Az utóbbi hónapokban - de akár években is gondolkodhatunk - olyan, mintha az életem egy irányba mutatna. Minden tapasztalat, a legtöbb gondolat és érzés azonos ösvény felé vezet. Őszintén írom, legtöbbször szívesen kikerülgetném, hogy makacsságomban megtaláljam a magam útját. Igyekszem eközben nem ellébecolni az időmet, hanem tartalmasan kitölteni azt, de valami szokás szerint mindig közbekiabál és eltereli a bennem lévő megmaradt akaratot. Erőlködöm és erőlködöm, kifutok a magamnak bekalkulált "ideális" időből, aztán csodálkozom, hogy csak panaszkodni tudok. Kesergek azokon a dolgokon, amiken magam is tudnék változtatni, hiszen tudom magamról, nem ilyen vagyok. Aztán szokás szerint elindulok visszafelé az ösvényen, mert belátom: ketten mindig és minden sokkal viselhetőbb volt a múltban, és ez nincs másképpen a jelenben sem.
Kevesebbet kellene gondolnom magamról, de mégis többet feltételezek. Amatőr hiba, amibe örökösen belebukom. Törhetetlennek tűnő láncként szorul egyre jobban és jobban a csuklómra, hogy nem tudok szabadulni ettől az örökös hibától. Egy utat keresek, de berögzülten menet közben jobbra és balra tekintgetek, és nem azért, hogy megbizonyosodjam nem jönnek-e az ellenkező irányokból. Minden másra pillogok, csak a célfüggvényre nem. Az örökös forgolódással elbizonytalanodik a figyelmem, megszállnak más gondolatok, és nem veszem észre, hogy már régen elindultam egy másik, jónak tűnő ösvényen. Szem elől tévesztem a célt, hogy aztán egy teljesen új végállomáson kössek ki. Olyan helyre, ahova egyáltalán nem terveztem menni.
Sokat kifejez ez a mondat számomra: mindent tudok észből, túl keveset szívből. És az a kevés is, amit szívből tudok, elégnek kellene, hogy legyen, de jelenleg úgy tűnik, nem az. Hangosan akarom kiáltani, hogy az Egyben bízom egyedül, de mégis megretten a szívem a szabadon kiáltás gondolatától. Vágyom a szívem átformálására, de a szabadságot eltorlaszoló gát még nem épült le egészen. Ég bennem a bizonyítási vágy, hogy megmutassam fantasztikusnak tartott képességeim és szentimentális lényem, közben többször felteszem magamnak a kérdést: kinek akarok megfelelni? Magamnak? Gének? Másoknak? Istennek? Végül megint értetlenül nézek magam elé, hiszen látom, tudom, tapasztalom, már-már szagról felismerem és kitapintom ezt a bizonyost, pedig nagyon kevés dologban vagyok biztos. Valójában azt az egyet három szóval ki tudom fejezni: feltétel nélkül szeretnek. Engem, téged. Mindenkit. Nem a képességeimért, vagy a képességeidért sem a szemünk színéért. Nem azon múlik az elfogadtatásod, hogy éppen milyen lábbal keltél fel: akkor is ok nélkül szeretnek, ha éppen nem akartál egy tarajos punk mellé leülni a buszon, még ha csak ott volt az egyedüli szabad hely. Neked kell megküzdened és elfogadnod a sajátod és mások értékességét, ez az, ami rajtad áll. Mert szeretett ember vagy te is és a körülöttünk lélegzők egyaránt. És ennek az elfogadásnak, ennek a feltétel nélküli állapotnak látható nyoma van. Amint megérted és megérzed, formáló hatása van. Mert nem mindegy, hogy egy merev változatlan Lego darab vagy a hétköznapokban, vagy egy gyurma, ami ellenállás nélkül hagyja, hogy az Alkotó megformálhassa. Ez a feltétel nélküli szeretet, ami formálja az életem, még ha gyakran én vagyok a legnagyobb akadályozója a saját fejlődésemnek.
