őszi instumentál

Ha ősz, akkor hangszerek minden mennyiségben, "természetesen" szöveg nélkül. Borzongatóan jó érzés ezekre a dallamokra sétálni és a talpam alá gyűrni a ropogós mustár-faleveleket. 

Yann Tiersen: Summer 78 

Explosions in the sky: Your hand in mine 

Bethel: To Our God 

Az első két dalt évek óta hallgatom megunhatatlanul, és érdekes módon Yann Tiersen mindig az őszi/téli időben bukkan újra elő a lejátszásban... Az utolsó dalt nem olyan régen fedeztem fel, kellemes kis darab. Hallgassátok őket bizalommal. 

Szeretek ismételni

Az a legnagyobb bajom a nyárral - azon túl, hogy marha meleg - hogy nem igazán van kedvem új könyvekbe bocsátkozni, és írni sincs nagyon hajlandóságom róluk. A meleg nagyfokú tompaságot okoz nálam, és nem tudok elszakadni a gatyarohasztó dögmeleg érzettől, amit a klíma sem tud ellensúlyozni. Ilyenkor szedem elő a régi kedves sorozatokat, vagy olyan sorozatok folytatásait, melyekre korábban nem volt alkalmam belebonyolódni, vagy éppen az egykor már olvasott eredeti nyelvűek magyar kiadásait. Kacarászok, újra átélek, szomorkodom, könnyezem, aztán megint csak kacarászgatok. Nem tudom ki hogy van vele, de nálam bizonyos időszakonként mindig beköszön az újraolvashatnékos időszak, amivel egyenesen arányosan társul a remény, hogy hasonlóan jó lesz az élmény mint első, vagy éppen sokadik alkalommal. Ilyen volt ez a nyár is és esélyesen a tél is hasonlóképpen alakul.

Stephanie Perkins: Lola és a szomszéd srác (Anna és a francia csók 2. rész) 

Rossz tulajdonságaim legfurcsábbika, ahogy Gé fogalmazott egyik barátjának: Juci szeret rossz könyveket olvasni. Ez így ebben a formában nem egészen igaz, ugyanis még ha tegyük azt egy sorozatnak nem is kedvelem igazán az első részét, attól függetlenül kíváncsi vagyok, hogy mit tudnak kihozni a második -, illetve a további kötetekből, így inkább elolvasom, mint hogy félbe maradjon az adott olvasmány. Az Anna és a francia csókot kifejezetten nem kedveltem, viszont ez a kötet valahogy kedvesebbnek bizonyult. Körülbelül egy hangyabokányival, de az is valami. A főszereplő 16 éves lányt Lolát egészen idegesítőnek és önközpontúnak találtam, ellenben a főszereplő sráccal, akit egészen megkedveltem; a maga módján cuki, még ha olykor előbukkan belőle a papucs énje is az ikertestvérével szemben. Cricket és Calliope. Talán a világ legrosszabb névadása könyves ikrek tekintetében.

3/5

Jenny Downham: Amíg élek 

Olvastam már. Többször is. Főként angolul. Már akkor is lenyűgözött és a magyar fordítás is tökéletesen tartja a szintet; a szavai őszinték, kíméletlenek, és aztán minden olvasás során azon kapom magam, hogy beszippant és elmerít. Teljesen.

Jenny Downham könyve akárhányszor is olvasom, mindig ugyanazt váltja ki belőlem. Tettlegességre hajt, és főként arra, hogy ne kapjam be napjában többször a leszarom tablettát. Újra és újra megkeresem a bakancslistámat - jelentem, ezúttal valahova úgy elraktam, hogy újat kell összeállítani. Kiegészítéseket eszközölök a listán, a teljesített vágyakat dátummal illetem, egy-két színes post-it kerül rá. Vagy amit első lelkesedésemben írtam fel, szépen lesatírozom.

Első alkalommal, amikor elolvastam - akkor még Before I die-ként - egyből újra kezdtem. Aztán újra és újra. Két héten belül négy alkalommal süppedtem bele a történetbe, mert érzéketlennek tartottam az elválást. Hasonlóan vagyok most is a magyar fordítással. Nemcsak szép és kíméletlen, hanem a gondolataim között időközönként előbukkan, és gondolkodásra késztet, egyszerűen nem hagy nyugodni. Pár hete találkoztam egy lány ismerősömmel, aki megkérdezte ezúttal mit olvasok. Elmondtam neki, vázoltam a történetet is, de valahogy azt olvastam ki a tekintetéből, hogy nem ért egyet Tessa magánakciójával. Mindent átélni, amiből ki fog maradni a jövőben. Szerintem nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen tervet végig tudjon vinni valaki. És még ha tetszik is a gondolat, és egy kósza pillanatomban azt mondanám, hogy igen, én is hasonlóan tennék, pár perccel később rájönnék: előbb ki kellene lépnem a komfort zónám árnyékából. 

