Leiner Laura történetei történetesen nem arról híresek, hogy a világot lehet velük megváltani. Ettől függetlenül mégis sokan szeretik őket. Többnyire ezekből az elemekből lehet felépíteni történeteit: bolondabbnál bolondabb mellékszereplők, a főszereplő lány hozzájuk képest mindig normális - egy-két makkanásától eltekintve - és a fiú, aki kb minden második lánynak az álma a könyv leírása alapján. Ehhez hozzávehetjük még a különböző vicces helyzeteket és beszólásokat, majd az adott kötet utolsó oldala gyakran egy olyan csavarral zárul, mely hatására a kedves olvasóból előbukkan az olvasók veszedelmes vérsünije, és csak ezt kérdezgetjük hónapokig, míg meg nem jelenik a folytatás: Hogy lehet ezt így lezárni??? Csatabárd és egyéb kegyetlen kínzó eszközök jelennek meg a lelki szemeink előtt, melyeket egy rövid időre félreteszünk - hisz megjelent az újabb kötet - aztán kezdődik minden elölről. Utoljára ilyet Görgey Etelka esetében éreztem a Csodaidők tetralógiánál.
Alapvetően azért is szeretem Laura könyveit - tisztelet a kivételnek - mert segít kiszállni a mindennapos mókuskerékből, szórakoztat, teljes mértékben kikapcsolja az agyamat és képes elérni azt nálam, hogy a háttérben, de mégis ott legyek a szereplőkkel. Olyan, mintha én magam is szerepeltetve lennék, csak éppen nem említenek meg. Vagy csak szimplán megfeledkeznek rólam. De nem is ez a lényeg. Szóval ez történt most a Hullócsillag esetében is: teljes mértékben kikapcsolt - egyszer még a buszról is elfelejtkeztem leszállni - megnevettetett és valahol elhitette velem, hogy én is ott mászkálok a szereplőkkel London utcáin, még ha tudom is valahol jó mélyen tudat alatt, hogy valójában egész végig a Beaverfield-Szeged járaton zötykölődtem, vagy az ágyamban döglődtem próbálva elterelni a figyelmemet a kánikuláról.
Bírom azt, hogy még ha nem is igazán én vagyok a célközönség, mégis úgy tudja megfogalmazni a mondandóját, hogy úgy érezzem, nekem ír. Nem azt mondom, hogy újra szeretném átélni a gimnazista éveket (még mit nem) és még azt se, hogy énekesi karrierre vágyom. De őszintén szólva nagyon szeretem a humorát és elvakult módon marhára tudom értékelni, hogy a karaktereit a legtöbb esetben úgy építi fel, hogy tudjak velük azonosulni. Mármint ízlés tekintetében. The Beatles... Ramones... RHCP... könyvek... Jane Austen... Oasis... Wonderwall... Nirvana... Anne Shirley... Párizs... zene és könyvek már-már töménytelen mennyiségben, és elég sokszor olyan értékeket közvetítenek a karakterei, melyekkel én is egyet tudok érteni. Nyilván van kivétel, de azt most inkább elengedem. És valamilyen varázslat hatására elérte nálam, hogy izguljak a szereplőiért. Epekedve vártam, hogy Cortez mikor cseréli már le a deszkás csukáját tornacipőre. Sokat csóváltam a fejem, hogy Zsófi még mindig nem jön rá, hogy neki nem is Anthony Kiedis kell, hanem valójában Szasza. Az Abbey Road-on sétáltam én is, hogy a kultikus helyen lőhessek fotót. Reméltem, hogy Rami le fog szakadni Edináék társaságáról. Átéltem milyen is az, amikor el tudok énekelni egy dalt tisztán Bekiként (még ha ezt a valóságban soha nem is sikerült megvalósítanom 15 év zenei képzés ellenére sem). Még ha olvasóként is, de bepillantást nyerhettem olyan történésekbe, amelyek akár velem is megtörténhettek volna ifjoncként.
