Durva belegondolni, de már fél éve házasok vagyunk. Hogy egy klisével éljek: milyen gyorsan telik az idő, elképesztő! És amúgy tényleg nagyon hamar eltelt ez a fél év. Mikor pár éve megismerkedtünk, egyikőnk se gondolta, hogy ebből valaha is közeli kapcsolat kialakulhat. Sőt, Gének akadt egy olyan megnyilvánulása is - rögtön a megismerkedésünk napján - hogy ő többet nem szeretne velem beszélgetni, mert hát... egyezzünk ki abban, hogy nem tetszett neki a stílusom. Aztán mit ad Isten, azonos lett a baráti társaságunk, majd közös projektekbe bonyolódtattunk, nem sokkal később jó barátokká avanzsálódtunk, míg szerelem szövődött ebből az egész kavalkádból. Kezdetben egyoldalúan alakult az egész, aztán jött a csavar a történetben... mert hát mindig akad egy vagy több mindent megváltoztató csavar.
Úgy vagyok a szerelmes hangulatú könyvekkel, hogy szeretem őket, de azért itt is meg vannak a magam szeretgetős kategóriái. Történetesen kiakasztanak azok, ahol az első 10 oldalban kiderül, hogy a csodálatra méltó hímnemű egyed milyen tökkkkkéletes minden téren - hogy a cuki, féloldalas mosolyát ne is emlegessük. A pólója teljes véletlenségből minden egyes mozdulatánál felcsúszik derékmagasságban, így a kedves olvasó is maga elé tudja képzelni azokat a pompásan kidolgozott hasizmokat, amin akár sakkozni is lehet, minden bábunak találnánk helyet a négyzetrácsos rengetegben. És persze ez a pompás hím annyira nagyon szerelmes, hogy a kiszemelt hölgyért mindent feláldoz, mígnem egy hosszadalmas ostrom után megnyeri szíve választottját... aki a legtöbb esetben elég bénácska jellemzőkkel bír, lássuk be. Egy a bajom ezekkel a sztorikkal: nők írják nőknek. Az írónő fejben kialakítja a tökéletes férfimodellt, akit akarva-akaratlanul feminin vonásokkal lát el, így őszintén szólva nem csodálkozom, ha a lányok olykor irreális elvárásokkal vannak a pasik irányában. Egyszer egy lelkipásztor ismerősöm mondta ezt a férfi-nő viszonnyal kapcsolatban, a női oldalról megközelítve: A lányok sokszor azt hiszik, hogy amikor férjhez mennek, a legjobb barátnőjükkel kötnek házasságot. Csupa irreális elvárás, aztán az esküvőt követő első hetekben rájönnek - miután szétoszlott a rózsaszín vattacukorfelhő - hogy ez eddig nem egészen erről ábrándoztak. Éppen ezért hoztam négy olyan könyvet, amiket az elmúlt időszakban olvastam, a hangvétel romantikus, a történet mentes mindenféle vámpíroktól, vérfarkasoktól és egyéb földöntúli mittudoménmilyenpöttyös lények érzelmi vívódásától, szóval a megszokottól eltérően a szereplők kicsit sem tökéletesek.
Graeme Simsion: A Rosie Projekt
Az első könyv ebben az évben, ami igazi pozitív csalódást okozott. (A Ready Player One-t nem sorolnám ebbe a kategóriába, mert az 2015 decemberéből csusszant át ebbe az évbe.) Komolyan mondom, régen szórakoztam ilyen vadul egy könyvön, mint ezen. Mondhatni mindent szerettem benne: a karaktereket, a sok hűhó semmiért történetvezetést, hogy mennyire más a személyisége Donnak és Rosie-nak, és azt hogy mennyire képtelen helyzetekbe bonyolódnak a kutakodásuk során. Őszintén írom, alig két hónapja fejeztem be a regényt, de szívem szerint máris újraolvasnám. (Igazából nekem ez annyira a letehetetlen kategóriába sorolandó, hogy még munka közben is ezt olvastam, de erről pszt.) Szeretnivaló, vicces, és igazándiból az egész egy nagy adag vigyorbomba. Leginkább azért jó ez a könyv, mert valóságos szereplőkről szól, akiknek a helyükbe tudjuk képzelni magunkat, és érthető módon, a legkiemelkedőbb karakter Don, aki a berögződött dolgai ellenére is képes és akar változtatni, ami azért valljuk be, elég nehéz dolog egészséges ember számára is... mert egyszerűen biztonságérzetet ad az a rendszer, amibe beleszoktattuk magunkat az évek során. Szeretném a polcomon tudni minél hamarabb.
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Ha A Rosie projektről azt írtam, hogy az jelentette számomra az első pozitív csalódást könyvek terén a 2016-os év, akkor erről annyit írnék, hogy ez egyfajta megnyugvást hozott nekem. Jól esett olvasni, és még ha végig érezhető is, hogy ez marhára nem lesz heppiend, akkor is azt mondom, jó ez így, ahogy van. (Olvasás közben azért a közepét elég semmilyennek éreztem, sőt mi több, eléggé untam is, mert kb. úgy éreztem, nem történik benne olyan, ami előrébb vinné a sztorit, de a végére azt mondom, még ez is megérte.)
A trailer keltette fel a figyelmemet, és ahogy azt néztem, azon gondolkodtam, hogy még ha nem is olvastam a könyvet, de valahogy tökéletesnek éreztem a színészeket hozzá. (Elolvasva még inkább jó választásnak tartom őket.) Adott egy férfi (Will), aki egy baleset következtében mozgáskorlátozottá válik, egyik végtagját sem képes mozgatni. És adott egy különc hölgy (Louisa), aki őrült mód keres munkát, mert tulajdonképpen ő a kenyérkereső a családban, bár a szüleivel él... Egyfajta Szépség és a szörnyeteg hangulata van az egésznek (bár A különc és a kekeckedő reálisabb utalás lenne), amiben a két főszereplő jellemfejlődéséről olvashatunk, egyfajta boldog-szomorú befejezéssel. Érdekes, de ez a fajta befejezés bennem hálát ébresztett jó sok mindenért, ami megadatott, de korábban mégsem ebből a megközelítésből figyelgettem.
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
A könyv, amin képtelen vagyok tovább lépni. Mióta befejeztem hét másik sztorit is elolvastam, de gondolatban újra és újra ide térek vissza. Ha drasztikus akarnék lenni azt írnám, hogy a lelkemből egy részt kimetszett, és a keletkezett lyukat ezzel a könyvvel tömte be. Képtelen vagyok egybefüggően írni erről, így a legfontosabb gondolatmorzsák:
- Örülök, hogy úgy élhetek, hogy nem kell megfelelnem.
- Aki ismer, tudja: rajongok a post-it lapocskákért.
- Gyűlölöm, ha valaki nem figyel a körülötte levőkre, és csak a saját dagonyájában képes fetrengeni.
- Hálás vagyok, hogy figyelnek minden egyes rezdülésemre. Hogy már a hanghordozásomból, mimikámból tudható, ha valami nincs rendben.
- Dühös vagyok az emberek érdektelensége miatt.
- Violet érzései akár az enyémek is lehetnének:
Sohonyai Edit: Macskaköröm
Ifjonckori szórakoztató cukiság. Gimnazistaként olvastam először - aztán újra és újra - és rajongtam
az írónőért. Lányos bénázós naplóregény, Mészáros Zsófi szemszögéből, sok-sok humorral és szarkazmussal fűszerezve, ami egy teljes délutánra kiránt a túlpörgetett mókuskerékből, ágyban fetrengős vihogáshullámokat ránk szabadítva. Jó kis múltidézős olvasmány, amiről eszembe jut a gimi, a sok baromság, amiket elkövettünk az osztályunkkal - hírhedten rossz osztály volt a miénk, de van egy olyan érzésem, a legtöbben hasonlóan nyilatkoznak a saját osztályukról. Egyfajta Szent Johanna Gimi elődnek is tekinthetjük, olyannyira hasonló a humorvilág. Olyan sztori ez, amit vigyorogva olvasol akkor is, ha ismered a végkifejletet, mert kedves, jó emlékeket ébreszt, és naplóregényeknél valahogy elengedhetetlen az izgulós vigyorgás, miközben az jár a fejedben: MIKOR JÖNNEK MÁR ÖSSZE??? Legalábbis rám ilyen hatással vannak az ifjúsági naplóregények.
Úgy vagyok a szerelmes hangulatú könyvekkel, hogy szeretem őket, de azért itt is meg vannak a magam szeretgetős kategóriái. Történetesen kiakasztanak azok, ahol az első 10 oldalban kiderül, hogy a csodálatra méltó hímnemű egyed milyen tökkkkkéletes minden téren - hogy a cuki, féloldalas mosolyát ne is emlegessük. A pólója teljes véletlenségből minden egyes mozdulatánál felcsúszik derékmagasságban, így a kedves olvasó is maga elé tudja képzelni azokat a pompásan kidolgozott hasizmokat, amin akár sakkozni is lehet, minden bábunak találnánk helyet a négyzetrácsos rengetegben. És persze ez a pompás hím annyira nagyon szerelmes, hogy a kiszemelt hölgyért mindent feláldoz, mígnem egy hosszadalmas ostrom után megnyeri szíve választottját... aki a legtöbb esetben elég bénácska jellemzőkkel bír, lássuk be. Egy a bajom ezekkel a sztorikkal: nők írják nőknek. Az írónő fejben kialakítja a tökéletes férfimodellt, akit akarva-akaratlanul feminin vonásokkal lát el, így őszintén szólva nem csodálkozom, ha a lányok olykor irreális elvárásokkal vannak a pasik irányában. Egyszer egy lelkipásztor ismerősöm mondta ezt a férfi-nő viszonnyal kapcsolatban, a női oldalról megközelítve: A lányok sokszor azt hiszik, hogy amikor férjhez mennek, a legjobb barátnőjükkel kötnek házasságot. Csupa irreális elvárás, aztán az esküvőt követő első hetekben rájönnek - miután szétoszlott a rózsaszín vattacukorfelhő - hogy ez eddig nem egészen erről ábrándoztak. Éppen ezért hoztam négy olyan könyvet, amiket az elmúlt időszakban olvastam, a hangvétel romantikus, a történet mentes mindenféle vámpíroktól, vérfarkasoktól és egyéb földöntúli mittudoménmilyenpöttyös lények érzelmi vívódásától, szóval a megszokottól eltérően a szereplők kicsit sem tökéletesek.
Graeme Simsion: A Rosie Projekt
Az első könyv ebben az évben, ami igazi pozitív csalódást okozott. (A Ready Player One-t nem sorolnám ebbe a kategóriába, mert az 2015 decemberéből csusszant át ebbe az évbe.) Komolyan mondom, régen szórakoztam ilyen vadul egy könyvön, mint ezen. Mondhatni mindent szerettem benne: a karaktereket, a sok hűhó semmiért történetvezetést, hogy mennyire más a személyisége Donnak és Rosie-nak, és azt hogy mennyire képtelen helyzetekbe bonyolódnak a kutakodásuk során. Őszintén írom, alig két hónapja fejeztem be a regényt, de szívem szerint máris újraolvasnám. (Igazából nekem ez annyira a letehetetlen kategóriába sorolandó, hogy még munka közben is ezt olvastam, de erről pszt.) Szeretnivaló, vicces, és igazándiból az egész egy nagy adag vigyorbomba. Leginkább azért jó ez a könyv, mert valóságos szereplőkről szól, akiknek a helyükbe tudjuk képzelni magunkat, és érthető módon, a legkiemelkedőbb karakter Don, aki a berögződött dolgai ellenére is képes és akar változtatni, ami azért valljuk be, elég nehéz dolog egészséges ember számára is... mert egyszerűen biztonságérzetet ad az a rendszer, amibe beleszoktattuk magunkat az évek során. Szeretném a polcomon tudni minél hamarabb.Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Ha A Rosie projektről azt írtam, hogy az jelentette számomra az első pozitív csalódást könyvek terén a 2016-os év, akkor erről annyit írnék, hogy ez egyfajta megnyugvást hozott nekem. Jól esett olvasni, és még ha végig érezhető is, hogy ez marhára nem lesz heppiend, akkor is azt mondom, jó ez így, ahogy van. (Olvasás közben azért a közepét elég semmilyennek éreztem, sőt mi több, eléggé untam is, mert kb. úgy éreztem, nem történik benne olyan, ami előrébb vinné a sztorit, de a végére azt mondom, még ez is megérte.)A trailer keltette fel a figyelmemet, és ahogy azt néztem, azon gondolkodtam, hogy még ha nem is olvastam a könyvet, de valahogy tökéletesnek éreztem a színészeket hozzá. (Elolvasva még inkább jó választásnak tartom őket.) Adott egy férfi (Will), aki egy baleset következtében mozgáskorlátozottá válik, egyik végtagját sem képes mozgatni. És adott egy különc hölgy (Louisa), aki őrült mód keres munkát, mert tulajdonképpen ő a kenyérkereső a családban, bár a szüleivel él... Egyfajta Szépség és a szörnyeteg hangulata van az egésznek (bár A különc és a kekeckedő reálisabb utalás lenne), amiben a két főszereplő jellemfejlődéséről olvashatunk, egyfajta boldog-szomorú befejezéssel. Érdekes, de ez a fajta befejezés bennem hálát ébresztett jó sok mindenért, ami megadatott, de korábban mégsem ebből a megközelítésből figyelgettem.
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
A könyv, amin képtelen vagyok tovább lépni. Mióta befejeztem hét másik sztorit is elolvastam, de gondolatban újra és újra ide térek vissza. Ha drasztikus akarnék lenni azt írnám, hogy a lelkemből egy részt kimetszett, és a keletkezett lyukat ezzel a könyvvel tömte be. Képtelen vagyok egybefüggően írni erről, így a legfontosabb gondolatmorzsák:- Örülök, hogy úgy élhetek, hogy nem kell megfelelnem.
- Aki ismer, tudja: rajongok a post-it lapocskákért.
- Gyűlölöm, ha valaki nem figyel a körülötte levőkre, és csak a saját dagonyájában képes fetrengeni.
- Hálás vagyok, hogy figyelnek minden egyes rezdülésemre. Hogy már a hanghordozásomból, mimikámból tudható, ha valami nincs rendben.
- Dühös vagyok az emberek érdektelensége miatt.
- Violet érzései akár az enyémek is lehetnének:
– Nem tudod, milyen ez… Van bennem egy mérges kis emberke, és időnként elő akar jönni. Egyre kevésbé fér el bennem, mert mindig nagyobb és nagyobb. Elkezd kidagadni belőlem, feszíti a tüdőmet, jön föl a torkomban, de én mindig lenyomom. Nem akarom, hogy kijöjjön. Nem engedhetem ki.
– Miért nem?
– Mert utálom. Mert ő nem én vagyok, mégis bennem van, és nem akar békén hagyni. Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy jó volna odamenni valakihez, bárkihez, és akkorát rúgni belé, hogy elszálljon, mert annyira mérges vagyok mindenkire…
Sohonyai Edit: Macskaköröm
Ifjonckori szórakoztató cukiság. Gimnazistaként olvastam először - aztán újra és újra - és rajongtam
U.i.: Hoppá, meg is feledkeztem róla, hogy nekem ez dedikált példány. :)