5*/5

Szent Johanna Gimi 

A sorozat, amit kb 2 évente újraolvasok. Nem mondom azt, hogy tökéletes, mert egyáltalán nem az! Viszont ez egy olyan történet, amiből tulajdonképpen bármikor hajlandó vagyok repetázni. Hiába ismerem a történetet, és a karaktereket, mindig van egy kis dolog, amit újra felfedezek, amin nevetek, és bizonyos jelenetek amiket újra átolvasok. Jó érzéssel tölt el, ahogy a már jól ismert szituációba újra belesüppedek. Gyakran kiakadok Reni balfékségén, vagy éppen nemtetszésemet fejezem ki Kinga, Cortez és az a-sok viselkedésén, de mégis jó érzéssel tölt el, amikor olvasok egy jelenetet, aztán elindul a beépített lejátszómon a jelenethez illesztett zene. Are you gonna be my girl?… Wonderwall… She loves you… Songbird… About a girl… Californication… mind-mind olyan dal, ami a saját ifjúságom dalait idézik vissza, amiket nem csak akkor, de még most is szívesen hallgatok. Nincsenek benne lefestve tökéletes karakterek, mindenkinek megvannak a saját küzdelmeik, nehézségeik és ki nem mondott, de érzékeltetett dolgaik. Tulajdonképpen Leiner Laurának ez az egyedüli "könyve", ami eddig igazán magával ragadott. Hiába olvastam el nemrég a Remek!-et, a Bábelt és az Akkor szakítsunk köteteket, egyiket se tudtam igazán magaménak érezni. Szeretem, mert magyar, szeretem, mert emlékekkel tölt el. Olyanokkal, amiket olvastam, és olyanokkal, amiket  magam is átéltem.
5/5 - tökéletlensége ellenére is.

megmutatnám...

... a szívemet, ha hagyni tudnám.

Újabban ambivalens érzések tárházának érzem a mindennapjaimat, olyan, mintha egy gát lenne a szívem és a lényem között, és azt tapasztalom, hogy ők ketten ebben a helyzetben nem igazán akarnak meglenni egymással harmóniában.

Hónapok óta hordozom magamban és piszkozatként ezt a bejegyzést. Időről-időre, olykor csak pár perc erejéig visszatérek ebbe a porhalmazba, és nekikezdek a virtuális máskor pedig tényleges portalanításnak. Valahogy azt látom, sose jutok a végére, és ötletem sincs miért, de nem tudok megszabadulni dolgoktól. Akarok is meg nem is. Szeretnék is meg nem is. Ragaszkodom is meg nem is. És az egészben talán az a legszörnyűbb, hogy tisztában vagyok vele, mennyire szükséges lenne ez a szellemi lomtalanítás, de egyszerűen nem tudom összetörni a saját magam által épített akadálypályát, mert elfelejtettem a lépéseket, ahogyan kialakult ez a monstrum. Szívesen kihajítanék az önhittségtől kezdve sok-sok mindent, hogy aztán a gát megszüntetésével teret engedjek valami másnak. Ami jobb, ami tisztább, hogy vízként áradhasson az az egyszerű érzés, amivel nem kell heteken és hónapokon át küzdeni, hogy aztán kimerülten feladjam, és elismerjem: nincs igazam. Már megint.

Gyöngeségemben sokszor megőrülök saját magamtól. Elhiszem, hogy csak nekem lehet igazam, és képtelen vagyok elfogadni a tényt; igen, másnak is lehet véleménye, jó gondolata, érvrendszere, vagy éppen egy olyan szokásrendszere, ami akár jó is lehet. Jane Austen fogalmazza meg ezt talán legjobban a Meggyőző érvekben: Az egyik ember szokásai éppúgy jók, mint a másikéi, de mind a magunkét szeretjük a legjobban. Ó igen, hogy mennyire szeretem a saját dolgaimat, és mennyire jó lenne, ha tudatosítanám a kis tökfejemben, hogy a többi szereplőé is ugyanolyan jó, mint az enyém, hiszen egyenlőek vagyunk. Nem vagyok több, nem vagyok kevesebb, mint bárki más ezen a földön, és nem is érdemlek semmiféle dicséretet - még ha sokszor az a bizonyos undok hang el is hiteti velem az ellenkezőjét.

A legnagyobb hibát nem a fejemben, hanem a szívem állapotában érzem. Még ha hivatalosan izmokból  is épülök fel, valahogy a gyakorlatban sokkal inkább látom egy könnyű, de mégis sziklává keményedett földdarabnak szívemet. Érzelmeim ide-oda cikáznak, mint azok a kavicsok, melyekbe úton-útfélen belebotlik a cipőnk orra. Olykor direkt, máskor véletlen. Kanyargok össze és vissza, és nem találom a valós megnyugvást, megpróbálok önmagam orvosa lenni, de hiába, nem megy. Néha meglocsolom ezt a kemény földdarabot egy pohár vízzel, aztán újra kiteszem a száraz halálnak.

Körülnézek a világban, és valahogy mindenben kivetnivalót találok. Mindenben és mindenkiben, ismert dolgokban és ismeretlenekben egyaránt. Megbántok másokat, és elhiszem, hogy mindenki csak bántani akar. Olyan érzelmeknek engedek szabad utat, melyeket még csak hírből se akartam megismerni. Nem merek túlpillantani a látottakon, mert a végén meglátok mindent, amit a rossz lencsén keresztül hamisnak szemléltem. Elhitetem magammal, hogy az eszemmel mindent tudok, aztán döbbenten tapasztalom, hogy a szívem nem egy formálható közeg, mint amilyennek szeretném, hanem kemény és feszes, könnyen törik. Pedig azt szeretném leginkább, ha puha lenne, és ebben a formálhatóságban élne, amit ha vízzel átitatnak, új életre kel. Ami tud szeretni, merni, élni, remélni, érezni, hogy ne egy száraz pusztaságban porladjon. Nehezen tudom elfogadni, de saját fejlődésem legnagyobb akadályozója vagyok.

John Green: Csillagainkban a hiba

Ez az a könyv… 

- … amelynek a létezéséről sem tudtam – egészen a filmtrailer-ig borzasztóan várom

- … aminek borítója hívogató kék 

- … amihez határozott elvárásokkal kezdtem neki

- … aminek a stílusa erősen meglepett

- … amihez gondolatban újra és újra visszatérek több nappal a befejezés után is. Ezért is akarok egy hosszabb lélegzetvételű véleményt kreálni róla. 

Történt ugyanis, hogy pontos elképzeléseim voltak mind a stílust, mind a végkimenetelt illetően. Sok-sok elvárás is összeburjánzott bennem, de valahogy minden ilyen „elkanászodott” inda levágásra került. Körülbelül már az ötödik oldalon. 

A rákkal és a rákról szóló YA könyvek rendre megtalálnak, nem tudok mit tenni, és nem is bánom, sőt valamilyen okból kifolyólag ezek a történetek megfognak. Olvasom, érdekel, és egyre jobban elmerülök bennük, bár alapvetően nem igénylem a YA bélyeget, jobbára kikerülöm, ha tehetem. 

Ha valaki egy kis vidám olvasnivalóra vágyik, akkor csak egyet tudok ajánlani: ne ebbe kezdjen bele. Jó könyv, jó stílussal, sok-sok jó gondolattal, szarkazmussal és iróniával, érdekes szereplőkkel, de olyan szomorúság bújik meg a sorok között, ami azért nyomot hagy. Nemcsak a sorok között, hanem úgy egyáltalán bennünk is. Rengeteg érzelmet futtat végig az emberen, és nem tudom ki hogy van vele, de ez a kötet tipikusan olyan volt, amit nem akartam lerakni, mert a végén még a szereplők valami olyat csinálnak, amitől véglegesen is lemaradva érezném magamat. Szerettem olvasni: buszon, árnyékszéken, otthon, íróasztalnál, lábat felpakolva, vagy éppen ide-oda kacsintgatva. Valójában úgy fogott meg, hogy közben nem akartam rabbá válni. 

Az örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban és én hálás vagyok érte. 

