Ez az a könyv…
- … amelynek a létezéséről sem tudtam – egészen a filmtrailer-ig borzasztóan várom
- … aminek borítója hívogató kék
- … amihez határozott elvárásokkal kezdtem neki
- … aminek a stílusa erősen meglepett
- … amihez gondolatban újra és újra visszatérek több nappal a befejezés után is. Ezért is akarok egy hosszabb lélegzetvételű véleményt kreálni róla.
A rákkal és a rákról szóló YA könyvek rendre megtalálnak, nem tudok mit tenni, és nem is bánom, sőt valamilyen okból kifolyólag ezek a történetek megfognak. Olvasom, érdekel, és egyre jobban elmerülök bennük, bár alapvetően nem igénylem a YA bélyeget, jobbára kikerülöm, ha tehetem.
Ha valaki egy kis vidám olvasnivalóra vágyik, akkor csak egyet tudok ajánlani: ne ebbe kezdjen bele. Jó könyv, jó stílussal, sok-sok jó gondolattal, szarkazmussal és iróniával, érdekes szereplőkkel, de olyan szomorúság bújik meg a sorok között, ami azért nyomot hagy. Nemcsak a sorok között, hanem úgy egyáltalán bennünk is. Rengeteg érzelmet futtat végig az emberen, és nem tudom ki hogy van vele, de ez a kötet tipikusan olyan volt, amit nem akartam lerakni, mert a végén még a szereplők valami olyat csinálnak, amitől véglegesen is lemaradva érezném magamat. Szerettem olvasni: buszon, árnyékszéken, otthon, íróasztalnál, lábat felpakolva, vagy éppen ide-oda kacsintgatva. Valójában úgy fogott meg, hogy közben nem akartam rabbá válni.
Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban és én hálás vagyok érte.
Legalább egy hét eltelt azóta, hogy befejeztem ezt a regényt, de újra és újra azon kapom magam, hogy gondolatban a szereplőknél járok. Ambivalens érzések kavarognak bennem, mert egyszerre utálom és szeretem a történetet. Néha még a szereplőkkel is így vagyok, de ez csak a gyenge pillanataimban következik be. Hazel Grace Lancaster – aki nekem fejben csak Lannister – és Augustus Waters – nevezzük csak August-ként – vicces, és elgondolkodtató szereplők, akikről úgy gondolom - még ha egy kitalált karakterekről is van szó – érdemes rájuk figyelni. Arra amit mondanak, ahogyan viselkednek, és arra, ahogy nem akarják magukat sajnáltatni. Oké, hogy ott a betegségük, de nem arra vágynak, hogy szó szerint a rák bélyegezze meg őket. Nem jár ezért nekik semmiféle prémium. Ugyanúgy élni akarnak, vannak vágyaik, érzéseik, álmaik, azon túl nem különböznek a többi embertől, hogy rajtuk a betegségük külső tünetekkel is együtt jár. És megküzdeni a saját - vagy éppen hozzánk közel álló – halálának gondolatával tinédzserként? Nem árulok zsákba macskát, ha azt mondom; irdatlanul nehéz. Egészen addig távoli, messzi dolognak tűnik, amíg nem testközelből tudod szemlélni a dolgokat. Emlékszem, még tinédzser voltam, amikor az egyik közeli rokonunknál rákot diagnosztizáltak. Napokig – vagy inkább hetekig – fel sem fogtam igazán, hogy mindez mivel jár együtt. Lement a műtét, elmentünk látogatóba, és valahogy akkor tudatosult minden – nemcsak amiatt mert megváltozott a kinézete a kemó miatt, hanem úgy egyáltalán. Az a vérfagyasztó hangulat, ami körbelengte a szobát. Sírni akartam, és nehezen tudtam visszafogni magam, és akkor változott meg minden, mikor engem szólítottak meg, hogy mondjak valamit. Akkor tudatosult, hogy akiknél rákot, vagy egyéb daganatos betegséget diagnosztizáltak, nem arra a rákprémiumra várnak, hogy mindent megkapjanak, amire csak vágynak vagy azt, amiről a külső szemlélők azt hiszik, hogy vágynak. Inkább azt a tényleges prémiumot szeretnék átélni, amikor nem betegként tekintenek rájuk, hanem ugyanolyan emberként. Emlékszem, mennyit segített ez a hozzáállás az én betegemnek is. Ugyanúgy akarnak élni, mint a betegség előtt, még ha időközben korlátok közé is kerültek. Nyilván vannak kivételek, vagy éppen ők a kivételek? Hagyjuk meg magunknak a döntési lehetőséget. Oké?
A halál mellékhatásai: depresszió, magány, fájdalom, harag
Köszönöm a könyvet a GABO kiadónak. Igényelhetné(n)k még több John Greent?