Szeretem, hogy magyar dolgokat helyez előtérbe a magyar közönség számára. (Kivétel a Remek! esetében, amit azóta se tudok hova tenni. Külföldi nevek, de mégis magyar helyszínek... én mondom, zavart érzek az erőtérben.) Nyilván a globalizáció miatt olyan dolgokat mint lásd Coca-Cola és McDonalds kikerülhetetlenek, hiszen a mai tinik - akik az elsődleges célközönség - ezeket kapják anyatej helyett, így érthető módon nehézkes kikerülni. Díjazom, hogy egy egészen rövid idő alatt valami olyat valósított meg a magyar ifjúsági irodalom berkeiben, amire ez a kortárs szegmens egy ideje már váratott magára. J.K. Rowling, Meg Cabot, Suzanne Collins mind-mind olyan író, akiket főként sorozataik tették ismertté és változást idéztek elő az ifjúsági irodalomban. Akadtak bírálóik és elismerőik egyaránt, és róluk sem állították soha, hogy tökéleteset alkottak. Közel sem. Leiner Lauránál is hasonló a helyzet. Pozitív és negatív kritikák éppúgy érik, és ő sem alkotott makulátlant a könyveivel. Nála is - hasonlóan mint elődeinél - ugyanúgy vannak hibák kisebb és nagyobb mértékben egyaránt. Azonban el kell ismerni, hogy egy dologban kiemelkedőt alkotott: változást eszközölt a magyar kortárs ifjúsági irodalomban. És én ezért, csak örülni tudok a munkájának.
Képek forrása: pinterest.com
Bírom azt, hogy még ha nem is igazán én vagyok a célközönség, mégis úgy tudja megfogalmazni a mondandóját, hogy úgy érezzem, nekem ír. Nem azt mondom, hogy újra szeretném átélni a gimnazista éveket (még mit nem) és még azt se, hogy énekesi karrierre vágyom. De őszintén szólva nagyon szeretem a humorát és elvakult módon marhára tudom értékelni, hogy a karaktereit a legtöbb esetben úgy építi fel, hogy tudjak velük azonosulni. Mármint ízlés tekintetében. The Beatles... Ramones... RHCP... könyvek... Jane Austen... Oasis... Wonderwall... Nirvana... Anne Shirley... Párizs... zene és könyvek már-már töménytelen mennyiségben, és elég sokszor olyan értékeket közvetítenek a karakterei, melyekkel én is egyet tudok érteni. Nyilván van kivétel, de azt most inkább elengedem. És valamilyen varázslat hatására elérte nálam, hogy izguljak a szereplőiért. Epekedve vártam, hogy Cortez mikor cseréli már le a deszkás csukáját tornacipőre. Sokat csóváltam a fejem, hogy Zsófi még mindig nem jön rá, hogy neki nem is Anthony Kiedis kell, hanem valójában Szasza. Az Abbey Road-on sétáltam én is, hogy a kultikus helyen lőhessek fotót. Reméltem, hogy Rami le fog szakadni Edináék társaságáról. Átéltem milyen is az, amikor el tudok énekelni egy dalt tisztán Bekiként (még ha ezt a valóságban soha nem is sikerült megvalósítanom 15 év zenei képzés ellenére sem). Még ha olvasóként is, de bepillantást nyerhettem olyan történésekbe, amelyek akár velem is megtörténhettek volna ifjoncként.
Szeretem, hogy magyar dolgokat helyez előtérbe a magyar közönség számára. (Kivétel a Remek! esetében, amit azóta se tudok hova tenni. Külföldi nevek, de mégis magyar helyszínek... én mondom, zavart érzek az erőtérben.) Nyilván a globalizáció miatt olyan dolgokat mint lásd Coca-Cola és McDonalds kikerülhetetlenek, hiszen a mai tinik - akik az elsődleges célközönség - ezeket kapják anyatej helyett, így érthető módon nehézkes kikerülni. Díjazom, hogy egy egészen rövid idő alatt valami olyat valósított meg a magyar ifjúsági irodalom berkeiben, amire ez a kortárs szegmens egy ideje már váratott magára. J.K. Rowling, Meg Cabot, Suzanne Collins mind-mind olyan író, akiket főként sorozataik tették ismertté és változást idéztek elő az ifjúsági irodalomban. Akadtak bírálóik és elismerőik egyaránt, és róluk sem állították soha, hogy tökéleteset alkottak. Közel sem. Leiner Lauránál is hasonló a helyzet. Pozitív és negatív kritikák éppúgy érik, és ő sem alkotott makulátlant a könyveivel. Nála is - hasonlóan mint elődeinél - ugyanúgy vannak hibák kisebb és nagyobb mértékben egyaránt. Azonban el kell ismerni, hogy egy dologban kiemelkedőt alkotott: változást eszközölt a magyar kortárs ifjúsági irodalomban. És én ezért, csak örülni tudok a munkájának.
Képek forrása: pinterest.com
