Ismeritek az érzést, amikor annyira magával ragad egy dolog, hogy nem találtok hozzá megfelelő szavakat? Amikor minden sejteteket átjárja, és úgy érzitek, összenőttetek vele? Pontosan így vagyok ezzel a sztorival is. Még áprilisban olvastam először a könyvet, akkor angolul, aztán szeptemberben újráztam. Magyarul. Végül megvettem mind a két kötetet, de ennek is története van... Ígérem, erre vissza is térünk később!
Julie Buxbaum-nak ez az első magyarul megjelent könyve, valamint a többi regénye mellett ez az első olyan sztori, amit young adult kategóriában írt. És azt kell mondjam: nagyon magasra tette a lécet ezzel a kezdéssel. Egy olyan hétköznapi történettel szólította meg az olvasókat, amivel egyszer - előbb vagy utóbb - mindenkinek meg kell küzdenie. Jessie imádott édesanyja több, mint hétszáz napja elhunyt, és ahogy mindenki másként dolgozza fel a veszteséget, ez úgy igaz Jessie-re és az édesapjára is. A lány nehezen vesz minden napot az édesanyja hiányában, míg az apja úgy lép tovább, hogy a lánya tudta nélkül újraházasodik. Majd elköltöznek Los Angelesbe, minden veszteséget hátra hagyva: Jessie teljesen elveszett az új környezetben, nem ismer senkit, és a régi élete után vágyakozik, és közben tovább számolja a napokat, mióta elvesztette az édesanyját. Aztán minden megváltozik, mikor egy ismeretlentől üzenetet kap, akivel szemben a kezdetekben fenntartásai vannak, mégis általa elindul a megbékélés felé.
Tetszett, hogy a gyász megformálása során nem csak a felszínt kapargatta a szerző, hanem jócskán mélyre ás. Ki miként éli meg a szeretett személy elvesztését, hogyan dolgozza fel a traumát, akár évek elteltével is. Nem egy mondvacsinált ok köré építi a cselekményt, hanem nagyon szépen, érzékletesen átjön, milyen szellemei távlatokat élnek meg a főszereplők.
Akár angolul, akár magyarul olvastam a történetet, mind a kettővel elégedett voltam. Tetszett a könnyed, olvasmányos stílus, de közben mégis jól kifejezi a téma komolyságát. Az, hogy a magyar fordítást hasonlóan élveztem, mint az eredetit, nagy szerepe volt Szabó Lucának, a könyv fordítójának (bár nekem az furcsa, hogy a gofrit piskótaként fordította, ez legyen a legkisebb baja a történetnek, a lényeget nem másítja meg). És ha már Lucánál tartok, mesélnék egy különlegeset, amit még sose tapasztaltam regényeknél.
Mikor angolul olvastam a regényt, volt egy rész, amit nagyon szerettem, és alig vártam, hogy ahhoz a szakaszhoz érjek a magyar kiadásnál. Már majdnem a könyv végénél jártam, mikor eszembe ötlött, hogy kimaradt az a bizonyos szakasz. Megkerestem az eredetiben, majd átlapoztam a magyar verziót, amiben egy teljesen másra fordított részletet találtam. Végül írtam Lucának, és rákérdeztem, hogy is van ez, mennyire él a fordítói szabadságával és hasonlók - őszintén bevallom, fejben már mindenféle összeesküvés-elméletet gyártottam le. Végül kiderült, hogy a kiadó nem a legfrissebb verziót küldte el fordításra, és azt a szakaszt a kiadás előtt még átírták. Az eredeti - kiadó által küldött - változatban így szerepel az idézet:
A magyar kiadásban:
Végül ezzel a szakasszal jelentették meg - pár hete Németországban jártunk, és az ottani amazontól sebtében megrendeltük:
Nem nagyon értem, miért szerkesztette még utólag a sztorit a kiadó, viszont nekem ez a Wonder Woman utalás nagyon kedvemre van, illetve e mellett még tele van a könyv sok-sok apró megjegyzéssel, amik szépen összehangolják a két fél közti írogatást. Nem tudom, ki hogy van vele, de valahogy nekem mindig ad egy plusz kellemes hangulatot a chat-es vagy éppen e-mail váltásokkal tűzdelt párbeszédek. Ahogy a sztori megy előre, kiderül, hogy Jessie beszélgető társa (Valaki/Senki a nickneve, valós személye a sztori legvégén derül ki) szintén sérült lelkileg, szintén egy fontos személy elvesztése miatt. Kedvelem kettejük fokozatosan kibontakozó kapcsolatát, és úgy gondolom, a veszteségeik miatt sokkal érettebb személyiségek a korosztályukhoz képest.
