Töredelmesen és őszintén bevallom: ez az első olyan értékelés féleségem könyvről, aminél körbekeringtem a többi blogger bejegyzéseit, hogy nekik mi is volt a véleményük A pótkerékről. Mondhatni khm... egészen szélsőséges véleményeket olvastam, ezekre visszatérnék később. Tulajdonképpen már bő egy hónapja befejeztem Kody Keplinger könyvét, de őszintén szólva nem igazán tudok tőle szabadulni. Félre ne értse senki: nem tartom egy világrengető alkotásnak, molyon is ennyit írtam róla: egynek elmegy és ezt az állításomat tartom is. Azonban az utóbbi héten sokszor eszembe jutott a sztori, már-már annyiszor, hogy újrakezdtem. Először magyarul. Aztán megnéztem a filmet - ég és föld a kettő, mint azt megszokhattuk - és most angolul gyűröm a történetet. Egyébként meg: spoiler-gyanús értékelés következik.
Hasonló sztorit milliót olvastunk már: kevésbé népszerű lány hirtelen közös munkára kényszerül az utálat tárgyával - aki nem mellesleg egy görög isten - és nyilván a legtöbb nőnemű lény bele van habarodva az említett úriemberbe, akit csak illessünk a hímringyó címkével a könyvhöz mérten. Az illusztrált srác - Wesley Rush - nyilván gazdag, természetesen magas, a csajok lesik minden mozdulatát, és bármilyen hihetetlen, ez az úriember az a fajta, aki tök mindegy milyen külső adottságokkal rendelkezik egy nőnemű lény, ő akkor is megfekteti, válogatás nélkül. Aztán itt van az E/1-ben mesélő főszereplő Bianca Piper. Alacsony, cinikus, göndör hajú és egyben kövér lány - itt jegyezném meg, hogy egyetlen utalás volt a történetben arra, hogy plusz kilókkal rendelkezne a hölgyemény, de az is a vastag combokat illette. Se toka, se dudahas, se semmi ilyen. És mivel a lányok kritikusabbak önmagukkal szemben, én még azt sem hiszem el, hogy annyira nagyon sonkás lenne a csülke eme mesélőnek.
Alapvetően nem mondom, hogy rossz sztori ez, mert a téma megragadását tekintve egészen elöl fut a YA olvasmányaim között, de vannak dolgok, amik mellett nem nagyon tudok elmenni olvasható megfogalmazás nélkül. Két és fél dolgot emelnék ki, de ebből az a bizonyos fél szervesen kapcsolódik az első ponthoz.
Az egyik problémám akkor jelentkezett, amikor magyarul olvastam a sztorit. Számos bloggerina írt arról, hogy woooooowwwww, de milyen szenzációsan és lenyűgözően fantasztikus az a cinizmus, ami Bianca Piper szájából elhangzik. Hát... nyilván velem van a baj, de magyarul csak a zárójeles megjegyzéseknél jött át a szarkazmus és ott tényleg nevettem. És mi van az egyéb helyekkel? Nuku. Null. Zero. Semmi. Ellenben most, hogy angolra váltottam, hiába olvastam már azokat a szituációkat és hiába léptem át rajtuk gyorsan, az egész átkonvertálódott annak köszönhetően, hogy eredetiben olvasom a történetet. Mivel ismerem mind az originál, mind a fordított verziót is, így meggyőződésemmé vált, hogy ha a fordításra még szántak volna egy kis hangyabokányi időt, sokkal jobban ki lehetett volna emelni a szarkasztikus, cinikus és egyéb kacagástól fetrengős jeleneteket. És igen, most jött el a fél ideje: éppen azért, hogy nem jön be a magyar fordítás, képtelen vagyok megbékélni a Méhecském megszólítással sem. Egyáltalán nem kelt bennem jó érzést ez a becéző formula, nem tudom elképzelni, hogy ez valakinek kedves lenne.
Másrészről... sok helyen olvastam, ahogyan megbélyegezett helyzetbe kerültek a karakterek. Csak néhány a sokból a teljesség igénye nélkül:
- Egyáltalán nem valósághű a történet, mert egy ilyen görög isten nem jöhet össze egy Duff kategóriás csajjal, mert az élet nem így működik. (Erre van ellenpéldám közvetlenül a munkahelyemről, de ennek a történetnek nem itt a helye.)
- Bianca ne legyen büszke arra, hogy 14 évesen vesztette el a szüzességét.
- Milyen csávó az olyan, aki bárkit képes megfektetni?
- stb.
Mivel könyvről és fiktív karakterekről van szó, így nem akarom hangsúlyozni, mennyire banális dolog az, amikor olyanokról alkotunk elítélő véleményt, akik nem is valós karakterek. Meg ott szerintem már alapból baj van, ha már az élettelenekről is rossz véleményt alakítunk ki. Egyébként meg a könyv elejétől nézve egészen jó kis fejlődésen megy át mind Wesley, mind Bianca jelleme. Az alap címkék megmaradnak: görög isten, jó csávó, szarkasztikus, lojális, viszont, ha jól megnézzük, a sztori elején még eléggé a felszín dominált - Wesley is amiatt szólította meg Biancát, hogy közelebb kerülhessen annak dögös barátnőihez egy jó kis numera reményében... nem újdonság, láttunk már olyan fiúkat - nem is egyet - akik előszeretettel hajtanak az egyalkalmas légyottokra, mondván: ez csak szex. Én őszintén szólva nem csodálom, hogy - még ha elméletben is - de megfektette Biancát, még ha nem is az a tipikus csaj, akikkel többnyire ágyba bonyolódik. Semmi érzelem, mindenféle kötöttségektől mentes. Valami ilyesmit akart Bianca is megvalósítani az elején, Wesleynél meg ez volt az alapállapot.. Csak nyilván aztán más lett belőle, mint ahogy azt eredetileg akarták mind a ketten. Éppen emiatt tartom valóságosabbnak a kapcsolatukat, mint más könyves párok esetében, hiszen mind a két félnek túl kellett lépnie a saját kis felépített ítélethalmazán és meglátni, hogy bakker, ennek még értékei is vannak, nemcsak ítéletei. A hímringyóról kiderült, hogy igazából egy magányos fazon, a Duff-ól pedig kiderült, nem is annyira pótkerék, mint azt gondolták az elején.
Továbbra is azt mondom: egynek elmegy. Viszont részemről hatalmas nagy riszpekt azért, ahogyan a karakterek túllépnek az ítélkezésen és megpróbálják elsajátítani az ismeret varázsát. Ritka tanulság ez a YA-k esetében.
