Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Ismeritek a történetet, igaz? Először jött a könyv, aztán nyilván csináltak belőle filmeket is az egész sorozatból. Mert igen, ez is sorozat, egy igazi trilógia, amivel manapság teljes mértékben telítve van a könyvpiac. Jó lenne már olyan sztorikat – is – olvasni, amik nem csak sorozat-mivoltuk miatt eladhatóak. De nem is erről akartam írni igazán.

Van ez a sorozat, ami a távoli jövőben játszódik az egykori Észak-Amerika helyén – nevezzük Panemnek – melyet a különböző éhínségek és háborús borzalmak után különféle funkciókkal ellátott körzetekre osztották, s mind e fölött a Kapitólium uralkodik. Fellázadtak a fővárossal szemben, de elbuktak, így ennek emlékeztetőjéül minden évben megrendezik az Éhezők Viadalát. A tizenkét körzetből egy tinédzser fiút és egy lányt sorsolnak ki, akik nemcsak megküzdenek sorstársaikkal, de meg is ölik a játék résztvevőit, hisz, csak egy kerülhet ki győztesként. Mindezt élő egyenes adásban, a felmenők szeme láttára. Izgalmas sztori? Szerintem is. Bár nem is annyira, mint azt eredetileg gondoltam.

Ahhoz képest, hogy szeptemberben csak egy könyvet tudtam elolvasni, ezt a sorozatot szűk 3 hét alatt betermeltem a következő hónapban. Nem egy esetben munkában is olvastam – öhm… két hívás között - de erről hangosan nem beszélünk. Elég belemerülős, izgulós sztoriról van szó, meg kell hagyni, és akik látták vagy éppen olvasták a történtet, tudják miről is hadoválok. Nagyon tetszett, hogy ez a valóságshow témát nem csak említés szintjén mutatják be, hogy a viadalokat kötelező nézni az ország minden lakosának, hanem érzékelteti, hogy a médiában mennyire más minden, mint aminek látszik, illetve ha egy bizonyos történést más megvilágításba helyezünk és még más szövegkörnyezetet társítunk hozzá, teljesen más jelentést, értelmezést nyer az egész helyzet. (Pl. első kötetben Katniss pirulása az interjúk során.) Örültem volna, ha a média véleményformáló és alakító hatása nagyobb jelentőséget kap, mint amennyit, bár így is díjazom, mert ifjúsági kategóriában ilyenről még nem olvastam.

Azonban engem sem a karakterek – kivétel Peeta, Haymitch és Prim - sem a cselekmény nem hozott lázba annyira, hogy kedvencnek könyveljem el. Példának okáért, Katniss stílusa rohadtul zavart, néha előadta a kemény, megközelíthetetlent, máskor meg döntésképtelen, mint egy önállótlan tinilány, főleg ha a két srác kerül előtérbe. Hatalmas előnye a sztorinak, hogy irdatlanul olvastatja magát, ha nem így lenne esélyesen nem ennyi idő alatt történt volna meg a befejezés. Zavar, hogy nem igazán jött át, hogy a három regény által mit is akart igazán üzenni Suzanne Collins. A háború rossz? Pipa, eddig is tudtam. Ha a kicsiket elnyomják egy idő után besokallnak és forradalmat generálnak? Láttunk ilyet már a történelemkönyvek oldalain is, nem újdonság ez sem, így nekem továbbra is kérdőjel, mi is az üzenet a három kötet alatt. Nem mellesleg az embertekintetű mutánskutyák furák.

Tetszik, hogy az első kötet, Az éhezők viadala rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, ami egy trilógia első köteténél elengedhetetlen: a szereplőkkel megismertet, felkelti az érdeklődést és a viadalos jeleneteket egészen izgalmasra alakítja. Viszont: borzasztóan irritál a szöveghasználat. Nem vagyok kibékülve az E/1 alkalmazásával, mert így csak Katniss szemszögéből, egyoldalúan ismerjük meg a szereplőket, ami ilyen kaliberű történeteknél nem az igazi. Sokan említették bloggerek közül, hogy nagyon jó a könyv nyelvhasználata, de én borzasztóan slendriánnak éreztem. Legyen egy kicsit laza a „tök jó” és egyéb kifejezések használatával, de mégis legyen komoly, hiszen egy disztópiáról van szó, ahol gyerekeket mészárolnak le élő egyenes adásban… valahogy ezt így, ebben a formában nem tudom összeegyeztetni.

Aztán ahhoz képest, hogy az első kötetet még izgalmasnak találtam, a második – Futótűz - már mélypontnak könyvelhető el. Nagyon lassúnak éreztem az elejét, és ahhoz képest, hogy mekkora hangsúlyt fektetnek a Nagy Mészárlásra szavakban, valahogy nem teljesedik ki a tettekben. Nyilván, a karakterek már tudják, hogy mire számítsanak, hisz már egyszer átélték ezt a szituációt, és az is érzékelhető, hogy valami turpisság van a háttérben a forradalom kibontakozásával kapcsolatban, hisz annyira nem történik semmi és valahogy egyszerre minden óramű pontosságúnak tűnik a viadallal kapcsolatban. Ennél a kötetnél éreztem a leginkább, hogy a történésekhez képest rengeteg a szöveg, ami igazi pluszt nem ad hozzá. Max annyit, hogy megtudjuk, Katniss kedvenc színe, a zöld. Nekem is, wooow.