Az biztos, hogy nekem ez a könyv meghatározóvá vált. Eleve az, hogy régen olvastam ennyire jól megírt ifjúsági regényt, illetve az is biztos: évek óta ez az első olyan történet, ami igazán a bőröm alá mászott. Látható, hiszen hónapokkal az első olvasást követően is nehezen tudom összeszedni a gondolataimat, hiszen nagyon sok területen érintett meg. Vajon itt kezdődik a jó könyv fogalma? Az garantált, hogy megéri elolvasni. Szerintem.
Julie Buxbaum-nak ez az első magyarul megjelent könyve, valamint a többi regénye mellett ez az első olyan sztori, amit young adult kategóriában írt. És azt kell mondjam: nagyon magasra tette a lécet ezzel a kezdéssel. Egy olyan hétköznapi történettel szólította meg az olvasókat, amivel egyszer - előbb vagy utóbb - mindenkinek meg kell küzdenie. Jessie imádott édesanyja több, mint hétszáz napja elhunyt, és ahogy mindenki másként dolgozza fel a veszteséget, ez úgy igaz Jessie-re és az édesapjára is. A lány nehezen vesz minden napot az édesanyja hiányában, míg az apja úgy lép tovább, hogy a lánya tudta nélkül újraházasodik. Majd elköltöznek Los Angelesbe, minden veszteséget hátra hagyva: Jessie teljesen elveszett az új környezetben, nem ismer senkit, és a régi élete után vágyakozik, és közben tovább számolja a napokat, mióta elvesztette az édesanyját. Aztán minden megváltozik, mikor egy ismeretlentől üzenetet kap, akivel szemben a kezdetekben fenntartásai vannak, mégis általa elindul a megbékélés felé.
Lehet sokan furcsállják, de én majd 30 éves fejjel nagyon kedvelem az ifjúsági irodalmat. Kikapcsol, szórakoztat, okít, nem mellesleg nagyon jó, elgondolkodtató témákat képes elénk tárni. Nyilván meg kell válogatom azt, amit elolvasok, de gyakran így is beleesek a csapdába. Hiába van a sok molyos 80%+-os értékelés, gyakran az olvasott könyv a végén kicsit sem üti meg a várt szintet, sőt! Ellenben ez a sztori nagyon is kiemelkedő a young adult kategóriában. Még ha stílusát és a célközönségét tekintve a fiatal felnőtteknek szól esősorban, szerintem tinédzser kortól felfelé bárki megtalálja benne az értéket. Nagyon különlegesen dolgozza fel a gyász témakörét, pedig valljuk be, ez egyike azon tárgyaknak, amivel kicsit sem akaródzunk foglalkozni, pedig kellene.
SN: I'll give you three more things: (1) I like music and books and video games more than people. people make me awkward.
VS: mondok még három dolgot: (1) jobban szeretem a zenét, a könyveket és a videojátékokat, mint az embereket. az emberektől furán érzem magam.
Tetszett, hogy a gyász megformálása során nem csak a felszínt kapargatta a szerző, hanem jócskán mélyre ás. Ki miként éli meg a szeretett személy elvesztését, hogyan dolgozza fel a traumát, akár évek elteltével is. Nem egy mondvacsinált ok köré építi a cselekményt, hanem nagyon szépen, érzékletesen átjön, milyen szellemei távlatokat élnek meg a főszereplők.
