Teásdoboz

Pár éve heti rendszerességgel festettem ilyen-olyan képkereteket, dobozokat, és mindenféle fa alapú dolgot. Hatalmas lelkesedéssel ugrottam bele a festés műveletébe, rajongással töltött el a tudat és az érzés egyaránt, ahogy bepiszkolódik az akriltól a kezem. Nem tudok betelni az alkotás folyamatával, legyen szó festésről, horgolásról, fényképezésről vagy akár főzésről. Ez utóbbit nevezzük inkább sütésnek. :) 

Viszont az utóbbi időben jóformán annyi időm volt bármi kreatív dolgot megvalósítani, hogy körülbelül semennyi. Viszont ma barátnőmék esküvőjére megyünk, és személy szerint jobban szeretek olyan ajándékot adni, amiben benne van a kezem munkája, nemcsak veszek valamit hosszas keresgélés után. Olyat szeretek adni, amit számításaim szerint mástól nem kaphatnak (nem tartom poénnak, hogy mi adjuk nekik a 10. kenyérpirítót). Szeretem kitalálni, megtervezni, nemcsak azt, hogy mit is adhatnék ajándékba, hanem a színeket és a stílust egyaránt. Ez az esküvő pedig antik hatású és csipkés kivitelezésűnek ígérkezik, így ezekben gondolkodtam én is. Ehhez hasonlót két évvel ezelőtt karácsonyra csináltam, de itt a technika kicsit másként alakult most. 

Szükséges: natúr fa teásdoboz, ecset (2 különböző mérettel kényelmesebb dolgozni), klasszikus kétfázisú repesztőlakk, 2 különböző színű akril festék (célszerű egy sötétebb és egy világosabb árnyalat), egy puha rongy. 

Elkészítés: Nyilván az alapoknál kezdjük. Mivel alapvetően egy világos színű sötét repedéses dobozt szerettem volna ajándékozni, így vajszínűre festettem be a tetejét és az alját egyaránt. (A festés előtt szétcsavaroztam a részeket, hogy a kapcsok ne legyenek festékesek. Ha nincs kéznél ilyen kicsi csavarhúzó, akkor jó egy hegyesebb, vékony pengéjű kés. Én ezzel csináltam.)

A száradási időről nem tudok nyilatkozni, hogy mennyi is volt pontosan, viszont általában munka után este 7 után festegettem, így a száradást alvásidőre tartogattam. Ha alaposan megszárad a világos réteg, akkor mehet rá a repesztőlakk első fázisa. Ezt a réteget célszerű egy irányban felkenni, nem oda-vissza húzogatni az ecsetet a felszínen, mert száradás után látszik, hogy ronda, darabos a felület. Ezt is egy estét hagytam száradni. Ezután következik a repesztőlakk második fázisa, aminél szintén figyelünk az egyenletes, nem oda-vissza elkenegetésre. Miután ez is megreped, ha figyelmesen megfigyeljük, halvány repedések jelennek meg a festék felületén - ha esetleg nem látszana, célszerű megvilágítani lámpafénynél, úgy fix, hogy látszik a repedezett felület. Végül a második akrilt, amit eddig nem használtunk kicsit vizesebb állagúan felkenjük a doboz felületére, és azzal a mozdulattal, ahogy felkentük a festéket, a puha rongy segítségével le is töröljük. Ne erősen, hanem óvatosan. Így a lakk repedéseibe belevegyül a sötétebb festék szín és egy kellemes, rusztikus doboz lesz az eredmény. Nekem ilyen lett. 

idézet #3

Janikovszky Éva néni. Szeretem.

A kedvesség kicseng egy ember hangjából is, még ha csak annyit mond: szia! vagy jó napot kívánok! A kedvesség ott csillog egy ember szemében, pillantásában.

De leginkább talán a mosolyában. Nem a fényképek - csíííz! - mosolyára gondolok, hanem arra a személyhez szólóra, amely címzetten, a másiknak szól, s lehet, hogy nem hófehér fogakat villant elő, de melegít, jólesik, és viszonzásra ösztönöz.

A kedvességre nincs pirula, nincs kenőcs, nincs csöpp.

Azt sem tudom, velünk született tulajdonság-e, de azt remélem, elsajátítható.

Tessék talán a mosollyal kezdeni. Garantáltan szépít.

a mindennapok címkéi

Töredelmesen és őszintén bevallom: ez az első olyan értékelés féleségem könyvről, aminél körbekeringtem a többi blogger bejegyzéseit, hogy nekik mi is volt a véleményük A pótkerékről. Mondhatni khm... egészen szélsőséges véleményeket olvastam, ezekre visszatérnék később. Tulajdonképpen már bő egy hónapja befejeztem Kody Keplinger könyvét, de őszintén szólva nem igazán tudok tőle szabadulni. Félre ne értse senki: nem tartom egy világrengető alkotásnak, molyon is ennyit írtam róla: egynek elmegy és ezt az állításomat tartom is. Azonban az utóbbi héten sokszor eszembe jutott a sztori, már-már annyiszor, hogy újrakezdtem. Először magyarul. Aztán megnéztem a filmet - ég és föld a kettő, mint azt megszokhattuk - és most angolul gyűröm a történetet. Egyébként meg: spoiler-gyanús értékelés következik. 

Hasonló sztorit milliót olvastunk már: kevésbé népszerű lány hirtelen közös munkára kényszerül az utálat tárgyával - aki nem mellesleg egy görög isten - és nyilván a legtöbb nőnemű lény bele van habarodva az említett úriemberbe, akit csak illessünk a hímringyó címkével a könyvhöz mérten. Az illusztrált srác - Wesley Rush - nyilván gazdag, természetesen magas, a csajok lesik minden mozdulatát, és bármilyen hihetetlen, ez az úriember az a fajta, aki tök mindegy milyen külső adottságokkal rendelkezik egy nőnemű lény, ő akkor is megfekteti, válogatás nélkül. Aztán itt van az E/1-ben mesélő főszereplő Bianca Piper. Alacsony, cinikus, göndör hajú és egyben kövér lány - itt jegyezném meg, hogy egyetlen utalás volt a történetben arra, hogy plusz kilókkal rendelkezne a hölgyemény, de az is a vastag combokat illette. Se toka, se dudahas, se semmi ilyen. És mivel a lányok kritikusabbak önmagukkal szemben, én még azt sem hiszem el, hogy annyira nagyon sonkás lenne a csülke eme mesélőnek.

Alapvetően nem mondom, hogy rossz sztori ez, mert a téma megragadását tekintve egészen elöl fut a YA olvasmányaim között, de vannak dolgok, amik mellett nem nagyon tudok elmenni olvasható megfogalmazás nélkül. Két és fél dolgot emelnék ki, de ebből az a bizonyos fél szervesen kapcsolódik az első ponthoz. 

Az egyik problémám akkor jelentkezett, amikor magyarul olvastam a sztorit. Számos bloggerina írt arról, hogy woooooowwwww, de milyen szenzációsan és lenyűgözően fantasztikus az a cinizmus, ami Bianca Piper szájából elhangzik. Hát... nyilván velem van a baj, de magyarul csak a zárójeles megjegyzéseknél jött át a szarkazmus és ott tényleg nevettem. És mi van az egyéb helyekkel? Nuku. Null. Zero. Semmi. Ellenben most, hogy angolra váltottam, hiába olvastam már azokat a szituációkat és hiába léptem át rajtuk gyorsan, az egész átkonvertálódott annak köszönhetően, hogy eredetiben olvasom a történetet. Mivel ismerem mind az originál, mind a fordított verziót is, így meggyőződésemmé vált, hogy ha a fordításra még szántak volna egy kis hangyabokányi időt, sokkal jobban ki lehetett volna emelni a szarkasztikus, cinikus és egyéb kacagástól fetrengős jeleneteket. És igen, most jött el a fél ideje: éppen azért, hogy nem jön be a magyar fordítás, képtelen vagyok megbékélni a Méhecském megszólítással sem. Egyáltalán nem kelt bennem jó érzést ez a becéző formula, nem tudom elképzelni, hogy ez valakinek kedves lenne. 

Másrészről... sok helyen olvastam, ahogyan megbélyegezett helyzetbe kerültek a karakterek. Csak néhány a sokból a teljesség igénye nélkül: 

- Egyáltalán nem valósághű a történet, mert egy ilyen görög isten nem jöhet össze egy Duff kategóriás csajjal, mert az élet nem így működik. (Erre van ellenpéldám közvetlenül a munkahelyemről, de ennek a történetnek nem itt a helye.) 

- Bianca ne legyen büszke arra, hogy 14 évesen vesztette el a szüzességét. 

- Milyen csávó az olyan, aki bárkit képes megfektetni? 

- stb. 

Mivel könyvről és fiktív karakterekről van szó, így nem akarom hangsúlyozni, mennyire banális dolog az, amikor olyanokról alkotunk elítélő véleményt, akik nem is valós karakterek. Meg ott szerintem már alapból baj van, ha már az élettelenekről is rossz véleményt alakítunk ki. Egyébként meg a könyv elejétől nézve egészen jó kis fejlődésen megy át mind Wesley, mind Bianca jelleme. Az alap címkék megmaradnak: görög isten, jó csávó, szarkasztikus, lojális, viszont, ha jól megnézzük, a sztori elején még eléggé a felszín dominált - Wesley is amiatt szólította meg Biancát, hogy közelebb kerülhessen annak dögös barátnőihez egy jó kis numera reményében... nem újdonság, láttunk már olyan fiúkat - nem is egyet - akik előszeretettel hajtanak az egyalkalmas légyottokra, mondván: ez csak szex. Én őszintén szólva nem csodálom, hogy - még ha elméletben is - de megfektette Biancát, még ha nem is az a tipikus csaj, akikkel többnyire ágyba bonyolódik. Semmi érzelem, mindenféle kötöttségektől mentes. Valami ilyesmit akart Bianca is megvalósítani az elején, Wesleynél meg ez volt az alapállapot.. Csak nyilván aztán más lett belőle, mint ahogy azt eredetileg akarták mind a ketten. Éppen emiatt tartom valóságosabbnak a kapcsolatukat, mint más könyves párok esetében, hiszen mind a két félnek túl kellett lépnie a saját kis felépített ítélethalmazán és meglátni, hogy bakker, ennek még értékei is vannak, nemcsak ítéletei. A hímringyóról kiderült, hogy igazából egy magányos fazon, a Duff-ól pedig kiderült, nem is annyira pótkerék, mint azt gondolták az elején. 

Továbbra is azt mondom: egynek elmegy. Viszont részemről hatalmas nagy riszpekt azért, ahogyan a karakterek túllépnek az ítélkezésen és megpróbálják elsajátítani az ismeret varázsát. Ritka tanulság ez a YA-k esetében. 

lötty

Az eszik rovatba most bekerül egy kis iszogatós rész is, úgyis régen volt, hogy ide firkantottam bármit is.

Juhuhuhuhúúúú, itt az eperszezon. Számomra ez a tavasz egyik leginkább várt része a napsütés és a szeplők előbukkanása mellett. Hála Istennek a kertünkben terem egy nagyobb adag, Mamóm naponta hozza be a tálnyi mennyiségeket. Ízét, színét és illatát egyaránt díjazom. Magamon is meglepődök, de egyre inkább igénylem is a különböző gyümölcsök nyers állapotában való fogyasztását is - régebben ez csak az eperben merült ki, illetve levesként, azt is havonta egy alkalommal. Külön öröm, hogy a napi egy alma elnyammogását is tudom tartani. 

Reggelire nem vágytam semmi bonyolultra, így fogtam egy almát, felkockáztam, majd egy nagyobb marék alaposan megmosott és felszeletelt epret bezúdítottam a turmixgépbe. Kb 1 dl tejjel felöntöttem és egy ek. zabpehellyel is megillettem, és jó sokáig pörgettem a gépben. Így jött létre ez a lötty, amit se smoothie-nak, se turmixnak nem igazán neveznék. Maradjunk csak a löttynél, szerintem sokkal kifejezőbb. :) 

gyors helyzetjelentés

Ez a hónap blogolást tekintve elég pangósra sikerült. Ennek főként egy oka van: írom a szakdogámat, amit a jövő hétig kellene leadnom. És még alkalmam se volt beszélni a konzulensemmel, szép kilátások, igaz? Viszont a múlt heti kétségbeesést felváltotta egyfajta pörgés, így nem látom annyira tragikusnak a helyzetet. 

Jelenleg: 

- Ez a dal tartja bennem a lelkesedést...

- ... de amikor napközben felidézném fejben a dallamot, ez kerül elő minduntalan 

- A szakdoga miatt még jobban elmerültem a Humans of New York - röviden csak HONY - blogban és őszintén írom, nem tudok róla lekattanni. Annyi érdekes emberről olvastam az utóbbi hetekben, hogy úgy érzem, én is ismerem őket

- Elkészült a meghívónk az esküvőre, juhuhuhuhúúúú, Gé nagyon szépet alkotott össze. 

- Van egy csomó DIY ötletem, amit alig várok, hogy megvalósíthassak. Egy horgolós projekt sajna függőben maradt, mert hetek óta nem találok egy egyszerű, szürke hosszú ujjú pamut felsőt. Erre vágyom most leginkább. 

- Imádom, hogy tavasz van. Végre tornacipős idő, nem kell már a bakancs. (Sajnos marha fázósak a praclijaim.) 

- Kb 7-8 éve turkáltam egy farmerkabátot, amit azóta se hordtam, és tulajdonképpen meg is feledkeztem létezéséről. Akkor úgy vettem meg, hogy "igaz, egy kicsit szűk, de majd belefogyok". Aztán miközben kerestem a mindig is használatos darabot - amit sajnos nem találtam meg - előbukkant ez, és csupa meglepetést okozott. Köztük ezt: nemhogy majd belefogyok, de mindenütt úgy áll, ahogyan az a farmerkabát nagykönyvben meg van írva. 

- Sokkal több gyümölcsöt eszem, mint azt alap állapotomban tenném. Tapasztalom is jótékony hatását, illetve fokozatosan elhagyásra kerül a lisztes ételek fogyasztása. Betegség miatt, muszáj leszek meglépni. 

#fotós

Avagy kedvenc fényképeim a teljesség igénye nélkül, egy helyen. Sajtófotók és portréképek egyaránt, a kezdeti időszakból és a jelen korból is. 

Többnyire ezeket fogom felhasználni a szakdolgozatomban is. Adrian Fisk és Ami Vitale munkásságára érdemes odafigyelni, nagyon különleges témákkal dolgoznak. 

©Zed Nelson: Gun nation

©Zed Nelson: Gun nation 

©Adrian Fisk

©Adrian Fisk 

©Ami Vitale

@Angelo: Somogyi Nusi cigarettával

©Ami Vitale

@Escher Károly: Havaseső

 U.i.: Rajongok az esős témájú képekért.

Feltétel nélkül

Az utóbbi hónapokban - de akár években is gondolkodhatunk - olyan, mintha az életem egy irányba mutatna. Minden tapasztalat, a legtöbb gondolat és érzés azonos ösvény felé vezet. Őszintén írom, legtöbbször szívesen kikerülgetném, hogy makacsságomban megtaláljam a magam útját. Igyekszem eközben nem ellébecolni az időmet, hanem tartalmasan kitölteni azt, de valami szokás szerint mindig közbekiabál és eltereli a bennem lévő megmaradt akaratot. Erőlködöm és erőlködöm, kifutok a magamnak bekalkulált "ideális" időből, aztán csodálkozom, hogy csak panaszkodni tudok. Kesergek azokon a dolgokon, amiken magam is tudnék változtatni, hiszen tudom magamról, nem ilyen vagyok. Aztán szokás szerint elindulok visszafelé az ösvényen, mert belátom: ketten mindig és minden sokkal viselhetőbb volt a múltban, és ez nincs másképpen a jelenben sem. 

Kevesebbet kellene gondolnom magamról, de mégis többet feltételezek. Amatőr hiba, amibe örökösen belebukom. Törhetetlennek tűnő láncként szorul egyre jobban és jobban a csuklómra, hogy nem tudok szabadulni ettől az örökös hibától. Egy utat keresek, de berögzülten menet közben jobbra és balra tekintgetek, és nem azért, hogy megbizonyosodjam nem jönnek-e az ellenkező irányokból. Minden másra pillogok, csak a célfüggvényre nem. Az örökös forgolódással elbizonytalanodik a figyelmem, megszállnak más gondolatok, és nem veszem észre, hogy már régen elindultam egy másik, jónak tűnő ösvényen. Szem elől tévesztem a célt, hogy aztán egy teljesen új végállomáson kössek ki. Olyan helyre, ahova egyáltalán nem terveztem menni. 

Sokat kifejez ez a mondat számomra: mindent tudok észből, túl keveset szívből. És az a kevés is, amit szívből tudok, elégnek kellene, hogy legyen, de jelenleg úgy tűnik, nem az. Hangosan akarom kiáltani, hogy az Egyben bízom egyedül, de mégis megretten a szívem a szabadon kiáltás gondolatától. Vágyom a szívem átformálására, de a szabadságot eltorlaszoló gát még nem épült le egészen. Ég bennem a bizonyítási vágy, hogy megmutassam fantasztikusnak tartott képességeim és szentimentális lényem, közben többször felteszem magamnak a kérdést: kinek akarok megfelelni? Magamnak? Gének? Másoknak? Istennek? Végül megint értetlenül nézek magam elé, hiszen látom, tudom, tapasztalom, már-már szagról felismerem és kitapintom ezt a bizonyost, pedig nagyon kevés dologban vagyok biztos. Valójában azt az egyet három szóval ki tudom fejezni: feltétel nélkül szeretnek. Engem, téged. Mindenkit. Nem a képességeimért, vagy a képességeidért sem a szemünk színéért. Nem azon múlik az elfogadtatásod, hogy éppen milyen lábbal keltél fel: akkor is ok nélkül szeretnek, ha éppen nem akartál egy tarajos punk mellé leülni a buszon, még ha csak ott volt az egyedüli szabad hely. Neked kell megküzdened és elfogadnod a sajátod és mások értékességét, ez az, ami rajtad áll. Mert szeretett ember vagy te is és a körülöttünk lélegzők egyaránt. És ennek az elfogadásnak, ennek a feltétel nélküli állapotnak látható nyoma van. Amint megérted és megérzed, formáló hatása van. Mert nem mindegy, hogy egy merev változatlan Lego darab vagy a hétköznapokban, vagy egy gyurma, ami ellenállás nélkül hagyja, hogy az Alkotó megformálhassa. Ez a feltétel nélküli szeretet, ami formálja az életem, még ha gyakran én vagyok a legnagyobb akadályozója a saját fejlődésemnek.