J. R. R. Tolkien - A Gyűrűk Ura

Sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e egyáltalán erről az élményemről, és eredetileg a nem mellett döntöttem, mondván úgyis elkövették korábban előttem nálamnál sokkal okosabb és talpraesettebb emberek is. De aztán egy – pontosabban kettő - mozijegynek köszönhetően sok minden megváltozott. Ez a mozijegy hozta azt, hogy a hétvégét Pesten tölthettük, megtekinthettem a Hobbit első bővített felét VIP vetítésen, hallhattam sokat Tolkien munkásságáról, véletlenül nekimentem Ted Nashmit-nek, valamint Szirmai Gergely uraságot is hallhattam nemcsak videón keresztül. Kevesebb tinilány visításnak jobban örültem volna, de így sem volt rossz. Szóval miután a hétvégén Pesten jártunk a Tolkien napon, elfogott az Egy-láz, és azt mondtam, miért is ne, írjunk erről. Előre leszegezem, hogy bizonyos tekintetben, de elfogult bejegyzés készülődik a klaviatúrán. Nyilván nem fogok mindenről írni, de egy tuti: erről a történetről, bármikor képes vagyok beszélni. 

Elolvastam. Újra. Botrányosan szerettem. Tulajdonképpen nem tudok – és valahol nem is akarok – elszakadni ettől a történettől. Még azt is szeretem, ahogy vonulnak benne sok-sok oldalon keresztül. Tudom, sokan panaszkodnak rá, hogy minek, meg különben is halál uncsi, de én úgy vagyok ezzel, hogy tök jó, menjenek csak, addig is nem kell kiszakadni abból a történetből, amibe élvezet belesüppedni. Kényelmes kis fotel ez a világ, amiben bármelyik alkalommal szívesen elhelyezkedem. Ha úgy adódik olvasom, de előszeretettel hallgatom és nézem a történethez tartozó különböző médiumokat. Bármilyen formában tudom élvezni. (Bár kétségtelen, hogy meghallgatnék egy „rendes” hangoskönyv verziót is, nemcsak egy kazettáról digitalizált, meg nem mondom hány tekercses verziót.) Nem mellesleg a lassúságról: még ha a második kötetet tartom a leggyengébbnek a trilógiából, mégis a legélvezetesebbnek az entek tötymörgését tartom. Lassúságuk már-már fárasztó lehet sokaknak, de egyet értek Szilszakállal: vannak helyzetek, amikor teljesen felesleges kapkodni, és különben is, minek rohanni, hiszen bőven ráérünk még. És szerintem hihetetlenül bájos, ahogyan Szilszakáll egy társ után vágyik. Hiszen, mindannyian várunk rá, nem?

Bevallom őszintén, amikor először olvastam, nem éltem át annyira a történetet, mint ahogyan az utóbbi években bekövetkezett. Valószínűleg nem voltam elég érett a történet megértéséhez. Nem is csoda, általános iskolás voltam, és a kis tökfejemet teljes mértékben áthatotta a Harry Potter-láz. Mindent történetet, amit olvastam, HP-ben mértem. Túl kicsi voltam, és túlságosan egy önállósított bolygó lakosaként életem ahhoz, hogy értékelni tudjam a könyvben megjelenő szimbólumokat és utalásokat. Rosszkor voltam rossz helyen, mint ahogy azt mondani szokás. Őszintén megvallva, olyan kapcsolatom volt ezzel a trilógiával, amit 13 éves fejjel egyfajta tiszteletként definiálnék, de nem volt bennem rajongás, és mérhetetlen vágy az iránt, hogy újraolvashassam. Aztán az évek múlásával ez a helyzet átalakult, hiszen a tisztelet mellett a szeretet és a rajongás is gyökeret eresztett. Valahogy ahhoz a közhelyhez hasonlítanám ezt az állapotot, amikor azzal a szöveggel élünk, hogy vannak dolgok, amikre megéri várni. És még ha közhely is ez a mondat, de jelen esetben egyet értek vele, hiszen úgy látom, hogy egy egész életre szóló kalandba helyezett bele az író, amiből nem egyhamar fogok kiköltözni.

Mindenképpen a szerző erősségének könyvelem el, ahogyan kialakította ezt a szövevényes eredettörténetet, amit egy erős várhoz tudnék leginkább hasonlítani. Lehet ide menekülni, hiszen biztos talajra épült, éppen ezért biztonságot találunk ebben a közegben. Nem sok olyan író munkásságához volt eddig szerencsém, mint J. R. R., az az John Ronald Reuel Tolkien, aki mindent, szóval tényleg MINDENT kidolgozott az általa megálmodott univerzumban. Történelemtől kezdve, népleírásokon át, eredettörténeten és családfákon keresztül mindenre gondja volt. Lehet titkon reménykedett benne, hogy sok-sok elvetemült rajongója lesz, akik tudni akarnak még a nyelvészeti részek mibenlétéről is. ;) Bakancslistás terveim között szerepel a mélyebbre süppedés ebben a „fotelben”, hogy még jobban megérthessem Tolkien történetének szellemiségét. Olyan részletességgel kidolgozott világ ez, amely elhiteti velem: magam is eljuthatok Hobbitfalvára. Egyfajta valósággá növekedte ki magát a történet.

Érdekesnek tartom a karakteralakulásokat. Jó, hogy nem tökéletes karaktereket ábrázol a történetben, hanem megküzdenek saját hibáikkal, és ami szerintem fantasztikus: még ha olyanok is ezek a hibák, amivel nehéz megküzdeni, mégis van ott valaki, aki helyre tudja billenteni és szeretettel segíti a nehéz az adott illetőt nehéz helyzetében. Csodálatos, ahogyan két ellentétes nép tagja életre szóló barátságot, mit barátságot, testvéri kapcsolatot köt egymással. Ahogyan bölcs és alázatos királlyá növekszik az, akire korábban csak félve pillantottak. Ahogyan a mágus a legnagyobbá emelkedik, miközben megmarad a „legkisebbnek”. Jól mondta Szirmai Gergely a hétvégén: Gandalf nélkül nem lenne történet. Gandalf az Gandalf. Külön érdekessége a trilógiának, hogy annak ellenére, hogy meseként is lehet definiálni, mégis az elrejtett, de igenis felszínre hozható szimbólumoknak köszönhetően egyfajta komolyságot kölcsönöz a történetnek. Nem emlékszem, hogy korábban olvastam volna olyan mesét, ami ekkora valóságértékkel bír. Sötétséggel vegyített mese ez, amelyen érződik a század sötétsége, amiben létrejött. Valószínűleg emiatt is merít sokat az élet dolgaiból. Győzni a Homály fölött. Talán a legnehezebb feladatunk mind közül ezen a világon. Van itt vér és sötétség, de valahogy üdítőleg hat ránk a háttérből folyamatosan kísérő pici kis remény. Ami utoljára hal meg. Nem beszélve a sejtszintű enzimműködésről. Tiszteljük és szeretjük a karaktereket egyszerre, és nehéz elszakadni tőlük. Nemcsak tőlük, hanem ettől az alternatív valóságtól is.

Fejet hajtok Tolkien előtt.