Akár angolul, akár magyarul olvastam a történetet, mind a kettővel elégedett voltam. Tetszett a könnyed, olvasmányos stílus, de közben mégis jól kifejezi a téma komolyságát. Az, hogy a magyar fordítást hasonlóan élveztem, mint az eredetit, nagy szerepe volt Szabó Lucának, a könyv fordítójának (bár nekem az furcsa, hogy a gofrit piskótaként fordította, ez legyen a legkisebb baja a történetnek, a lényeget nem másítja meg). És ha már Lucánál tartok, mesélnék egy különlegeset, amit még sose tapasztaltam regényeknél.
 |
| forrás: goodreads.com |
Mikor angolul olvastam a regényt, volt egy rész, amit nagyon szerettem, és alig vártam, hogy ahhoz a szakaszhoz érjek a magyar kiadásnál. Már majdnem a könyv végénél jártam, mikor eszembe ötlött, hogy kimaradt az a bizonyos szakasz. Megkerestem az eredetiben, majd átlapoztam a magyar verziót, amiben egy teljesen másra fordított részletet találtam. Végül írtam Lucának, és rákérdeztem, hogy is van ez, mennyire él a fordítói szabadságával és hasonlók - őszintén bevallom, fejben már mindenféle összeesküvés-elméletet gyártottam le. Végül kiderült, hogy a kiadó nem a legfrissebb verziót küldte el fordításra, és azt a szakaszt a kiadás előtt még átírták. Az eredeti - kiadó által küldött - változatban így szerepel az idézet:
(1) I peek at the last page of a book before I start it. same with the last scene in a movie. [...] (2) Once I start a book, I have to finish it, but I never, ever peek. I hate knowing how things end.
A magyar kiadásban:
(1) mielőtt elkezdek egy könyvet, mindig megnézem az utolsó oldalt, a filmekben meg az utolsó jelenetet” […] (2) Ha egyszer elkezdek egy könyvet, muszáj végigolvasnom, de soha soha nem lesek. Utálom tudni, mi lesz a vége.
Végül ezzel a szakasszal jelentették meg - pár hete Németországban jártunk, és az ottani amazontól sebtében megrendeltük:
SN: three things: (1) my first crush was on Wonder Woman. I'm a sucker for a girl with a lasso. […]
Me: (2) I was Wonder Woman for Halloween a few years ago. Except I wore pants instead of blue undies. Chichago = cold.
Nem nagyon értem, miért szerkesztette még utólag a sztorit a kiadó, viszont nekem ez a Wonder Woman utalás nagyon kedvemre van, illetve e mellett még tele van a könyv sok-sok apró megjegyzéssel, amik szépen összehangolják a két fél közti írogatást. Nem tudom, ki hogy van vele, de valahogy nekem mindig ad egy plusz kellemes hangulatot a chat-es vagy éppen e-mail váltásokkal tűzdelt párbeszédek. Ahogy a sztori megy előre, kiderül, hogy Jessie beszélgető társa (Valaki/Senki a nickneve, valós személye a sztori legvégén derül ki) szintén sérült lelkileg, szintén egy fontos személy elvesztése miatt. Kedvelem kettejük fokozatosan kibontakozó kapcsolatát, és úgy gondolom, a veszteségeik miatt sokkal érettebb személyiségek a korosztályukhoz képest.
Me: You count too?
SN: I count too.
Az biztos, hogy nekem ez a könyv meghatározóvá vált. Eleve az, hogy régen olvastam ennyire jól megírt ifjúsági regényt, illetve az is biztos: évek óta ez az első olyan történet, ami igazán a bőröm alá mászott. Látható, hiszen hónapokkal az első olvasást követően is nehezen tudom összeszedni a gondolataimat, hiszen nagyon sok területen érintett meg. Vajon itt kezdődik a jó könyv fogalma? Az garantált, hogy megéri elolvasni. Szerintem.