Legalább egy hét eltelt azóta, hogy befejeztem ezt a regényt, de újra és újra azon kapom magam, hogy gondolatban a szereplőknél járok. Ambivalens érzések kavarognak bennem, mert egyszerre utálom és szeretem a történetet. Néha még a szereplőkkel is így vagyok, de ez csak a gyenge pillanataimban következik be. Hazel Grace Lancaster – aki nekem fejben csak Lannister – és Augustus Waters – nevezzük csak August-ként – vicces, és elgondolkodtató szereplők, akikről úgy gondolom - még ha egy kitalált karakterekről is van szó – érdemes rájuk figyelni. Arra amit mondanak, ahogyan viselkednek, és arra, ahogy nem akarják magukat sajnáltatni. Oké, hogy ott a betegségük, de nem arra vágynak, hogy szó szerint a rák bélyegezze meg őket. Nem jár ezért nekik semmiféle prémium. Ugyanúgy élni akarnak, vannak vágyaik, érzéseik, álmaik, azon túl nem különböznek a többi embertől, hogy rajtuk a betegségük külső tünetekkel is együtt jár. És megküzdeni a saját - vagy éppen hozzánk közel álló – halálának gondolatával tinédzserként? Nem árulok zsákba macskát, ha azt mondom; irdatlanul nehéz. Egészen addig távoli, messzi dolognak tűnik, amíg nem testközelből tudod szemlélni a dolgokat. Emlékszem, még tinédzser voltam, amikor az egyik közeli rokonunknál rákot diagnosztizáltak. Napokig – vagy inkább hetekig – fel sem fogtam igazán, hogy mindez mivel jár együtt. Lement a műtét, elmentünk látogatóba, és valahogy akkor tudatosult minden – nemcsak amiatt mert megváltozott a kinézete a kemó miatt, hanem úgy egyáltalán. Az a vérfagyasztó hangulat, ami körbelengte a szobát. Sírni akartam, és nehezen tudtam visszafogni magam, és akkor változott meg minden, mikor engem szólítottak meg, hogy mondjak valamit. Akkor tudatosult, hogy akiknél rákot, vagy egyéb daganatos betegséget diagnosztizáltak, nem arra a rákprémiumra várnak, hogy mindent megkapjanak, amire csak vágynak vagy azt, amiről a külső szemlélők azt hiszik, hogy vágynak. Inkább azt a tényleges prémiumot szeretnék átélni, amikor nem betegként tekintenek rájuk, hanem ugyanolyan emberként. Emlékszem, mennyit segített ez a hozzáállás az én betegemnek is. Ugyanúgy akarnak élni, mint a betegség előtt, még ha időközben korlátok közé is kerültek. Nyilván vannak kivételek, vagy éppen ők a kivételek? Hagyjuk meg magunknak a döntési lehetőséget. Oké? 

A halál mellékhatásai: depresszió, magány, fájdalom, harag 

Köszönöm a könyvet a GABO kiadónak. Igényelhetné(n)k még több John Greent?

Epres sajttorta - sütési élmények

Megígértem Gének, hogy sütök sajttortát. Konkrét kikötés nem volt, csak egy ajánlat, szó szerint így szólt: Kérd el Marcsika receptjét. Telefonáltam, üzenetre vártam, alapanyagokat beszereztem és terv szerint péntekre - aka. Valentin napra - sütöttem meg a tervezett édességet... ami végül szombaton valósult meg, mert meglepetésből színházba vittek, és még tulipánt is kaptam. Röviden ennyi a "véleményem": Shakespeare. Othello. Família Kft. Kárász Zénó. Csodajó. 

Na de vissza a recepthez. 

Szóval eredeti terv szerint pénteken sütöttem tortát, aztán az említett körülmények miatt átléptünk a szombati napba. Mivel már kaptam egy tanácsot a sütést illetően, mondván, hogy Marcsikától kérjem el a receptet, így utána is érdeklődtem az említett leánytól, hogy ő mekkora edényben készítette el a süteményt. Piteforma. Nagyszerű, úgyis szoros barátságot táplálok eme edénnyel. Ahogy kikészítettem az alapanyagokat és a piteformát, volt egy gyanúm, hogy ez bizony kicsi lesz. De nem baj, a recept is ekkora méretet ír, nincs miért aggódni. Nekiestem a sütemény aljának: daráló híján a kezemet alkalmaztam a darálós keksz felaprításához, aminek a mennyiségét kb-ra állapítottam meg. Törtem, morzsoltam, a nagyobb darabokat igyekeztem szétroppantani, szó ami szó, repült a létező összes égtáj irányába. Az eredmény határozottan darabos-kekszporos lett, nincs is szükség darálóra. A forma aljába elegyengettem ezt a kekszes-olvasztott vajas-cukros masszát, ami meglepően jól "illeszkedett", nem is lett olyan sok luk a kekszdarabok között. A "probléma" valahol ott kezdődött, amikor nem hittem a megérzésnek, és a cukor kivételével mindenből annyit pakoltam a masszához, mint amennyit eredetileg megadtak. Első felkiáltásom akkor történt, mikor a masszát rá akartam önteni a kekszrétegre, és bizony soknak bizonyult. Nem baj, kanalazzunk le belőle egy picit - gondoltam én, aztán jócskán megkurtított réteggel a sütőbe illesztettük. Kábé 15 perce sült a sütemény, és mosogatás közben akárhogy fordítottam a fejem, nemcsak a túrós krém illata illette meg az orromat, hanem valami más is... Sütő kinyit, kezdetleges füstgomolyag elszabadul, kiabálok Géért, sütő elzár, ablak-ajtó kinyit. Megnyugszunk, nincs baj. De hopp, már látszik, hogy a krém bizony buggyan kifele. Mi lesz itt később? Nem baj, sütőforma alá megy egy tepsi, az legalább felfogja egy kicsit a hőt. Kb 10 percenként rápillantok a sütire, egy helyen majdnem a forma aljáig buggyant ki a krém. Sütő elzár, fél órát bent hagytam kihűlni, és csodák csodájára a krém majdnem teljesen visszabújt eredeti helyére. És az eredmény? A kezdetleges "jajj, kibuggyan az egész" félelmem után beszéljen a kép. 

Eredeti recept: http://www.nosalty.hu/recept/epres-cheesecake

Annyit változtattam rajta, hogy a krémbe kb feleannyi cukrot tettem, illetve a későbbiekben jóóval kevesebb mascarpone-t használok fel.

Citromos muffin eperlekvárral

Vendégváró vasárnapot tartottunk, melynek különlegessége, hogy az ebédhez tartozó sütit kép alapján igyekeztünk megvalósítani (kicsit nehezen olvasható a leírás). Természetesen a képen feltüntették a hozzávalókat, azonban volt olyan összetevő, amit kicseréltünk, bizonyos mennyiségeket pedig lecsökkentettünk, ráadásul egy kis kiegészítést is eszközöltünk. Az eredmény: eddigi legfinomabb muffin, amit "pályafutásunk" során megvalósítottunk. 

Hozzávalók: 2 bögre liszt, 1,5 teáskanál sütőpor, fél teáskanál só, 1,5 bögre cukor, egy csomag vaj (100 g), 4 tojás, 3/4 bögre natúr joghurt, 1 nagy citrom leve + reszelt héj, és eperlekvár. 

Elkészítés: Liszt + sütőpor + só: összekevered egy tálban. 

Cukor + vaj: egy másik tálban egyenletesen elkevered. 

A lisztbe beleütöd a négy tojást, és hozzákevered a joghurtot, a cukros-vajas keveréket, végül a citromlevet és a citrom héját. Nekünk kicsit híg lett a tészta a citromlétől, ezért hozzáadtunk még egy evőkanál lisztet a masszához. Ezután kezdődik a rétegezés (természetesen miután kivajaztuk a muffinformát). Egy kis tészta, rá egy kanál lekvár, majd megint egy adag tészta. 

Sülés után vaníliáscukros habtejszínpamacsokkal díszítettük a sütiket. (mintha egy kis kalap lenne a tetején :)) 

wishlist képekben

Hamarosan szülinap, és előszeretettel szeretik megkérdezni, hogy mit is szeretnék. Nem szeretem ezeket a dolgokat kitárgyalni, mert 1, mindennek örülök, 2, örök érvényűnek minősítettem az 1-es számú pontot már évekkel ezelőtt. Jöhet bármi; játékautó, könyv (vagy inkább egy egész könyvtár), egy nagy bögrényi beszélgetés, élménykupon, puszi, kézzel írott levél, ölelés, nevetés, bögre, mozi, együtt töltött idő, sál, füzet; az ajándékok kreativitásának csak az elme szabhat határt. De ha már így állunk, egy képes inspiráció sose árt. És igen, évek óta szeretnék egy bőr oldaltáskát. Legjobban akkor is azt szeretem, ha meglepnek. 

A képek forrásai mind: pinterest