Őszintén szólva félve kezdtem neki A kiválasztott, vagyis a befejező kötetnek, mivel kb mindenhonnan azt hallottam, hogy a sorozatnak ez a legnagyobb mélypontja. Ehhez képest ezt élveztem a legjobban, bár sokszor már úgy éreztem, ha még egyszer meglátom leírva, hogy a Fecsegőposzáta – igen, így nagy kezdőbetűvel - végérvényesen elkap a kétoldali agyhúgykő. Nem mondom azt, hogy méltó befejezésről van szó, viszont 100%-ig korrektnek tartom, főleg, hogy Suzanne Collins úgy alakította a két főszereplő lényét, hogy a forradalom végeztével nem egész emberként tértek vissza a „való világba”, ergo testileg és mentálisan egyaránt megszenvedték a viadalt és a forradalmat egyaránt. Bizonyos haláleseteket sajnáltam, mások meg annyira nem érintettek meg, hogy valójában azt sem tudom, miért írta bele azt a szereplőt a történetbe, hisz a cselekmény alakulásához nem tesz hozzá semennyit, no offense. Szerintem határozottan jót tesz ennek a trilógiának ez a boldog-szomorú vég, a testi-lelki sérülésekkel és az egyéb veszteségekkel egyaránt.

Úgy vagyok ezzel a regénysorozattal, hogy egyszer mindenképpen érdemes volt elolvasni. Talán pár év múlva újra nekikezdek. Izgalmas volt, akadtak kedvelhető karakterek és erős jelenetek, de hiányolom bizonyos helyeken a kidolgozottságot, és a valós mondanivalót – de az is lehet, hogy ezt csak én nem vettem észre, és mindvégig az orrom előtt volt. És igen, jól tudom, írjak jobbat, ha tudok, de úgy vagyok vele, hogy olvasóként az író nekem, az olvasónak ír, így a semleges vélemény is vélemény. 

Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

Szeretem a szöveg zöldségét és az előző kötethez hasonló zongorázó szavakat. Kedvem támadt megint darut hajtogatni és kivételesen az utazáshoz sem kell zene, se az otthoni mosógépzúgás, mert a szavak összessége adja a zenét, amitől megbabonázódom. Hangulat – na az van.

.

Elolvastam az első kötetet még nyáron. Tetszett, és kellemes elégedettséget váltott ki belőlem, így nem is nagyon iparkodtam beszerezni az új kötetet. Olyan... egésznek tűnt. Aztán a héten találkoztam barátnémmel, oszt minden megváltozott, mert elcsentem a polcáról, ami miatt gonosznak is érzem magam, hisz ő is hárklis az első olvasós kiváltságáért, akárcsak én...

Bevackolódtam a nagy barna fotelbe, olvasom és olvasom, tetszik a sorok zöldsége a sárga papíron, megint elmerülök a fejemben zongorázó szavaktól, a két szereplő szemszögéből négy lesz, aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy hasonlóan az első kötethez, itt sem történik semmi olyan hűha, de valahogy kíváncsi vagyok, mi lesz a következő oldalon, pedig már a teljes forgatókönyv készen áll a kobakomban. Grace szüleivel még mindig nem szimpatizálok igazán, mert nem a jóféle furába tartoznak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve rájuk tör a felelősségre emlékeztető, de valójában teljesen más viselkedés, rádöbbennek, hogy a tinédzserrel olykor nem árt foglalkozni, de ha már nem jöttek eddig bele a gyakorlatba, most megpróbálkoznak vele, hátha sikerül, és mégis az ellenkező hatást váltják ki. Olykor Sam is nyavajog, mindenki kollektíven menstruál vagy éppen bizonytalan. Isabel a vesztesége miatt, Grace Samért küszköd, Sam a változását nem tudja befogadni, míg Cole a jelenlegi helyzetet nem tolerálja igazán. Mindenki akar valamit, ami nem jön, így hát várnak, ami az életük ura... Légy csendben és várj az Úrra...

Isabel és Cole kettőse egy új árnyalatot visz a történetbe, még ha személy szerint nem is rajongok természetükért. Valahogy erőltetettnek tartom a párbeszédjeiket, ami valószínűleg direkt van így kialakítva. Mármint Isabel volt az iskolában a hencegő hercegnő, így neki ezért kell a mostani maszk, Cole pedig a „híres zenész vagyok lehengerlő mosollyal arc” állandó tulajdonosa. Lázadnak, szenvednek, mindent magukra erőltetnek, még azt is, amit nem kellene, de azért a végére előbújik mindkettőjükből a valódi baráti kitartás, egy olyan arc, amit valószínűleg mid a ketten akarnak, de a környezet valahogy nem teszi lehetővé.

Összegző szomorú valóság. Szép. Tényleg, de nekem valahogy a többiekkel ellentétben nem ilyen az izgalom. Az enyhe bizsergés megmozgatja a lábujjakat mint táncparkettre hívás előtt, de a boogie még nincs benne a csellóban, így a hangulat is csak fokozva van. Grace, Sam és a többiek majd jönnek következő nyáron, de addig is várunk.