó kis gyakorlókérdések vannak benne, illetve a szószedet is abszolút átlátható. Nyilván vannak köztük olyan kifejezések, amiket már ismertem, de annyi baj legyen. Ha nem sikerül a nyelvvizsga, kézbe veszem újra.
Jodi Picoult: Sorsfordítók: Körülbelül millió évvel ezelőtt olvastam angolul - akkor éltem a hírhedt Jodi Picoult mániámat - és ezt azóta el akartam olvasni magyarul, mikor még azt sem tudtam, hogy kiadják, bár eléggé bíztam benne. Mindig is szerettem Picoult könyveinél, hogy több szálon vezeti a történetet. Jó érzés magyarul is belekuckózni ebbe az ismerős történetbe, Emily-t továbbra is utálom, képtelen vagyok megérteni, hogy miért nem tudja elmondani a problémáit, ahelyett, hogy csak tépelődik magában. Annyival másabb lehetne a világ, ha a problémákról ténylegesen beszélnénk, nemcsak a szőnyeg alá söpörnénk és nem foglalkoznánk velük... ha egymáshoz beszélnénk, nem pedig egymásról.
Gillian Flynn: Holtodiglan: Annyira beteg és zseniális, hogy az már jó. Csak nem éppen nekem. Nyilván nem a könyvvel van gond, hanem inkább velem, aki kevésbé tudja megemészteni az ehhez hasonló történeteket. Ámbár egyszer még tuti nekiesek film formájában.
Tele van jó kis fordulatokkal, amikre nem igazán lehet számítani. Meglepő, ez a fordulatosság, bár az első részben szerintem egészen vontatott a cselekmény, de a második résztől nagyon bepörög és ahogy felvázolta az egész szituációt, durván beteges. Azonban ezt a nyomasztó érzést nehezen tudom elviselni, amikor érzem, hogy a mellkasomat folyamatosan passzírozza ez a megfejthetetlen borzalom, ahogy egyre jobban eluralkodik a gyomorból eredő utálat a szereplők irányába, és leginkább a Jófej Csaj iránt. Kivétel nélkül utáltam az összes szereplőt, de mégis a tálalás élvezhetővé alakította ezt a precízen rohadék álláspontot. Kíváncsi vagyok, hogy GF többi története is hasonlóan drasztikus-e.
David Nicholls: Egy nap: Többnyire tartom magam a nézetemhez, mi szerint először a könyv, aztán a film, de hát a kivétel ezúttal is erősíti a szabályt. Viszont előnnyel indultam olyan tekintetben, hogy olyan régen láttam már a filmet, hogy csak Anne Hathaway és Jim Sturgess maradt meg belőle és a jóleső érzés, hogy én bizony szeretem ezt a történetet. Nem mellesleg a belső mozimon végig ők játszották a főszerepet, de ez legyen a legkevesebb.
Szerettem a főszereplőket. Nemcsak az egyiket, hanem mind a kettőt. Ilyet is ritkán tapasztalok. De főként Emmát csíptem, még ha volt is egy húzása, amiért egy hangyalépésnyi időre kiábrándultam belőle. Tetszett, hogy Nicholls milyen jól, karakteresen, egyfajta oda-vissza folyammal építette fel a történetet. Hogy mind a két szereplő megélt hasonló dolgokat. Még ha az elején Emma dolgozott étteremben, végül Dex is megtapasztalta a vendéglátóipar légkörét. Mindketten belecsöppentek a sikeres életbe, de másként is élték meg azt. Dexternek könnyen jött a siker, és még könnyebben el is veszítette azt, míg Em nemcsak küzdött érte, de meg is tartotta azt, nem élt vissza vele, mint a barátja. Kedvenc könyves párosaim tárháza ezennel újabb állandó tagokkal bővült.
