html

2014/05/23

megmutatnám...

... a szívemet, ha hagyni tudnám.

Újabban ambivalens érzések tárházának érzem a mindennapjaimat, olyan, mintha egy gát lenne a szívem és a lényem között, és azt tapasztalom, hogy ők ketten ebben a helyzetben nem igazán akarnak meglenni egymással harmóniában.

Hónapok óta hordozom magamban és piszkozatként ezt a bejegyzést. Időről-időre, olykor csak pár perc erejéig visszatérek ebbe a porhalmazba, és nekikezdek a virtuális máskor pedig tényleges portalanításnak. Valahogy azt látom, sose jutok a végére, és ötletem sincs miért, de nem tudok megszabadulni dolgoktól. Akarok is meg nem is. Szeretnék is meg nem is. Ragaszkodom is meg nem is. És az egészben talán az a legszörnyűbb, hogy tisztában vagyok vele, mennyire szükséges lenne ez a szellemi lomtalanítás, de egyszerűen nem tudom összetörni a saját magam által épített akadálypályát, mert elfelejtettem a lépéseket, ahogyan kialakult ez a monstrum. Szívesen kihajítanék az önhittségtől kezdve sok-sok mindent, hogy aztán a gát megszüntetésével teret engedjek valami másnak. Ami jobb, ami tisztább, hogy vízként áradhasson az az egyszerű érzés, amivel nem kell heteken és hónapokon át küzdeni, hogy aztán kimerülten feladjam, és elismerjem: nincs igazam. Már megint.

Gyöngeségemben sokszor megőrülök saját magamtól. Elhiszem, hogy csak nekem lehet igazam, és képtelen vagyok elfogadni a tényt; igen, másnak is lehet véleménye, jó gondolata, érvrendszere, vagy éppen egy olyan szokásrendszere, ami akár jó is lehet. Jane Austen fogalmazza meg ezt talán legjobban a Meggyőző érvekben: Az egyik ember szokásai éppúgy jók, mint a másikéi, de mind a magunkét szeretjük a legjobban. Ó igen, hogy mennyire szeretem a saját dolgaimat, és mennyire jó lenne, ha tudatosítanám a kis tökfejemben, hogy a többi szereplőé is ugyanolyan jó, mint az enyém, hiszen egyenlőek vagyunk. Nem vagyok több, nem vagyok kevesebb, mint bárki más ezen a földön, és nem is érdemlek semmiféle dicséretet - még ha sokszor az a bizonyos undok hang el is hiteti velem az ellenkezőjét.

A legnagyobb hibát nem a fejemben, hanem a szívem állapotában érzem. Még ha hivatalosan izmokból  is épülök fel, valahogy a gyakorlatban sokkal inkább látom egy könnyű, de mégis sziklává keményedett földdarabnak szívemet. Érzelmeim ide-oda cikáznak, mint azok a kavicsok, melyekbe úton-útfélen belebotlik a cipőnk orra. Olykor direkt, máskor véletlen. Kanyargok össze és vissza, és nem találom a valós megnyugvást, megpróbálok önmagam orvosa lenni, de hiába, nem megy. Néha meglocsolom ezt a kemény földdarabot egy pohár vízzel, aztán újra kiteszem a száraz halálnak.

Körülnézek a világban, és valahogy mindenben kivetnivalót találok. Mindenben és mindenkiben, ismert dolgokban és ismeretlenekben egyaránt. Megbántok másokat, és elhiszem, hogy mindenki csak bántani akar. Olyan érzelmeknek engedek szabad utat, melyeket még csak hírből se akartam megismerni. Nem merek túlpillantani a látottakon, mert a végén meglátok mindent, amit a rossz lencsén keresztül hamisnak szemléltem. Elhitetem magammal, hogy az eszemmel mindent tudok, aztán döbbenten tapasztalom, hogy a szívem nem egy formálható közeg, mint amilyennek szeretném, hanem kemény és feszes, könnyen törik. Pedig azt szeretném leginkább, ha puha lenne, és ebben a formálhatóságban élne, amit ha vízzel átitatnak, új életre kel. Ami tud szeretni, merni, élni, remélni, érezni, hogy ne egy száraz pusztaságban porladjon. Nehezen tudom elfogadni, de saját fejlődésem legnagyobb akadályozója vagyok.








Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése