Karácsonyra, szeretettel

A tökéletes ajándék című filmből származó idézettel szeretnék minden kedves ismerősömnek Áldottan boldog ünnepeket kívánni! : )

"A betlehemi jászol nem több, mint egy szimbólum. Egy szimbólum, egy kép vagy hagyomány, igazából céltalan, ha nem emlékeztet arra, amit jelképez… Isten az Ő fiát soha senkire nem akarta rákényszeríteni. Gondoljanak bele: Ő Isten. Neki hatalmába állt volna a világon mindenkit térdre kényszeríteni, hogy imádja a Fiát. De nem tette. Mennydörgéssel, villámlással, tüzes szekerekkel jelezhette volna az Új Király megérkezését. De nem tette. Összegyűjthette volna a világ leggazdagabb, leghatalmasabb embereit, hogy szemtanúi legyenek az Új Király megkoronázásának. De nem tette. Mert – mint mondtam – Ő nem akarja a Fiát senkire ráerőltetni. Ő egyszerűen nem ilyen. Ezért is volt az első karácsony olyan, amilyen. Egy kis faluban egy szegény lányt választott ki, hogy megszülje a Királyt. A lány kultúrájában neki nem volt semmi joga. Szava se lehetett. A király születési helyének egy istállót választott palota helyett. és pásztorok, közönséges munkásokat választott első szemtanúknak. Amikor Isten eljött a Földre, akkor a legkisebbekhez jött el, a legutolsókhoz és elveszettekhez… Ezek az emberek egy olyan király születésének voltak tanúi, akinek soha nem volt saját otthona, nem volt politikai hivatala, és aki soha nem próbált hatalomra törni. Ez az egyszerű ember, aki egy kis faluban egy szegény anyától született, mégis sokakat érdekel, ma is, itt is, 2000 évvel később… Miért? Nem azért, mert kényszerítette az embereket, hogy válasszák Őt. Azért, mert az emberek évszázadokon át keresték Istent. És megtalálták ebben a férfiban. Ami figyelemre méltó az az, hogy amíg Istent keresték rájöttek, hogy Isten már eleve őket kereste egész életükben. Ez történt 2000 éve az első karácsonyon. Isten eljött a Földre, tiértetek. Emberi formát vett fel, akiben aztán megmutatta, hogy milyen Isten szeretete. Szóval az első karácsonyon Isten Tökéletes Ajándéka: a Szeretet volt. Nos, ha önök kiveszik a Szeretetet a Karácsonyból, akkor hová teszik? Mit tennének vele? Mit tennének Ővele? Ha kiveszik Őt a Karácsonyból? Ami megtölti az emberek szívét, előbb-utóbb kikívánkozik és megjelenik körülöttük mindenhol. Ezért látunk Karácsonykor mindenhol örökzöldet, fényeket, csillagokat… és betlehemi jászolokat, mert emlékezteti őket a Szeretetre, aki eljött értük, réges-régen."

napi félreolvasás(ok)

Nem megy nekem ez a "sokat olvasok szépirodalmat és tankönyvet együttes", túlontúl érdekes félreolvasós mellékhatásokkal jár. Csak néhány gyöngyszem, nézzétek csak:

Eredeti: Szép Ernő - Natália
Olvasom: Szeifert Natália


Eredeti: Étterem és pizzéria
Olvasom: Étterem és puzzle


Eredeti: Sóvágó Katalin
Olvasom: 1. Sóvárgó Katalin
2. Sorvágó Katalin


Eredeti: Pongrác Kiadó: könyvek kamaszoknak és gyerekeknek
Olvasom: Pongrác Kiadó: könyvek kamaszoknak és gyökereknek (elnézést a kiadótól)


Eredeti: J. R. Ward: Feloldozott szerető
Olvasom: Feldolgozott szerető


Eredeti: Amikor bementem a pajtába, hogy megetessem a macskákat, Fletcher éppen a zsinegeket vagdosta le a bálákról...
Olvasom: Amikor bementem a pajtába, hogy megetessem a macskákat, Fletcher éppen a zsinegeket vagdosta le a bálnákról...


Eredeti: - Nézzük csak, például, lemaradsz egy pompás vacsoráról, ami Jean-Louis de Brissac rendez...
Olvasom: - Nézzük csak, például, lemaradsz egy pompás vacsoráról, ami Jean-Louis de Bismarck rendez...

Fáradt vagyok. Álmos vagyok. De legalább holnap Szenteste. : )

2011-ben kevesebb

… lesz a várólistám 12 könyvvel.
Túl hosszú a könyves várólistád? Nem tudod elképzelni, hogyan is tudnád rövidíteni? Gyere és játszd Te is Lobo játékát: válassz ki 12 darab könyvet arról a bizonyos végeláthatatlan hosszúságú listáról, csinálj neki egy polcot a molyon – ha nem vagy moly, akkor írd össze, fesd fel a falra, írd ki a blogodba, helyezd őket külön polcra otthon - vagy bármiféle más opcóval tüntesd fel és kezdj neki a játéknak. A 12 darabos lista jelenleg így néz ki - az olvasási sorrend jogát fenntartom. :)


Bret Easton Ellis: Amerikai psycho – Nem valószínű, hogy ezzel fogok kezdeni, de biztosan sorra kerül a 365 nap valamelyikén.

Louisa May Alcott: Kisasszonyok – Oda meg vissza vagyok a filmért, akkor is, ha sose tudtam teljesen végignézni.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! - Kó ideje szimpatizálok vele, konkrétan a Neveletlen Hercegnő naplója beli emlegetés óta.

John Steinbeck: Édentől keletre – Az Egerek és emberek óta nem bírom kiverni a kobakomból az uraságot.

Paulo Coelho: Veronika meg akar halni – Két éve el akarom olvasni, de valahogy mindig elkerüljük egymást. Plusz kíváncsi vagyok mire képes az uraság.

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek – Gimiben nem volt alkalmam elolvasni, na majd most!

Varró Dániel: Szívdesszert – Kortárs és magyar; itt a helye.

Jean Webster: Nyakigláb Apó – Kicsiként imádtam a mesét, nem mellesleg a név is kötelez. Most így visszaemlékezve sokáig becéztek is Judy-nak...

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána – Egyik barátném már kölcsönígérte. :)

Peter Carey: Ned Kelly balladája – Heath Ledger lenyűgözött a filmben.

David Mitchell: Szellemírók - 2010-ben nagyon megmozgatta moly-társaimat. Kíváncsi vagyok rám milyen hatást gyakorol.

Miért éppen ő, miért abban a könyvben?

Az utóbbi időben eléggé bennem van a Harry Potter-olvashatnék, viszont most köszöntött be az a bizonyos borzasztó vizsgaidőszak-szörny, így nincs alkalmam se olvasgatni, se megnézni a filmet, pedig már nagyon benne van a boogie a lábamban. Illetve a szememben. A választott karakter meglepő és mulatságos, ugyanis nem más, mint Hóborc (Peeves). Egyszerre gonosz törp – akarom mondani szellem – de amikor arról van szó, igenis kiáll a jó ügyért és a gonosszal is képes szembe szállni. Igazi hős a szememben. Muhahaha. Egyébként még Hermijjóni (minő meglepő) és McGalagony jöhetnek számításba. Illetve Piton és Sirius... :$

Persze az aktuálisan olvasott könyvek is sokban befolyásolnak; a Csodaidőkből szívesen alakítanám Judy-t (na jó, a név is kötelez), a Nyáron történtből Meg-et (fényképészet-mániás) Alice-t a Twilight-ból, akkor is, ha nem kedvelem a sorozatot, a Pom-pom mesékből Picurt vagy éppen sokunk kedvence Anne Shirley kisasszonyt. Ennyi.

Köszönöm Rysonne a meghívást. : )

Baráth Katalin - A fekete zongora

… avagy Gyilkosság a kisvárosban. De mégis mi köze van ehhez Ady versének?

Az a helyzet, hogyha tüzetesebben végignézzük az olvasmánylistámat, nem nagyon találunk rajta magyar szerezeményt. Vagyis csak akkor, ha az utóbbi időszakot szemléljük. Egyébként no, nyista, nein, karika áthúzva. Nem mellesleg egyre jobban csalódok a magyar irodalomban: pozitívan. Ami azért valljuk be elég jó dolog.

Már a címszereplő neve is mosolyt csalt az arcomra: Dávid Veronika, vagyis Veron. Egyrészt olyan, mintha a testvérem lenne a szereplő, másrészt kedves élmény fűződik Dávid és Veronika kettőséhez. Igen-igen, így külön. A kisasszony hasonlít is az említett emberekre: huszonéves, fiatal, irodalom kedvelő és élénk fantáziával megáldott. Olvasás közben nem egy alkalommal jutott eszembe Anne Shirley alakja is és akarva-akaratlanul belegondoltam: az ő lényéhez méltóak lennének ezek a történések.

Mint ahogy említettem volt, nem gyakorta forgatok magyar irodalmat a kezemben, főleg nem regény kivitelben – kezdem is unni, hogy minden második könyvben Michael vagy Edward a férfi szereplő. Éljen sokáig Remete Pista! Akárcsak a macska köves utcák, a lovasszekerek – még ha nem is szívlelem a lovakat - a Rejtő Jenőt előcsalogató hangnem, a bájos szerelmi szál, a végig fenntartott kellemes magyaros hangulat és a kuncogtató mókás karakterek, akik mindenkit ismernek és egyre csak azon törpölnek: ugyan ki lehet a gyilkos és Veron mikor megy már férjhez. A hullákból meg egyre csak több lesz, az Ady-versekkel meg nem lehet mit kezdeni. A nyomozásban jelentős szerepet játszik Veron, az orvos, a rendőrfőnök, Veritas nővér, a városba érkezett kackiás bajszú huszártiszt – aki láttán még főszereplőnk szíve is hevesebben dobog – és természetesen Ókanizsa pletykára éhes népe, akikről úgy tűnik, sosem alszanak.

Szépen kidolgozott, szórakoztató, okosan felépített krimi, ami egyre jobban késztet további bűnügyi könyvek olvasására és megmutatja, hogy nem csak az nyújt szórakoztatást, amiben a modern technika vívmányai is szerepet kapnak. Fontos társadalmi kérdéseket is felvet, ami számomra külön piros pontot jelent, de ennek ellenére mégis könnyű olvasni, még ha nem is sorolható a limonádé kategóriába. Külön élvezetet nyújtott, ahogy a buszon ülve egy-egy mókásabb jelenetnél felkuncogva rám pillog a mellettem ülő. Szerettem Ókanizsa hangulatát, ahogy megállt az idő és az emberek mindenkiről tudnak valami érdekességet. Mégis, krimi mivolta ellenére, sokkal jobban lekötött a magánéleti szál és az irodalmi vonatkozás, mint a mélyebb elmerülés a gyilkos kilétét illetően. Szóval, azt kell mondjam, ez jó mulatság, férfi munka volt! Sok ilyet még és várom a folytatást.

Melyiket is válasszam...?

Drága zakkant volt olyan tündér, és felkért egy játékban való részt vételre. Ennek keretében egy – jelen esetben kettőre bővíthető – kérdésre kell válaszolnom, ami nem is tűnik olyan nehéznek, egészen addig, amíg meg nem látod a kérdést: Melyik íróval és/vagy költővel ülnél le egy jót beszélgetni, és miért?

Na, ez az a kérdés, amire nem tudok első körben egyetlen szerzővel felelni. Több lehetőség is felmerült bennem, olyan nevekkel, mint Rowling, Ady, Kosztolányi, Gerald Durell, Jodi Picoult, Lucy M. Montgomery, Lázár Ervin és Máté Angi, de végül teljesen mást választottam.

Én is - mint sok-sok olvasó pajtásom – vallom azt az elhíresült mondatot, ami J. D. Salinger tollából származik:

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.

Végső soron e

hhez hasonló érzést egyetlen író váltott ki belőlem, aki nem más, mint Adrian Plass. Kedvelem a stílusát, az őszinteségét, ahogy az életéről ír, hogy nem fél felvállalni, hogy keresztény emberként nem tökéletes, sőt, ugyanolyan tökéletlen, mint mindannyian. Szeretem, hogy képes megnevettetni a saját életéből vett példákon keresztül, ahogy megfogalmazza a gumimacit falatozó kalandjait az Istentiszteletek alatt. Érdekelne, hogyan is rakja össze a gondolatokat, amiket végül papírra vet. Szívesen megkérdezném, hogy az autógumi cserélést még mindig teafőzéssel kezdi-e, hogy a fia még mindig gyárt-e anagrammákat, illetve; még mindig kihallgatja-e az előtte ülőket a buszon ihletszerzés céljából.

A játékot tovább adom; Rysonne, Batus és Dün leánykáknak. A játékot pedig köszönöm zakkant! : )

Anthony Burgess – Gépnarancs

Kimutathatatlan tetszési index. Ritka az a fajta regény – legalábbis nálam – amit már az első fejezet után be akarok vágni a sarokba. Nem! Nem! És nem! De mégis igen. Folyamatosan üvölt a fejemben a könyvben használt orosz szleng, nem értek az egészből semmit és próbálom felfogni; tényleg ennyire durva világban élünk? Félre teszem, aztán adok Alexnek még egy esélyt... Végül ha röviden foglalom össze, ez van:

"Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet." /Péld.:4,23/

De azért gondoltam egy merészet a befejezéskor, és a következő napo(ka)t megfigyeléssel töltöttem. Fel is szálltam a villamosra vagy a buszra – éppen ami jött - és csak mentem előre, figyelve a tizenéveseket. Beszéd, gesztikuláció, hanghordozás, reakciók. Ilyesmi. És tényleg le kellett akadnom; vannak ilyen fiatalok. A villamos a „bazdmeg”-től hangos és csak pislogsz, mint hal a szatyorban, mert nem érted, miről is beszélnek a többiek. Persze ez a csoporttársaknál is előfordul, ha nem egy társaságban mozogtok. Érteni persze megérted őket – akárcsak a regényt – de ha a valódi nyelvet használnák, minden jobb lenne és érthetőbb.

Összeszedetlen gondolatfoszlányok.

Sokat törpöltem a könyvön. Elsősorban felfoghatatlan számomra, mi lehet abban élvezetes, ha valaki megver valakit, csakis és kizárólag szórakozásból. Egyáltalán mi ebben a vicces? Aztán meg rájöttem; alkalmanként kiosztottam volna egy-egy tolcsókot Alexnak, de végül tudatosult: visszaütne. Aztán azon is leakadtam, hogyan lehet egy 15 éves kölök annyira félelmetes, hogy a saját szülei is tartanak tőle? A klasszikus zene iránti rajongásáról az úri jellemvonás jutott eszembe: Alex a saját köreiben mégiscsak úr...

Nem is tudom eldönteni melyik volt a rosszabb: amikor ő kegyetlenkedik, vagy amiket vele tesznek?

Persze, mint a könyvek többségében, itt is megjelenik az író személyes élménye: az amerikai katonák a világháború idején megerőszakolták és megverték Burgess feleségét, amiből a nő sose tudott igazán felépülni. Hasonló kép jelenik meg a könyvben, amikor Alex és társai megerőszakolják az egyik főszereplő feleségét, aki történetesen író.

Természetesen az asszociációs képességem ebben az esetben is életbe lépett: Virágot Algernonnak. Simán tudok párhuzam(oka)t vonni a két könyv között, hiszen a hármas tagolás ott is megjelenik: van az alapállapot, abból jön a változás (ott Charlie okos lesz egy kísérletnek köszönhetően, itt Alex megjuhászodik ugyancsak egy kísérlet keretében), végül minden visszatér a kiindulási állapotba. Itt megjelenik egy újabb vonás is, hisz az Alázatos Narrátorunk ráébred, hogy egyszer fel kell nőnie, amiben a legaggasztóbb: nem tudja elképzelni, hogy a gyerekei tizenévesen mások lennének...

Erős érzelmeket vonalutat fel a könyv, amitől nem csak az arcod torzul el, de még a gyomrod is megmozdul... ne kövessétek a példámat, és ne olvassátok buszon.

Játék, melynek egy szabálya van...

Válaszolj könyvcímekkel. :)

01 – A múlt év legjobb könyve:

Jodi Picoult – The Pact

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad:

J.K. Rowling – Harry Potter és az azkabani fogoly

03 – Kedvenc könyvsorozat:

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója

04 – A sorozat kedvenc része:

Meg Cabot - A neveletlen hercegnő naplója 3

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:

Lois Lowry – Nyáron történt

06 – Szomorúvá tesz:

Babits Mihály – A gólyakalifa

07 – Leginkább alulértékelt könyv:

Mikszáth Kálmán – Szent Péter esernyője

08 – Túlértékelt könyv:

Stephenie Meyer – Twilight

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis:

Raana Raas – Csodaidők 1

10 – Kedvenc klasszikus:

Jane Austen – Büszkeség és balítélet

11 – Ami nagyon nem tetszett:

Mary Westmacott (Agatha Christie): Az élet súlya

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:

Louis Sachar – Laura titkos társasága

13 – Kedvenc író:

Jane Austen

14 – Kedvenc könyv az írótól:

Jane Austen – Büszkeség és balítélet

15 – Kedvenc férfi karakter:

Mr. Darcy

16 – Kedvenc női karakter:

Elisabeth Bennett

17 – Kedvenc idézet a könyvből:

„Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele.”

18 – Csalódtál benne:

Alice Sebold – Komfortos mennyország

19 – Legjobb adaptáció:

Shakespeare - Sok hűhó semmiért

20 – Kedvenc romantikus:

Sarah Dessen – Figyelj rám!

21 – Gyerekkori kedvenc:

Csukás István – Pom-Pom meséi

22 – Kedvenc saját könyved:

Chuck Palahniuk – Harcosok klubja

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:

Dosztojevszkij – Bűn és bűnhődés

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:

Máté Angi - Mamó

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:

Elisabeth Bennett

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:

Douglas Adams – Galaxis útikalauz stopposoknak / Eleanor H. Porter – Az élet játéka

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:

Raana Raas – Csodaidők 2

28 – Kedvenc könyvcím:

Gerald Durell – Családom és egyéb állatfajták

29 – Mindenki utálta, kivéve te:

Mikszáth Kálmán – Beszterce ostroma

30 – Abszolút kedvenc könyv:

Adrian Plass – Egy kegyes kétbalkezes naplója

Nem kell tovább adni, csak ha szeretnéd. (Én pedig szeretném, nekik: @szöszmösz, @Dün, @Rysonne)

Mamanya (Máté Angi - Mamó)

Nem is olyan régen, volt egy ilyen bejegyzésem facebook-on: „Olyan jó, hogy a Mamámra mindig számíthatok.” Ez még azelőtt történt, hogy megismerkedtem volna Máté Angi regényével. Ezt a gondolatot persze most is tartom, sőt egyre jobban megerősödött bennem, ahogy befejeztem a Mamó című regénykét.

Röviden összefoglalva ennyit lehetne róla írni: Rövid és tömör, sokkal több tartalommal, mint ahogy azt az ember első pillantásra gondolná. Pontosan olyan, amilyennek egy igazán maradandó könyvnek lennie kellene. Nem tudok hosszan írni erről a könyvről, de őszinte leszek: nem is akarok. Beszéljen helyettem a szűk 120 oldal, a kidőlt-bedőlt falú kék ház, a vidéki, de mégis otthonos nyelvezet, a pirosra festett gombok, a gyönyörű szóképek, melyek igazából kincsek, a sajátos hangulatú fekete-fehér fotók vagy éppen mindaz a könny és mosoly egyveleg, amit az alatt az egy óra alatt éltem át, amíg olvastam. Írhatnék még a saját Mamómhoz fűződő kapcsolatomról is, de nem részletezem, mert látjátok, milyen is vagyok, és büszkén írom le: a Mamóm nélkül nem lennék ma az, aki. Ő volt az, aki pótolja mindazt, ami Anyu és Apu jelenlétéből hiányzik, aki régebben korán felkelt, hogy reggelit csináljon iskola előtt. Neki köszönhetem a hosszú hajfonataim még gyerkőckoromból, az esti mesés felolvasásokat, a könyvek szeretetét, a szóvicceket és hogy nem küldi el a 20 éves fejemet, amikor megkérem, hogy cseppentsem a gyulladt szemembe.

Köszönöm Máté Anginak, hogy emlékeztetett rá; adjak hálát minden nap a jó Istennek, a nagyanyómért, még ha nem is olyan, mint az övé, de legalább az enyém.

Köszönöm.

U.i.: A mamanya szó saját gyártmány még kölyökkoromból, amikor nem tudtam megkülönböztetni az Anyát és a Mamát.

zene

Oké, ez most nem könyves bejegyzés - de a nap folyamán még lesz olyan is - de kedvenc @szöszmösz barátném felkért egy ilyen bejegyzés eljátszására. Bár, akárhogyan is törpölök rajta, a zene és az olvasás nálam nagyon közeli rokonságban vannak... Azért lehet dobálni a köveket... vagyis könyveket :)

1.Nevezz meg egy olyan énekest, vagy zenekart, akit szeretsz!

2.A kérdésekre válaszolj az énekes/zenekar számaiból.

3.6 embernek dobd tovább a pöttyöst!

1.Dobner Illés

2.Férfi vagy, vagy nő?

„Titkom halkan terjed el, 

eléri a világ négy sarkát. 

És minden férfi minden nő, 

feltartja szétszakadt láncát.”

Írj magadról!

„Rajtam csak a kegyelem segít...”

Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?

„...Hihetetlen, hogy ismersz mégis szeretsz engem, 

akárhányszor hagylak cserben mindig vissza vársz...”

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

„...Nálad minden reggel, szeretet vár.”

*********

„Te vagy az életem már, de a szívem többet vár...”

Most hol lennél szívesen?

„Túl a felhőkön, a csillagerdőkön, 

túl az égbolton, ott vársz rám. 

Túl az árnyakon, hol nincsen fájdalom, 

túl az éjszakán, ott vársz rám.”

Mit gondolsz a szeretetről?

„Isten úgy szerette ezt a világot,

hogy elküldte a Fiát, Jézust a Megváltót, 

hogy aki hisz és bízik benne, ne kárhozzon el,

hanem örökké élhessen együtt az Istennel.”

Milyen az életed?

„És az egész életemmel szeretném kifejezni, a hálámat.... a hálámat!”

Mit kérnél ha egy kívánságod volna?

„Legyen hát Tiéd az életem!”

3.és tovább... zakkant, kiscsillag0301, tasiorsi, Batus, hóvirág, timuja,

Jay Asher - Thirteen reasons why

Kedvenc karakter(ek): Clay, Tony

We both laugh. And it feels good. A release. Like laughing at a funeral. Maybe inappropriate, but definitely needed.

Mindig vannak időszakos könyvek, amik olvasási lázba hozzák a Molyokat. A nyáron a Mamó mellett főként a Csodaidők mozgatta meg olvasási izmaikat, de most ősszel azt veszem észre, hogy az ismerőseim közül egyre többen olvassák a Tizenhárom okom volt... című regényt. Persze felmerülhet esetemben a kérdés, hogy ugyan miért angolul olvastam, de egyszerű a magyarázatom; pénztárcakímélőbb, akkora mint a tenyerem, és nem mellesleg nagyon tetszik a németek kiadása, ami egyszerű piros – emlékeztet is az angolok Pingvin könyveire - és lábjegyzetben ott vannak németül is a kérdéses kifejezések. Nem mintha sokat tudnék németül a vakbélgyulladáson kívül, de legalább elmondhatom, hogy igen, nekem ilyen példányom van, lehet irigykedni. : )

Körülbelül másfél éve rá vagyok készülve erre a könyvre, viszont ha a fene fenét eszik is, nem vagyok hajlandó több ekönyvet elfogyasztani. Kell az az ismerős érzés, ahogy a papír súrolja az ujjaimat lapozás közben vagy amikor bevackolom magam a jól megszokott helyemre a távolsági buszon és elmerülök a papír illatában vagy éppen a szövegben. Szóval, vártam egy ideig, aztán megrendelték Németországból, és végül kézbe vehettem. Aztán olvasás közben jött az enyhe szorongató érzés. Az a fajta, amit akkor érzel, ha olvastál már hasonlót korábban...

SPOILER

*Hannah Baker egy harmadéves amerikai gimnazista, aki az őt ért állandó negatív hatások miatt öngyilkosságot követ el. Az életének szereplői abban bíznak, hogy hamarosan túl lesznek ezen a válságon is, míg egy cipősdobozban 7 kazetta és egy térkép érkezik Clay Jensenhez. Inenntől fogva párhuzamossá válik a történet, hiszen Clay közbevetéseivel a jelenről olvashatunk, olykor-olykor megtoldva a lány emlékeit a saját rálátásával, míg Hannah monológja a múltról, a kazettákon keresztül bontakozik ki.*

Maga a történet érdekes és az alap is szimpatikus. Tetszenek a kis jelek, amiket az egyes bekezdéseknél használ, ezzel is tudatosítva, hogy nem olvasunk, hanem hallgatjuk a történetet: Pause, Stop, Play. Jó a megvalósítás, ahogy belelátunk a két főszereplő világába, akárcsak a cselekmény szövése, viszont képtelen vagyok elvonatkoztatni, a bennem lévő mix érzéstől. A könyv befejezésekor jutott eszembe, hogy az egész regény hangulata olyan, mintha az író merített volna Jodi Picoult (The Pact, Tizenkilenc perc) és Laurie Halse Anderson (Hadd mondjam el... ) munkásságából. El akarta mondani a történteket, de hát a pletykák miatt nem voltak barátai, amikor meg lehetősége volt rá, hogy kibontakozzon, annyi tanácsot kapott, hogy lépjen tovább... amit hát megtett. Nem tetszik Hannah jelleme, illetve a szülők hiánya, valamint képtelen vagyok elhinni, hogy a mai tinédzserek – nem mintha én még ne tartoznék ebbe a kategóriába – ennyire... gonoszak. Ezért hihetetlen, és főként emiatt nem tudtam élvezni a történetet. Clay-t pedig nagyon szánom, de ki nem?

6,5/10

Érdekes, hogy bármilyen regényben olvasok az amerikai tinédzserek életéről, mentalitásáról vagy úgy egyáltalán, képtelen vagyok azonosulni velük. Mármit persze, egyből eszembe jut, hogy 'én ilyet biztosan nem csinálnék' de hát sajna nem tudhatom, hogy melyik mondatommal indítom el a hólabdát... Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük... (Máté 7,12)

Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

Szeretem a szöveg zöldségét és az előző kötethez hasonló zongorázó szavakat. Kedvem támadt megint darut hajtogatni és kivételesen az utazáshoz sem kell zene, se az otthoni mosógépzúgás, mert a szavak összessége adja a zenét, amitől megbabonázódom. Hangulat – na az van.

.

Elolvastam az első kötetet még nyáron. Tetszett, és kellemes elégedettséget váltott ki belőlem, így nem is nagyon iparkodtam beszerezni az új kötetet. Olyan... egésznek tűnt. Aztán a héten találkoztam barátnémmel, oszt minden megváltozott, mert elcsentem a polcáról, ami miatt gonosznak is érzem magam, hisz ő is hárklis az első olvasós kiváltságáért, akárcsak én...

Bevackolódtam a nagy barna fotelbe, olvasom és olvasom, tetszik a sorok zöldsége a sárga papíron, megint elmerülök a fejemben zongorázó szavaktól, a két szereplő szemszögéből négy lesz, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hasonlóan az első kötethez, itt sem történik semmi olyan hűha, de valahogy kíváncsi vagyok, mi lesz a következő oldalon, pedig már a teljes forgatókönyv készen áll a kobakomban. Grace szüleivel még mindig nem szimpatizálok igazán, mert nem a jóféle furába tartoznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rájuk tör a felelősségre emlékeztető, de valójában teljesen más viselkedés, rádöbbennek, hogy a tinédzserrel olykor nem árt foglalkozni, de ha már nem jöttek eddig bele a gyakorlatba, most megpróbálkoznak vele, hátha sikerül, és mégis az ellenkező hatást váltják ki. Olykor Sam is nyavajog, mindenki kollektíven menstruál vagy éppen bizonytalan. Isabel a vesztesége miatt, Grace Samért küszköd, Sam a változását nem tudja befogadni, míg Cole a jelenlegi helyzetet nem tolerálja igazán. Mindenki akar valamit, ami nem jön, így hát várnak, ami az életük ura... Légy csendben és várj az Úrra...

Isabel és Cole kettőse egy új árnyalatot visz a történetbe, még ha személy szerint nem is rajongok természetükért. Valahogy erőltetettnek tartom a párbeszédjeiket, ami valószínűleg direkt van így kialakítva. Mármint Isabel volt az iskolában a hencegő hercegnő, így neki ezért kell a mostani maszk, Cole pedig a „híres zenész vagyok lehengerlő mosollyal arc” állandó tulajdonosa. Lázadnak, szenvednek, mindent magukra erőltetnek, még azt is, amit nem kellene, de azért a végére előbújik mindkettőjükből a valódi baráti kitartás, egy olyan arc, amit valószínűleg mid a ketten akarnak, de a környezet valahogy nem teszi lehetővé.

Összegző szomorú valóság. Szép. Tényleg, de nekem valahogy a többiekkel ellentétben nem ilyen az izgalom. Az enyhe bizsergés megmozgatja a lábujjakat mint táncparkettre hívás előtt, de a boogie még nincs benne a csellóban, így a hangulat is csak fokozva van. Grace, Sam és a többiek majd jönnek következő nyáron, de addig is várunk.

őszben vagyok otthon

Dübörög a dob meg a basszus és végre elmondhatom magamról; jól vagyok. Nagyon. De élhetnék Németh László szavaival is; a boldogság ritkán megkapott kegyelmi állapot. Most így vagyok. S ez így jó. Nekem legalábbis.

Egyre jobban kezdek rájönni, hogy ami másnak a nyárban teljesedik ki, az nálam ősszel valósul meg. Szeretem a színeket, a fákat, a hűs, de mégis enyhe langgyal szolgáló levegőt, ami olykor bele-belekap a hajamba. A fákat, ahogy hullajtják a levelüket, és néha egy egy levél is beleröpül a hajamba. A zöld lombot ami átváltozik valami egészen más árnyalatú gyönyörűséggé. Barna. Sárga. Vörös. Pont olyan, mint a régen használt palettám színskálája. Meg a sálam. Élvezem, amikor sétálok a még zöld füvön, és ahogy a kicsi, színes levelek folyamatosan zizegnek a tornacipőm alatt, s nem tudok túl sok mindenre figyelni, csak az ordító csendre, ami hihetetlenül megnyugtat. A játszótér felől olykor előbukkan egy-egy oviscsoport, nevetnek és rohangálnak kifulladásig, ezzel is megtörve az eddigi nyugalmat, és játszi könnyedséggel alakítva az eddigi amplitudó méreteit. Ebben az évszakban még az sem zavar, hogy a szeplőim sokkal jobban látszanak a szokásosnál, és még ha nehezen kelek fel, akkor is élvezem, ahogy reggelente bebuszozok az egyetemre. Miközben áthaladunk a Tisza fölötti hídon, és egyre csak bámulom a hajnali színeket, folyamatosan erősödik bennem; igen, most már hazaértem. Talán. Aztán áttérek a következő oldalra.

Lapról lapra egy újabb világ nyílik meg előttem, amelynek nem tudok nemet mondani. Időközben megkedveltem a 20. század magyar irodalmát, s élvezettel gondolok bele, miközben Szeged utcáin sétálok; a talpam alatt hullámzó macskaköveken valamikor József Attila baktathatott. (Bocsi szöszmösz, de még mindig ezen a gondolaton törpölök.) Egyelőre csak ennyi jut nekem az őszből, de tudom, hogy vár rám még Napocska-féle fényképezés a Parkban, fűben-levélben fekvés, Pestre menetel az Öthöz, Orosháza és sok olyan, amiről itt nem írhatok, mert nem egyszerű. De addig is igyekszem képben elmondani, amit szavakban nem tudok. Még.

Kosztolányi Dezső – Nero, a véres költő

Ez a regény a második Kosztolányi olvasmányom volt. Tetszeni tetszett, főleg a Seneca-fejezet, de kevésbé ájultam el, mint Esti Kornél esetében, bár kétségtelen, hogy azt nehezebb felülmúlni.

A történelem nekem olyan, mint másnak a levegő; elengedhetetlen szükséglet. Szerettem, szeretem és szeretni fogom, de valószínűleg mindez köszönhető a gimim kedvenc sztoikus nyugalmú tanár urának is. Ő volt az, aki elmagyarázta nekünk, milyen is az a darázsfejpók, vagy éppen előadta a lelkes diáksereg számára, hogyan lehet az ellenséget karóba húzni, s képes volt elvezetni bennünket a Római Birodalom berkei felé is.

A történelmet kicsit is ismerők számára rögtön világossá válik, hol és mikor játszódik Kosztolányi jelen regénye, így ebben az esetben nem szándékozom kitérni, milyen is volt ebben az időszakban a keresztényüldözés a háborúskodás, vagy éppen más izgalmas történések. A regény tulajdonképpen a császár uralkodásának és akkori életének majd 15 évét öleli fel, egészen haláláig, s felfedezhetjük, nem egyszerű történelmet kapunk átcsomagolva, hanem valami tejesen mást. Ami magyar.

Miközben ismerkedtem a regénnyel, egyre többször eszméltem rá, hogy nem egyszerű történelmi átdolgozással ülök szemben, s majdhogynem pontos jellemrajzot kapok a császárköltő beteges lelkivilágáról. Hasonlóan, mint Dorian Gray esetében, a kezdetben szép külsővel megáldott fiatalember rútulásával egyenes arányban torzul el lelkileg és külsőleg egyaránt. Kedvtelésből öleti meg a körülötte levőket, ami alól a családja sem kivétel, s nem mellesleg olyan súlyos a hatalom - és elismerési vágya, amit manapság már csak egy jól képzett pszichológus tudna csak helyre hozni. Gőgösen elterpeszkedik a megszokott elismerésben, s nem veszi észre a körülötte kibontakozó és egyre csak szövődő hazugsághálót. Poppaea-t csak a hatalom érdeki, Néró versenyszámait megbundázza, a szerelmét eljátssza, Agrippina a fia ellen fordul, Néró pedig az anyját akarja megöletni. Majd Seneca-t. Poppaea-t pedig hasba rúgja. Boldog családi kör, köszönettel tartozom a saját rokonságom iránt.

Érdekesnek találom Néró próbálkozásait az elismerést illetően. Folyamatosan kérdez, érdeklődik, mutatja legutóbbi alkotásait, de valahogy ez sem elég. Mindig és mindenből a legjobb, s az első akar lenni, ne legyen nálánál érdemlegesebb művész, amit ha kell, de durva tettek árán is elér. Kicsit sajnálom is emiatt, mert szerintem azért valamennyien tudjuk, milyen is az, amikor elnyomják az embert, és nem bontakozhat ki eléggé. Ő az a karakter, akire elsőként mondanám a tipikus jelzőt; a tettek embere. És mégis egyszerre nagyon gyáva. Viszont poéta, a maga módján.

Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Sok a pattanásod? Nem bírod a nyirkos időt és az állandó esőzéseket Angliában? Esetleg kevésnek találod az ott fellelhető állatmennyiséget? Nincs más megoldás, el kell költözni Korfura. - Vagyis ezt vallja a Durrell család, mikor belevág életének egyik, talán legjelentősebb szakaszába, amely nem nélkülözi a mókát és kacagást, na meg a a különc, de mégis imádnivaló család bogarait egyaránt. Mert azért valljuk be; Korfun bármi megtörténhet.

Töredelmesen és őszintén be kell vallanom; cirka 6 éve csücsül a polcomon, s nem ez az első eset, hogy belefogtam a fent említett regénybe. Valójában a harmadik, de mégis az első eset, mikor teljes egészében, elejétől a végig teljesen betoltam az arcomba. Hogy mégis miért történt mindez? Valójában sosem volt megfelelő az időzítés... olvassátok csak:

Először 2004-ben a kórházi ágyon fekve kaptam kézhez, mikor erős vesegörcsökkel szállítottak be. Vigaszdíjként tesóm akkori barátja megajándékozott ezzel, s azt mondta, ettől biztosan egy-kettőre jobban leszek. Hát, igaza is lett, de a probléma ott kezdődött, mikor hangosan felnevettem, s elkobozták tőlem, mondván, így is elég fájdalmam van, nem kell még ezzel is tetézni a bajt. Csak a távozás napján kaptam vissza, de a túl sok fájdalomcsillapító valahogy elnyomta a korábbi élményt, így visszakerült a polcra. Nem sokkal később újra leemeltem helyéről, de akkoriban kötöttem örök hűséget Harry Potter brigádjával, így elég sok ideig nem tudtak meggyőzni, hogy más jó könyv is létezik, így ismételten visszakerült korábbi helyére...

Aztán, valami megváltozott az utóbbi időben. Főként bennem. Nemcsak az aktuálisan piacra kerülő könyvek felé kezdtem el nyitni, hanem minden más felé. Először jött a 20. század a magyarjaival, majd egy kis 19. század és végül minden más, amit nem napjainkban nyomtattak ki. Ráfanyalodtam az itthoni polcokra is, nemcsak a könyvesboltokra kacsingattam erőteljesen, és így kezdtem neki ennek. Megint. Vigyorogva.

Furcsa érzés volt megint kézbe venni ezt a kötetet. Nem volt bennem semmiféle elvárás, vagy éppen rosszallás, egyszerűen csak nem tudtam, hogy mire számíthatok. Mármint volt egy kis sejtésem, hogy ilyen címmel nem lehet éppen egy Bűn és bűnhődés, de mégis gondolkodóba estem; ennyi állatot egy helyen, hogy fogok tudni elviselni, ugyanis tudni illik; engem ők nem szeretnek. Lehet ellenkezni, de ez tény és való, nem mellesleg igaz. Tessék megkérdezni a közvetlen környezetemben élőket, ők alá tudják támasztani állításomat.

Szóval a lényeg, hogy nagyon törpöltem rajta, ugyan mi lesz velem, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ott vagyok az eperszínű villában – erre és az itt történtekre még így 6 év távlatában is elég jól emlékszem – s élvezettel olvasom, ahogy Larry előadja újabbnál újabb okoskodásait, amire Margo próbál okosan reagálni, de az eredmény valahogy egyszerre lesz bájos és roppant bugyuta. Kettejük standard civakodásából nem hiányozhat Leslie, aki a fegyver- és vadászatmániás, és – részben - az állandó villámhárítóként funkcionáló Misszisz Durrellsz csitítása. Nem feledkezhetünk meg Spiro -ról sem, aki mindent képes elintézni és végül, magáról a könyv szerzőjéről Gerry -ről, aki előszeretettel és részletesen ábrázolja, legfrissebb kalandját, miként is cserkészte be legújabb szerzeményét. Van itt Tengeri Tehén és Buci-Bigyó, sőt még szakállas szigetlakók, foghíjas cselédek, Theodore, aki mindig elő tud hozakodni egy vicces történettel, Geronimo a gekkó, nárciszsárga villa, sok-sok tücsök és bogár, teknős és kutya, egyszerűen mindenféle élőlény, ami egy házi állatkerthez szükségeltetik.

Mondhatja nekem bárki, hogy nem vagyok normális, de már a felsorolásnál azt érzem, hogy képtelenség ezeket a jeleneteket úgy olvasni, hogy ne terülne el az ember orcáján 100 Wattos vigyor. Egyszerűen képtelenség, hisz ennek a családnak a tökéletes bája a tökéletlenségében van. Kívánok egy hasonlóan őrült családot, s még sok-sok Durell-t a polcomra! : )

Egyébként; Görögországban mindenki szakállas? :D

Vállalom 25 szóban...

Beköszöntött a szeptember és részemről zsongás van ezerrel, hisz eseménytelen nyaramat felváltja a mindennapos buszozás és olvasás kettőse a Zegyetemre, illetve a részemről már régóta várt és áhított orosházi találkozó is megejtődik október 9-én, ama jelentős őszi napon. Jelenleg úgy fest megyek, de ismerjük botrányos életmódomat, így a további balesetek és betegségek elkerülése végett igyekszem jó útra térni és nem ígérgetni, hanem cselekedni és megjelenni.

A találkozó szervezői kitaláltak egy játékot is, melynek lényege: könyvek témakörben megadtak öt szót, melyekről ugyancsak öt szóban kell felsorolni az eszünkbe ötlő gondolatokat, jelzőket. Blogolhatsz róla vagy éppen emilben is elküldheted mind a 25 szavadat. Részemről ez így fest:

1. olvasás: életérzés, utazás, otthonos, észlelés, összeköt,

2. kortárs magyar irodalom: felfedezem, modern, aktuális, magyar, szókimondó

3. e-könyv: letöltés, személytelen, idegen, megfoghatatlan, segítség

4. könyves blogok: közösségépítő, véleményező, tájékozódás, őszinte, szemléletmód

5. könyvtár: egyetem, csend, felfedezés, izgalom, „besípolok”

Tudtommal a játék már körbejárt a könyvesek között, így nem nevezek senkit nevén. A tévedés lehetőségét természetesen fenntartom. : )

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

Frissen befejezett regényről írok, így megeshet, hogy a csiga félrecsúszik, így intenzívebb élménybeszámolót fogok írni, mint azt egyébként tenném. Szóval; az elmúlt héten Oscar Wilde egyetlen regényét forgattam a kezemben nap nap után, ami tulajdonképpen bemutatja regény képében a diadal útját a teljes züllésig. Nem a napokban történt a regény megvétele, hanem körülbelül egy évvel ezelőtt, mikor megláttam a Tesco-ban, az 599 Ft-os kiadást az Ulpius-ház részéről... Egy „rossz” moly természetesen nem képes kihagyni egy ilyen lehetőséget, mikor is olcsón juthat hozzá új könyvekhez, nem mellesleg Kosztolányi fordítás hmmm... ennyi pozitívum után a könyvvel a táskámban hagytam el a boltot mindazok ellenére, hogy nem szimpatizálok a kiadóval. (Tessék tessék, lehet kövezni! :] )

Ebben az esetben is képes vagyok bibliai utalást találni a könyvben – valójában többet is – de ez alkalommal is így lehet legjobban megfogni a regény lényegét: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig elveszti vagy romlásba viszi? " Lukács 9,25

Dorian Gray egy népszerű és jó családból származó, felső középosztálybeli férfiú, aki szőke, göndör hajú, s nem mellesleg az a fajta fazon, aki után meglehetősen bolondulnak a nők, s szerintem mindezt tudatosan ki is használja. Rendíthetetlenül flörtöl, s udvarol az előkelő hölgyeknek – olykor egy-két hercegnő is akad a horgára – míg egy napon meg nem ismerkedik egy színésznővel, akivel menthetetlenül egymásba szeretnek. Boldogan is élhetnének, amíg meg nem halnak, de egy rosszul sikeredett színházi előadás után a fiú megszakít vele minden kapcsolatot, mondván, hogy ezzel a szereplésével minden érzelmi szálat elvágott nála. Másnapra természetesen végiggondolja hirtelen döntését, s vissza akar térni a lányhoz, de a lehető legrosszabb hír fogadja: Sybil Vane öngyilkos lett, s innentől kezdve borul fel a regény addigi nyugodt történetvezetése.

Természetesen felmerülhet a kérdés; mi köze van az arcképének az egész regényhez? A kérdés természetesen jó, s fel is vázolom; Dorian Gray nemcsak szőke hajáról és előkelő származásáról híres, hanem mindarról a romlatlanságról és szépségről, amivel megáldotta őt a természet, így múzsául tud szolgálni olyan festőknek is, mint barátja Basil Hallward, aki egy egész alakos portrét készít róla. A kép elkészültekor Dorian is kénytelen szembe nézni saját „tökéletességével” s egy meggondolatlan pillanatban – s természetesen hiúságtól vezérelve – azt kívánja, bárcsak sose öregedne meg, illetve a képmása öregedjen helyette. Személye átalakulásában Sir Henry Wotton is közre játszik, akivel gyakran úgy beszélnek egymással, mintha több is lenne közöttük, mint barátság, illetve további élvezetekkel tágítja a fiú ismereteit, így megismerteti az ópiumbarlangok világával is, végül a fiú kénytelen a valósággal is szembenézni; mindaz, amit kért, valóra vált; az arca nem öregszik ellenben a festménnyel. London városában is egyre rosszabb hírnévre tesz szert, fokozatosan romlottabbá és erkölcstelenebbé válik, a kép pedig tovább változik, míg végül meg nem jelenik az a bizonyos piros folt...

Ez van, el kell fogadni; az emberi lélek épp ugyanúgy képes megromlani, mint minden, amit nem örök életre plusz egy napra vásárolunk meg. Ennek ellenére tetszett a könyv, s kétségtelen, hogy a történést le lehetett volna írni kevesebb körmondatban is, de hát akkor nem lenne az ami; aforizmákkal teli alapmű, ami nem vontatott (!) s érdemes egyszer az életben elolvasni, mert hát kevesebb nem leszel tőle, olvasol egy kis kályha-effektusról, és talán megtanulod értékelni a barokkos körmondatok kuszaságát. Talán ez volt az első regény az idén, amiben nem tudtam azonosulni egy karakterrel sem...

Babits Mihály: A gólyakalifa

A regény olvasása közben eszembe ötlött egy bibliai ige, ami számomra hitelesen és egyben röviden összefoglalni a regény mibenlétét, anélkül, hogy bárki panaszkodna az erős spoiler-veszélyre: „Sőt, ha külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4, 16) Persze nem tudhatom, hogy hány ember érti meg igazán ennek az idézetnek a mondanivalóját, de valahogy mind a cselekmény, mind a mondanivalója egyaránt megfogott. Viszont abban mindenki egyet érthet, hogy az ember a legnagyobb ellenségét önmagában hordja.

Alapjáraton szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis keveset álmodom. Valójában ritkán emlékszem rá. De mégis ha előfordul, majdhogynem minden egyes alkalommal gyötrelmes a felkelés – olykor még az ébrenlét is – hisz első megmozdulásomban képtelen vagyok elvonatkoztatni. Mélyen bennem él az álom, a nap nagy részében csak gondolkodom és gondolkodom, s nehezen tudom magam rávenni, hogy bármi mással foglalkozzam, mint ami nem a valóság. Sőt, gyakorta elmerengek rajta, nem lenne-e jobb tovább vinni a szálakat, de valahogy gyorsan tovább tudok lépni ezen a gondolatmeneten is. Részben persze hálás tudok lenni ennek a mély alvási szokásomnak, de minden alkalommal, ahogy előjön ez a zavart állapotom, nem tudom nem megkérdezni; miért. S mégis hogyan lehet ekkora hatással.

Babits Mihály regényében is egy ilyen – vagyis inkább hasonló – állapotot jelenít meg. Tábory Elemér egy népszerű, gazdag diák, aki egy élvezetes majálisozás után egy különös, intenzív állapotban ébred; nem az az ember, akit megszokott, helyette egy koszos, megvetett és tanulatlan inasfiúként kell tengődnie. Mikor az egyik énje alszik, a másik fele akkor kel életre és mindez fordítva is igaz. Végül inas énje megelégeli ezt a helyzetet, elindul a városba, ahol fondorlatos módszerekkel jobb munkát szerez, s a másik, elnyomott énje is ezen a szálon él tovább. Természetesen ebben az esetben előtör a gondolat, hogy „nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni” és mindannyiunkkal előfordul, hogy azt hisszük, hogy van egy jobb és egy rosszabb énünk, de mi ezt könnyen meg tudjuk oldani, viszont a regény tekintetében egy valós tudathasadásos emberről van szó, aki képtelen különbséget tenni a két énje között, s egyre jobban belemélyed ebbe a skizofrén állapotba, amely végül a vesztét okozza... Már a befejezés is azt sugallja az olvasó számára, hogy a rosszabbik énünket sosem tudjuk teljes mértékben elnyomni, így szükséges a kordában tartás, de vajon mindez meddig működik...?

Mindazt, amit a Molyon is leírtam, továbbra is fenntartom; sajnálom, hogy már a gimi elején elcsúsztunk az irodalmi tanulmányainkkal, így nem volt rá lehetőségünk, hogy jobban megismerkedhessünk jobban a 20. század íróinak munkásságával. Elismerem minden szépen megfogalmazott gondolatot és szavakat a könyvben, s csak egy gondolat van, ami tombol bennem: Többet. Még többet a 20. század alkotóitól.

Nem mellesleg az elmúlt hónapban 4 olyan olvasmányom is volt, amiben feltűnik az emberi természet kettőssége... Vajon mi rejtőzhet emögött... ? :D

ceruza

Lehet, hogy én vagyok naiv és túlságosan merengős-agyalós hangulatba kerültem, de:

Az elektronika ellenére, még mindig hiszek a toll és papír varázsában.

Nem mellesleg miután megfogalmazódott bennem ez a gondolat, akkor találtam ezt a képet: nekem üt és sokat mond. Nagyon.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Ez a kötet egyike azon kiadványoknak, melyek csak hosszabbították így is terjedelmes várólistámat. De gondoltam egyet, és kivételesen ebből a sorból választottam, s nem a meglévők között böngésztem. Nem mellesleg, ez a kötet is jókor volt a könyvtár polcán.

Már abban a pillanatban elnyerte tetszésemet, ahogy a könyvtári polcról leemeltem. A tenyeremnél kicsit nagyobb, barna, kemény kötésű kiadványt tartottam a kezemben, ami mondhatni pont a mancsomba kívánkozott. Nem volt más választásom, el kellett hoznom, s a hazáig vezető buszúton is csak forgattam, bele-bele lapozgattam, ismerkedtem a papír felületével, s vártam a pillanatot, amikor bekucorodhatom a fotelembe, s elveszek az előttem ismeretlen olasz táj felfedezésében, ami meg is valósult, hiszen az író olyan látványosan ábrázolja az előttünk megjelenő tájat, hogy kedvem lenne elkerekezni egészen Foligno-ig vagy csak egy rövid sétát tenni a Bástyán, s elképzelni, milyen is lenne az Ulpius testvérek mindennapos vendégének lenni. Szerb Antal szavai elvarázsolnak, s játszi könnyedséggel adja át mindazt a tudást, amit más könyvek képtelenek.

Ilyen és ehhez hasonló érzéseket keltett bennem, de ezúttal sem tudom azt mondani, hogy teljesen rabul ejtett volna. Természetesen mind a tájleírás, a történet vezetése vagy éppen a szereplők leírása elbűvölt és gyakorta észméltem fel, hogy próbálom magam elé idézni, mindazt az isteni nagyságot, amit Mihály az Ulpiusoknak tulajdonít, de valami mindig hiányzott. Ezt teszi velem az emberi korlátoltság, s próbáltam minél inkább megfejteni a karaktereket, akiknél távolabbiakról nem is olvastam idáig. Ők azok a különc okosak, akik egyszerre keltenek félelmet és lehengerlést az emberekben, de mégis ott van bennünk az alázat, ami az „istenségük” felé irányul.

Természetesen Mihálynak is megvan a maga baja, hisz az „akut nosztalgája” miatt visszavágyódik fiatalkorába, azokba az időkbe, amiket az Ulpiusokkal tölt, illetve a másik két baráttal Jánossal és Ervinnel, de főként az előbbieket hiányolja. Szüksége van azokra a régi kalandokra, amiket együtt éltek át, arra a rajongó szeretetre, mellyel elhalmozta őket, vagy csak egyszerűen a kötődésre, amitől nem tud szabadulni. S valahogy minden út Rómába vezet, s Mihály élete új fordulatot vesz, hisz – majdnem - minden, amire vágyott elérhetőnek tűnik, csak egy-egy rövid kitérőt kell beiktatnia, s még a régóta vágyott olasz táj szépségeit is korlátlanul élvezheti. Valami vonzza és taszítja egyszerre, de mégis megy tovább előre, hisz ebben a noszatlgikus vágyódó állapotban már nincs tétje semminek, s folytathatja útját Éva felé, hogy egyszer az életben megtalálja önmagát, s végre megálljon a szentimentális zuhanásban.

Kedvenc? Semmiképpen. Szeretem? Mindenképpen. Akkor mégis mi a gond? Épp ez az, hogy nincs. Továbbra is szeretem a holdfénnyel tarkított sétákat a macskaköves utcákon, azt az úszó hangulatot, amit a könyv biztosít számunkra, s azt az érzést, amikor megtörjük úszás közben a vízfelszínt a következő adag levegőért – számomra ilyesmi érzés volt olvasni, hisz...

… valahol mindig mindenki önmagát keresi.

8/10

Hangpróba egy - kettő

Többen panaszkodtak, hogy nem tudnak hozzászólni a blogomhoz, pedig be van állítva a bárki által jöhető hozzászólás. Jelenleg ebben a posztban fogom kiélni a szerkeszthetőségi kényszert. Akinek van füle hallja, akinek van mersze kommenteljen, hátha működik.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

Görbetükör a hívőknek, Brian élete kicsit másként, egy-két csepp Douglas Adams humorából, avagy ki is volt Jézus legjobb haverja.

Keresztény-palántaként sokat vártam, amit nem kellett volna, mert így titkon, de előítéletekkel kezdtem neki a könyvnek és bennem volt, hogy na majd jövök én és majd jól leteremtem az egészet. De hiba volt, mert hiába van tarkítva olykor unalmas, de mégis kacagtató elemekkel, valljuk be őszintén; a maga nemében zseniális könyv, még ha olykor csömörrel is tud szolgálni.

Biffet az őrült angyal parancsra visszahozza 2000 év távlatában az élők közé, hogy megírja saját látású evangéliumát. Sajátos stílusban. Kapcsolata Józsuával olyan, mint az igazi bajszos férfiúké – olykor azt az érzetet kelti számomra, mintha egy amerikai filmből kölcsönözték volna a barátságot. Pelenkás – ebben az időben vajon volt már pelenka? - koruktól fogva, sülve-főve együtt vannak, minden kalandot együtt élnek át, barátságot kötnek a jetivel, bejárják Kína berkeit, cölöpökön ugrálnak, sőt, Biff még egy nemi betegséget is összehoz, hogy tudjon segíteni barátján. Mi ez, ha nem barátság? Olyan ő, mint a hűséges fegyver hordozó, csak más a neve. Biff. Aki feltalálta a szarkazmust. Mindannyiunk örömére. Nem mellesleg beleláthatunk Jozsó olykor zavaros gondolatmenetébe is, így megtudhatjuk miként kapcsolódik össze a részegség és a húsvéti nyuszi, és rájöhetünk, hogy igenis rögös az út a tökéletesedés felé.

Persze amellett, hogy Jozsó folyamatosan tanulja a Messiáskodás mibenlétét és igyekszik megtartani cölibátusi fogadalmát Biff megmarad hű barátjának sajátos életvitellel. Amiből nem maradhat ki a Kámaszútra, Örömke, a fogatlan nyanya és Mari. Persze olykor meg kell lógnia a toalettre az őrült angyal elől, hogy tudjon puskázni a Bibliából, de mire nem jó, ha az embernek megadatott a nyelveken szólás képessége és mindenre tud valami frappánsat reagálni. Persze felháborító, hogy a négy evangélista is éppencsak megemlíti a havert és gyakorta csak in medias res fognak bele a dolgokba, de a legfontosabb; akinek nem inge, az ne vegye magára és ne olvassa el.

Vonatkoztass el és egyszerűen csak élvezd. És ne feledkezz meg róla; a Vén Kaporszakállúnak is van humora, csak jól álcázza. Szarkazmussal.

7/10

P.S.: Ez az angyal tényleg hülye. Olyan, mint Castiel.

Daniel Keyes - Virágot Algernonnak...

… avagy a buta felemelkedése.

Minden embernek megvan a saját értékrendje. Valaki azt vallja, hogy az az ember nem lehet buta, aki szokott olvasni. Más az orvosokat tartja értelmesnek, míg vannak azok – személyem is ebbe a kategóriába sorolható – akik egyszerűen csak elismerik, ha más olyan információval tud szolgálni, ami számára újdonság. Mint például, hogy az elefánt nem képes ugrani. Vagy éppen az ember álmában is érzi a szagokat. De mi van olyankor, ha egy szellemileg fogyatékos ember tudatlanságával kell megbirkóznod nap mint nap? Vajon meddig vagy képes elfogadni mindazt, amit a sors reá mér, és elfogadni úgy, ahogy van. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tárgyal Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regénye.

Adott egy szellemileg súlyos férfi Charlie Gordon, aki úgy tudja, a körülötte levő emberek többsége szereti, sőt a barátjának kezelik. Legalábbis ezt mutatják, s nem veszi észre, hogy valójában közvicc tárgya. Gyakorta megalázzák és bántalmazzák, amit az évek során köré alakult burok miatt nem érzékel. S mindezek ellenére megvan benne a vágy, hogy tanuljon. Folyton egyre többet és többet, ami számomra lenyűgöző, hisz manapság ritkán találni ilyen harcos lelkületű embert. Majd jön a nagy áttörés; van lehetőség változni, sőt okosabb lehet. Mindehhez csak egy egyszerű műtét szükséges, s az élete gyökerestől megváltozik. Őszintén; melyikünk nem ragadná meg a lehetőséget? Még ha nem is ilyen szempontból, hisz minden ember igényli a változást.

Végül rövid idő elteltével tényleg tapasztalható lesz a változás: megszűnik rossz helyesírás – tetszett, ahogy ezt alkalmazta a történetben – egyre nagyobb lesz a tudásszomja, mindent elolvas, ami elé került, s az agya is úgy veszi be az információkat, mint ahogy a szivacs felveszi a vizet. De mint tudjuk a szivacs is leereszt egy idő után... Charlie -val is ez történik, és így veszít el mindent, amihez addig ragaszkodott. Szerelem, intelligencia, barátok, család...

Olvasás közben valahogy ismerős volt a történet. Vagyis igazából nem a történet, inkább a karakter. Olyan, mintha az Egerek és emberek illetve a Foresst Gump közrejátszott volna a műben. Vagy éppen fordítva. Megismerhettem Charlie mélységeit és magaslatait, vágyait és nehézségeit egyaránt, mind magánéletileg és emberileg egyaránt, a harcot, ahogy azért küzd, hogy minél többet tudjon, s az emberek elfogadják őt a hibáival és a tudásával egyaránt. De azt is tudom, hogy a tudás hatalom, s az emberek gonoszak tudnak lenni. Ha valaki gyengébb, mint ami elfogadott, akkor ott taposnak bele, ahol tudnak, s nem foglalkoznak a következményekkel, vagy éppen az ellenkezőjével; mi lenne, ha én lennék gyenge?

Nem mondom, hogy könnyű lenne ezeknek az embereknek az élete, de másként értékelem, mióta 1 éve meghalt autóbalesetben egy jó barátom. Ez a könyv rá emlékeztet, hisz ő tényleg okos volt, de a körülötte levők kitaszították amiatt, hogy az egyik szemére vak volt, s nehezen tudott mozogni. Máig nem értem, hogy miért nem beszéltek vele az emberek, és próbálták meg megismerni azt a kedves, önzetlen arcát, amit mindenkinek mutatott.

Nem tudok mit írni. Nem a legjobb könyv, amit valaha olvastam, de van benne valami, amitől elgondolkodsz, s átértékelsz dolgokat.

Legalábbis belőlem ezt váltotta ki.

7/10

Douglas Adams - Galaxis Útikalauz stopposoknak

Van az úgy, hogy elolvasol egy könyvet és hosszú órákon át csak törpölsz és törpölsz, hogy mégis mit írhatnál róla. Nekem ez sikeredett:

Aranyköpések kincsestára, avagy mit tud nyújtani neked ez a könyv:

- A törölköződre mindig számíthatsz.

- Még manapság is vannak kétfejű elnökök.

- Megaszamárhús.

- Valamit kezdeni kell a depressziós robottal.

- A Föld jobbára ártalmatlan.

- A Vogon költészet csodálatos. Egyesek szerint.

- Stoppolhatsz. A törölköződdel.

- Mennyi hatszor hét? Negyvenkettő, ami az életünk része.

- Az angol humor és bugyrai.

- Az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik – nem mindegy.

U.i.: Olvasd el, és ne ess pánikba; május. 25. Törölközőnap.

Chuck Palahniuk - Harcosok klubja

Híres. Hírhedt. Kult. Címszavakban talán így lehetne összefoglalni ezt a regényt. De ennél mégiscsak többről van szó...

Van az úgy, hogy az embert jó időben és jókor találják meg a könyvek. Na, ez nálam is így volt, figyeljetek csak:

Csütörtök este. Félig kábultan fekszem itthon, mikor már kezd elpárologni a szervezetemből a fájdalomcsillapító hatása. Lüktet az ínyem, magzat alakzatban igyekszem az államhoz szorítani a jeget, hogy legyen mégis valami, ami tompítja a fájdalmam. Nem jó semmi, sőt még az éltető nevetést is ki kell iktatni a szótáramból, különben felreped az ínyem és irány vissza a szájsebészet. Mégis mit csináljak? Aludni? nem megy, míg nem hat a következő adag fájdalomcsillapító. Film? évek óta nem kapcsoltam be a tevét, miért törném meg ezt a szép hagyományt? Végső de legjobb megoldás; olvasás. De mégis mit? Galaxis útikalauzt nem lehet, mert rámtör a vinnyogógörcs, meg hát a dráma is sztornó, mert nem vagyok depis hangulatban. Végső kétségbeesések közepette gurul be a kapun a megmentő kötet; Chuck Palahniuk: Harcosok klubja, hisz tudjuk a betegnek fájdalomdíj jár.

Elolvasom az első mondatot: Tyler munkát szerez nekem egy étteremben, nem sokkal később pisztolyt nyom a számba, és elárulja az örök élet titkát: először meg kell halni. Ízlelgetem... ismerős, de mégis valahogy új... Aztán egyszer csak annyit veszek észre, hogy sodor - magával az álom. Hatott a fájdalomcsillapító, vége az alvatlanságnak.

Másnap reggel. A friss seb a számban feldagad és még mindig vérzik. Remek. Nyelni alig tudok, beszélni talán még kevésbé, nevetés ismételten tiltólista, de azért próbálkozok. Aztán, valahogy megbabonázódtam az ismerős ismeretlenben. És olvasok. Két napig folyamatosan.

Persze olvasás közben sokat segített, hogy láttam a filmet évekkel ezelőtt - nektek is a színészek hangja és arca járt a fejetekben olvasás közben? - és már oly sok alkalommal megfogadtam, hogy előbb a könyv és csak aztán a film, de cirka 10 évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy Palahniuk-ot inni vagy enni kell. Fogékonyabb lettem a fájdalom átélésére, hogy magam is átéltem olvasás közben mindazt a bizsergő érzést amit Tyler Durden pofonja nyújt.

Lehengerel és kiakaszt egyszerre a mentalitás, amit és ahogyan ábrázol egyaránt; Marla, ahogy minden erejével próbál kapaszkodni a külvilágba. A klub tagjai, akik csak szenvedést produkáltak az életükben, amíg nem jött Tyler, vagy éppen a narrátor, aki ki akar adni minden felgyülemlett érzést, ami az évek során kialakult benne.

Persze akadnak benne túlzások – narancsléből bombát? - de mégis ahogy benne vagy a történetben képes vagy elhinni mindazt, ami előtted van, hiszen Tyler mondja. Ő az isten, nem látod, de tudod, hogy létezik, ezért engedelmeskedsz. Egyszerre fordulsz ki és merülsz bele a világfájdalomba, a rejtett, de mégis valós társadalomkrtikába, a káoszba, ami tulajdonképpen szerves része a klubnak, amiről persze jobb nem beszélni.

Felmerült bennem a kérdés, hogy lehet-e ezt a könyvet egyáltalán értékelni tízes skálán. Persze sokan vannak olyanok, akik egyből megadnák a max pontot vagy éppen a mínuszba hanyatló értékeket, de jelen helyzetben tanácstalan vagyok. Egyszerre érzem a legjobb - és egyben az egyik legrosszabb könyvnek, amit valaha a kezembe vettem. Lenyűgöz mindaz a betegség, ami előtör a sorokból és mégis letaglóz, hogy van ilyen. És még ezek után hiszem azt, hogy sokat láttam már a világból – természetesen ez egy nagy tévedés, de a bennem kavargó érzéseket leginkább a könyv egyik mondata tudja visszaadni: Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma sincs arról, hová került.

Új borítás a Harry Potter sorozatnak?

M.S Cor­ley a szabadúszó borítótervező új külsőt készített a Harry Potter könyveknek a Penguin Classics kiadásokhoz mérten. Őszintén szólva, nekem tetszenek, bár elfogult vagyok a Penguin Classics kiadásokkal szemben.

Forrás: http://mscorley.blogspot.com/2009/02/harry-potter-redesign.html

Ernest Hemingway: Akiért a harang szól

- Romantikus? Hemingway? Betegesen nőgyűlölő alkoholista volt. Egész életében Picasso ex-macáit hajkurászta.

Minden egyes alkalommal, mikor meghallom Hemingway nevét, mindig ezzel az elhíresült mondattal tudom azonosítani. Persze-persze tudom, hogy a hiba ismét az én készülékemben van, hisz túl sokat néztem a sokak által kedvelt 10 dolog, amit utálok benned című filmet, de a könyv elolvasása óta más kép él bennem az íróról.

Mint minden könyvnek – mármint ez csak szubjektív vélemény, nem kell rám hallgatni - van egy sajátos atmoszférája. A Raana Raas könyveket átöleli az izgalom, a Harry Pottereket a csodálatos varázsvilág, Lucy Maud Montgomery-t a végeláthatatlan öröm, míg Hemingwaynél a lappangó feszültség figyelhető meg. Ez volt az első könyvem tőle és hát erős bennem a bizalom, hogy nem az utolsó. Az a mód, ahogyan bő 3 napba belesűríti a valójában több hónapnak tűnő cselekményt egyszerre ejt ámulatba és gondolkodtat el.

A történet a spanyol polgárháború egy részét mutatja be, ahová megérkezik Robert Jordan, akinek tanár létére egy feladata van; 3 napon belül fel kell robbantania a hidat a háború érdekében. Közben persze megismerkedünk a fontosabb mellékszereplőkkel, s azok múltjával, amely információkkal Robert -nek egyaránt meg kell küzdenie, akárcsak túláradó fásultságukkal illetve mindazzal, amit a háborúról nem tudnak. Ebben a túláradó nehézségben a szerelemmel is szembe kell néznie, ahol felfedezi mindazt, amit eddig hiányolt a mindennapjaiból; az élete értelmét.

A történet több réteget ölel fel, s részben ebben rejlik számomra a szerethetősége; romantikus - de nem a túlzó kategóriás változat és lélektani, mert rengeteg jellemet megmutat nekünk a háború borzalmai közepette. Valahogy azt sugallja, hogy a sok-sok borzalom ellenére is megmaradhat az emberi magatartás.

Zenghetnék még ódákat a a jellemábrázolásról, a hősies megoldásról vagy éppen a sok-sok témáról, amit érint a könyv, de nem érzem magamat méltónak hozzá, hiszen ezt az egy könyvet ismerem tőle lapjaira bontva. Egyszerűbb lesz, ha megismerkedem életművének további köteteivel is.

8/10

Jodi Picoult - Törékeny

Ismét előtérbe került egy könyv, amiről nehéz írni. Mindezt persze nem azért, mert annyira tetszett volna, hogy egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat egy értelmes bejegyzéshez. Rövid egyszerűséggel azt kell állítanom csalódást okozott Jodi Picoult Törékeny című könyve.

Mondhatni, elég szép múlt áll a hátunk mögött az írónővel. Természetesen nem a köztünk szövődött mély barátságról beszélek, hanem mindarról a rajongásról, ami bennem kialakult az első általa írott könyv elolvasása után, ami A nővérem húga volt. Ezután sorra elolvastam a Magyarországon megjelenő műveit, sőt, két angol nyelvű példányt is magam mögött tudhatok. Persze mindegyik könyvében fellelhetők kifogások mind a karakterek - , mind a cselekmény alakulása miatt, de egyik regénynél sem esett meg az, ami ebben az esetben; képtelen voltam ráhangolódni a történetre az állandó déja vu érzés miatt.

Adott egy súlyosan beteg csonttörékeny kislány, Willow, s az őt körülőlelő, de mégis darabokra hulló családja. Anyja (Charlotte) minden erejével azon van, hogy jobb jövőt biztosítson számára, s közben megfeledkezik mindenről, így a férjével való kapcsolatáról, s arról, miként kellene törődnie egy tinédzser lány lelki fejlődésével. A kezdet kezdetén még szimpatikus hölgy átalakul egy megszállott személlyé, aki bármi áron véghez akarja vinni a terveit, s nem lényeg, ha ahhoz be kell perelnie a legjobb barátját Pipert, aki korábban a nőgyógyásza volt. Azt mondja, hogy ő egy katolikus, hívő ember, sosem vetette volna el a gyermekét, s nem is a pénz miatt perel, egyszerűen csak jobb és könnyebb életet akar biztosítani a lánya számára. A kérdés ellenben mégis felmerül; mindennek a megvalósítása nem a pénz segítségével működik? Hiszen a Biblia is ezt mondja; Minden bűnnek gyökere a pénznek szerelme. Tulajdonképpen miről is beszélünk? Tudja egyáltalán Charlotte, miért is indította el azt a pert?

Ez a kettősség, ami az anyában kialakult, folyamatosan zavart okozott bennem, Sean-t az apát a többi olvasóval ellentétben nem tudom nem szimpatikusnak tartani, s egyetlen kérdés volt bennem; miként fognak rájönni Amelia titkára. Vajon meddig képes a lány elmenni, hogy végre észrevegyék őt is a szülei? Egyáltalán; képesek lesznek-e változtatni a szülők mindazon a „nemtörődömségen” amivel a lányukat körülvették?

Tetszik a napló jelleg, ami megjelenik; ebben a regényben is a főbb szereplők szemszögéből ismerhetjük meg a cselekmény szálait, de mégis olyan, mintha egy valamire koncentrálnának írás közben; Willow-nak akarják elmesélni mindazt, amit átéltek.

Nem tudom azt mondani, hogy nem jó történet, mert az nem lenne igaz, hiszen minden megvan benne, ami egy jó könyvhöz kell. Szimplán azt kívánom, bárcsak kevesebb Jodi Picoult könyvet olvastam volna korábban, és ne hangolódtam volna rá mindarra a csűrre és csavarra, amit a könyveiben fel szokott használni. De az is lehet, hogy még keveset tapasztaltam még a világból, s nem tudom, anyaként miként cselekednék egy hasonló helyzetben. Mindezek miatt az értékelésem; 6/10

Díjat kaptam - Kreatív blogger

Halljátok, nagyon durva dolog történt; Kreatív Bloggerina lettem több ember ajánlásával. Én, aki soha semmiféle díjat nem kaptam, ráadásul most indítottam a Route 66-en a Blogomat. :) Szóval, most örülök, mint a majom a farkincájának, és ezennel köszönetet szeretnék mondani nekik; zakkant, mazsa, Norin, trícia. Köszi szépen Molyányok.

Ja igen, ehhez egy játék is kapcsolódik, ami így néz ki:

1. Meg kell köszönni. - pipa

2. A logót ki kell tenni a blogomra. - pipa

3. Be kell linkelnem, akitől kaptam. - pipa

4. Tovább kell adnom 7 embernek. - 6, de pipa

5. Be kell linkelnem őket. - pipa

6. Megjegyzést kell hagyni náluk.

7. El kell árulnom magamról 7 dolgot. - pipa

Nekik szeretném továbbadni: Netelka, Amadea, hóvirág, timuja, FFG Két hiány van, remélem nem lesz fejvesztés :P

És akkor 7 dolog rólam:

1. Megmagyarázhatatlan vonzalmam van a Pán Péter történetekhez.

2. Reggelire müzlit vagy pirítóst eszek évek óta.

3. Nagy álmom egy Könyves Kávéház létesítése.

4. Szenvedélyesen szeretek futni.

5. Hegedűn és furulyán egyaránt játszom.

6. Fotóriporternek készülök.

7. 2010.május 23-án volt a Bemerítésem (keresztelőm).

A feladathoz kapcsolódó játék:

Írj fel 10 könyvet, amiket te már olvastál, de ajánlanád a többieknek. Nevezz meg 5 bloggert, akiknek kíváncsi vagy a véleményére, linkeld be őket, és hagyj nekik üzenetet a blogjukban. Jó olvasást!

1. Csodaidők összes

2. Bernhard Schlink: A felolvasó

3. Dallos Sándor: A nap szerelmese / Aranyecset

4. Jenny Downham: Before I Die

5. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei

6. Eleanor H. Porter: Az élet játéka

7. Alan Moore – Dave Gibbons: Watchmen – Az Őrzők

8. John Steinbeck: Egerek és emberek

9. Jane Austen: Büszkeség és balítélet

10. Hubert Selby: Rekviem egy álomért

+1 a ráadás: Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója